A Rajk-per előkészítésében Kádár belügyminiszternek komoly szerepe volt.  Ezért aligha volt nyugodt 1950 júniusában - már "lemondása" előtt kezdett körülötte megfagyni a levegő. Szakasits Árpád államfő hirtelen "betegsége" - ahogyan erről Mementó-sorozatunk egy korábbi részében is beszámoltunk - és lemondása pár héttel korábban, április végén,jelezte, hogy a hazai kommunisták és a volt szociáldemokraták kezdenek háttérbe szorulni a javarészt Moszkvából hazatért pártvezetőkkel (a "moszkovitákkal") szemben.

Állítólag Szakasits „lemondása” után, a volt államfő elleni per előkészítésekor hangzottak el az első, Kádárt is nehéz helyzetbe hozó vallomások. Az ÁVH akkori módszereit ismerve nyilvánvalóan fizikai kényszer hatására születttek a beismerések és egyéb kihallgatási jegyzőkönyvek. A hazai kommunisták és a moszkoviták megkülönböztetése ekkor egyébként még nem volt teljesen nyilvánvaló: Rákosi Mátyás pártfőtitkár helyettese ekkor még a Magyar Dolgozók Pártjában Kádár János volt. Arra pedig semmi jel nem mutatott, hogy 1950 derekáig Kádár ne követte volna hűen a párt irányvonalát.

Hogyan váltották le Kádárt?

De nézzük, hogyan számolt be Kádár leváltásáról - akarjuk mondani: lemondásáról - a pártlap, a Szabad Nép. A június 24-i szám  harmadik oldalának alsó részébe dugták az információt, „A minisztertanács határozatai” címmel, vagyis Kádár nevét vagy posztját véletlenül sem emelték ki. „A minisztertanács Dobi István elnökletével pénteken délelőtt ülést tartott. Dobi István bejelentette, hogy Kádár János elvtárs belügyminiszter állásáról lemondott, mert a Magyar Dolgozók Pártja fontos pártmunkával bízta meg. A minisztertanács a lemondást tudomásul vette, és Kádár János elvtársnak a magyar népi demokrácia megerősítése érdekében folytatott jó munkájáért köszönetét fejezte ki. A minisztertanács egyúttal felhatalmazta elnökét, hogy a Népköztársaság Elnöki Tanácsában a felmentés megadása, valamint Kádár János elvtársnak belügyminiszteri működése során kifejtett munkája elismeréseképpen a Magyar Munka Érdemrend arany fokozatának adományozása iránt előterjesztést tegyen.”

Mindez jól illusztrálja a kor rituáléját: a leváltott vezető más pártmunkát és/vagy szép állami kitüntetést kap, de a valóságban mindenki tudja, hogy a belügyminiszteri poszt kulcsfontosságú. Kádár kezdett ekkoriban ugyanolyan légüres térbe kerülni, mint az 1948-ban külügyminiszterré felfelé buktatott Rajk László. Kádárt nem is olyan sokkal később, 1951-ben le is tartóztatják és el is ítélik, akárcsak a már említett Szakasits Árpádot.

Az is érdekes, hogy a Szabad Nép szerint Kádár csak „jó” munkát végzett, nem pedig kiválót, kimagaslót. Az ötvenes évek pártsajtójában minden rezdülésnek jelentősége volt…

Ki lett Kádár utódja?

Kádár helyére villámgyorsan új embert neveztek ki: az orvos végzettségű, de 1944-től nagyrészt belügyi vezetőként dolgozó kommunistát, Zöld Sándort. Az új belügyminiszