A Szabad Nép híréből kiderül, hogy a választás kiírására az előterjesztést a minisztertanács tette, méghozzá „a Magyar Függetlenségi Népfront (MFN) kezdeményezése alapján”. A népfront egy kényszerszövetség, a kommunista állampártot – 1950-ben ezt éppen Magyar Dolgozók Pártjának hívták -, illetve a néhány még valamennyire létező többi pártot tömörítette ez az álságos szerepet játszó szervezet. Az MNF szerepe ugyanis látszólagos volt, úgy tettek, mintha nem csak a kommunisták játszanának szerepet az ország vezetésében az ötvenes években.

A népfrontot választások idején „vették elő”, formális szerepre kötelezték, és a kommunista jelöltek mellett kezdetben (1949-ben) még voltak ugyan más pártok képviselői is az általa összeállított listákon, de aztán végül csak az állampárt tagjai és legfeljebb pártonkívüliek szerepeltek a választási listákon. (1954-től a népfrontot átnevezték Hazafias Népfrontnak.)

Wikipedia

1950 szeptemberére egyébként már működött néhány tanács, például a frissen létrehozott Nagy-Budapest, vagyis a főváros tanácsa is ülésezett már ekkoriban. Az Országgyűlés a helyi tanácsokról szóló törvényt csak 1950. május 11-én fogadta el – a Balogh Sándor szerkesztette, Nehéz esztendők krónikája, 1949-53 című kötet szerint. Ám a kötet is hangsúlyozza, hogy 1949 végén megszületett két másik fontos törvény, amelyek 1950. január elsején (illetve némi csúsztatással 1950 első hónapjaiban) léptek hatályba, és ezek a megyék területét és székhelyét szabályozták, illetve létrehozták Nagy-Budapestet. (Ezekről Mementó-sorozatunk korábbi részeiben már beszámoltunk, és írtunk Kádár Jánosnak e törvények előkészítésében játszott szerepéről is.)

A diktatúra totális kiépítése – vidéken is

A tanácsválasztások jelentősége éppen ezért a vidék, pontosabban az agrárvidékek „megdolgozásában” volt. Ez jelentette tulajdonképpen a kommunista párt hatalmi monopóliumának kiterjesztését, az önkormányzatiság felszámolását a legkisebb falvakban is. A tanácsrendszer ugyanis a kommunista diktatúra meghosszabbított karja volt, a direkt párthatározatokat a tanácsok hajtották végre, de persze az államigazgatás és a pártigazgatás két egymással párhuzamos piramisa hamarosan teljesen összekuszálódott.

Így a helyi (megyei, járási, városi, községi) párttitkárok és a helyi (szintén hasonló területi bontásban egymásnak alá-fölérendelt) tanácsok sajátos „összjátéka” vált hamarosan az ügyek fő elintézési módjává. Az államszocializmus idején mindvégig megmaradt az óriási bürokrácia, a feleslegesen felduzzasztott hivatalnoksereg akár hosszú évekig is intézett egy-egy ügyet, a rendszerváltáskor nem véletlenül söpörte el az önkormányzati rendszer ezt a rosszul működő hatalmi gépezetet. (Más kérdés, hogy miként működnek azóta az önkormányzatok, és mekkora a bürokrácia manapság.)

Járási tanácsok is alakultak

Visszatérve 1950-re: helyi tanácsok alakultak a választás után sorozatban: járási, városi, kerületi és községi szinten, a már létező budapesti és megyei szervek mellett. (Érdekesség, hogy idén, 2010-ben újra felvetődött a járások megszervezése, erről Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes beszélt a napokban.)

Másnap, szeptember 9-én megint címoldalon foglalkozott a pártlap a tanácsválasztásokkal. Ebben további részleteket közöltek a választási bizottságokról. Budapesten szeptember 15-én kellett megalakulnia az országos választási bizottságnak, amelyet a Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsa alakított meg. „Az országos választási bizottság az ország területén őrködik a választások törvényszerűsége felett, határoz a beadott panaszokról és közhírré teszi a választások országos eredményét” – írta a Szabad Nép.

Persze ekkoriban a választások törvényszerűsége csak formalitás volt, 1950-ben már a teljes állampárti diktatúra ideje jött el: Rajk Lászlót kivégezték, gazdasági perekben az országban még lézengő néhány külföldi menedzsert is letartóztatták (Standard-per). Kíméletlenül, sorozatban léptek fel az állam és a párt vélt vagy valós ellenségeivel szemben. Ezekben a napokban oszlatták fel a szerzetesrendeket (négy kivétellel), javában zajlottak a kitelepítések, mindennaposak voltak a kulákperek, rendőri és ügyészségi eljárások a nagyobb gazdák ellen.

A népfront jelöltjei

A Szabad Nép arról is beszámolt ezekben a napokban, hogy „a jelöltek listáját a népfront helyi szerve október 6-án nyújtja be három példányban a választási bizottsághoz”. Hogy miként zajlott mindez, az kiderül a Szabad Nép 1950. szeptember 14-ei számából, annak második oldalán ugyanis ez a cím olvasható: „A népfrontbizottságok országszerte készítik a helyi tanácstagok jelölőlistáját”.

A cikk szerint „a helyi tanácsok választásának lebonyolításáról szóló rendelet értelmében valamennyi helyi tanács végrehajtóbizottsága, községekben az elöljáróság szeptember 12-éig közölte a népfront helyi szervével a megválasztandó tagok és póttagok számát. A népfrontbizottságok ennek alapján állítják össze jelöltek listáját. A tanácstag-jelöltek kiválasztása országszerte folyik. A jelöltek száma több mint 220 ezer, ebből a póttagok száma közel 75 ezer.”

Mindezen adminisztratív intézkedések közepette az ötvenes évekre annyira jellemző „versenyszellem”, vagyis a nyilvánvaló pártutasításra történő mozgósítás is megjelent. A munkahelyi termelési versenyek politikai felajánlásokkal párosultak a nagyobb gyárakban 1950-re, és ezeket a munkaversenyeket igyekeztek a kommunista apparatcsikok az agráriumban is meghonosítani. „Szép” példa erre a tanácsválasztásokhoz kapcsolódó egyik esemény, amelyről a Szabad Nép is beszámolt 1950. szeptember 14-én, méghozzá címoldalas vezető anyagban! A cím is egyértelmű: „Fejezzük be az őszi vetést a tanácsválasztás napjáig!”; illetve az alcím: „Bihartorda felhívása az ország dolgozó parasztságához”.
 
A Szabad Nép gyorsan meg is írja „mi történt”, alighanem „spontán módon”: „Vasárnap Földes község dolgozó parasztsága ünnepi gyűlésen hívta párosversenyre Bihartordát az őszi munkák elvégzésére. Bihartorda dolgozó parasztjai kedden összegyűltek, hogy meghallgassák küldöttük, Sugár László beszámolóját a vasárnapi földesi gyűlésről, amelyen községe nevében elfogadta a versenykihívást. A lelkes tapssal fogadott beszámoló után sorra szólaltak fel a dolgozó parasztok. Fekete Jánosné 11 holdas dolgozó parasztasszony, vállalta, hogy a tanácsválasztás napjának méltó megünneplésére, október 22-ig elvégzi földjén a búza vetését is.”

Kádár János (későbbi képen) belügyminiszterként már az ötvenes évek elején végrehajtott közigazgatási reformokban is fontos szerepet játszott

A Fekete Jánosné „dolgozó parasztasszony” felajánlásáról szóló cikk így folytatódik: „Egyben azt javasolta a község dolgozóinak, hogy a tanácsválasztás tiszteletére mindannyian vállalják, hogy az őszi szántás-vetést három nappal a földesiek kihívásában megjelölt idő előtt mindannyian befejezik. A gyűlés részvevői nagy lelkesedéssel fogadták el a javaslatot és felhívással fordultak az egész ország dolgozó parasztságához, hogy kövessék a példát: október 22-ét tegyék kétszeres ünneppé, az őszi vetés teljes elvégzésével alapozzák meg a jövőévi még jobb termést.”

A dolgozó parasztok és a dolgozó nép

Jól látszik a korabeli cikkből, hogy Fekete Jánosnét megkülönbözteti a pártlap a vidék más lakóitól, Feketéné ugyanis „dolgozó” araszt, azaz nem kulák. Ekkoriban ugyanis a kulák volt az egyik legszörnyűbb szitokszó, és a nagygazdák, a kulákokat állandóan zaklatták, fenyegették, és sokszor börtönbe is csukták vagy kitelepítették.

Ha valakinek nem lett volna világos, hogy miről szól a cikk,  a Szabad Nép mindezt „szájbarágósabban”, szerkesztőségi kommentárban is elmagyarázta a címoldalon: „A bihartordaiak felhívása híven tükrözi, milyen örömmel, lelkesedéssel készül a falu dolgozó népe a tanácsok megválasztására. A helyi tanácsok: a dolgozó nép hatalmának szervei, amelyeknek létrehozásával még szilárdabban a dolgozók kezébe kerül minden hatalom és lehetővé válik, hogy a dolgozó parasztság a jövőben még tevékenyebben vegyen részt az ország ügyeinek intézésében, hogy a dolgozók érdekei mindenütt maradéktalanul érvényre jussanak. Dolgozó parasztságunk az őszi munkák sikeres elvégzésével méltóan ünnepli meg a tanácsok megválasztását, hiszen minden idejében elvégzett munka növeli jövőévi terméskilátásainkat és ezzel erősíti országunkat, meggyorsítja ötéves tervünk végrehajtását, előre viszi a béke védelmének ügyét. Dolgozó parasztságunk saját tapasztalatából tanulta meg, hogy érdemes hallgatni Pártunk, kormányunk szavára. Tavaly a szokottnál korábban végeztük el az őszi munkát és ennek eredményét a falu dolgozó népe az idei gazdag termésben, jólétének, életszínvonalának emelkedésében mérhette le. A bihartordaiak felhívása ugyanakkor, amikor nagy termelési feladataink megoldására hívja fel a dolgozó parasztságot, erősíti népi demokráciánkat és egyben hozzájárul ahhoz, hogy jövőre még nagyobb termést biztosítsanak maguk és az egész ország számára.”

A kommentárban a „dolgozó” (mint jelző és főnév) szó kilencszer fordul elő – ebből mindenki érthette, hogy a tanácsok a „dolgozó” nép hatalmi szervei, illetve és az ország ügyeinek intézésében a „dolgozó parasztság” vehet részt.

Az őszi vetés tanácsválasztásokig való befejezéséről később Erdei Ferenc is írt cikket a Szabad Népbe, 1950. október 14-én, Balogh Sándor kötete szerint. Balogh beszámolt az ezutáni eredményekről is: „Nógrád és Vas után Zala és Baranya is befejezte a tanácsválasztás előtt a vetést” (Szabad Nép, 1950. október 20.), illetve „A tanácsválasztás előtt két nappal tizenegy megye befejezte az őszi vetést” (Szabad Nép, október 21.), valamint: „Egy nappal a tanácsválasztás előtt tizenhét megye befejezte az őszi vetést. Egész dolgozó parasztságunk lelkes örömmel teljesíti vállalását” (Szabad Nép, 1950. október 22.).

Mi lett az eredmény?

A Nehéz esztendők krónikája című kötet beszámol végül a választás „eredményéről” is, bár ez aligha lehetett kétséges: 1950. október 22-én 220 ezer tanácstagot, illetve póttagot választottak meg. A tanácstagok kétharmada pártonkívüli volt. Balogh Sándor szerint azonban a választott tagokból álló állandó bizottságok működése hamarosan formálissá vált.

„De maguknak a tanácsoknak sem volt érdemleges hatáskörük, az ügyeket valójában a végrehajtó bizottságok, sőt gyakran az elnökök, illetőleg titkárok intézték” - írja Balogh Sándor, a tanácselnökökre és a vb-titkárokra utalva. Az ötvenes évek elején létrehozott tanácsok kezdetben kettős nyomás alatt dolgoztak: a szakminisztériumok és a felsőbb tanácsi szervek rendeletek és utasítások özönével árasztották el ezeket az alsóbb szerveket.

Önálló kezdeményezésre nem volt lehetőségük a helyi tanácsoknak, és még saját anyagi eszközökkel sem rendelkeztek. „Ily módon tevékenységük tulajdonképpen a begyűjtésre, adószedésre, a tagosítások végrehajtására és a közellátási problémák enyhítésére korlátozódott. Ebben a tekintetben a helyi tanácsok életében 1953-ig nem történt említésre méltó változás” – írja Balogh. Későbbi tanácsreformok változtattak a helyzeten, több önállóságot adtak a helyhatóságoknak, de az államszocializmus Magyarországán a tanácsokat nem nevezhetjük önkormányzati szerveknek, és 1989-ig – legalábbis részben - a felsőbb utasítások végrehajtását szolgáló elemekként funkcionáltak a hatalmi gépezetben.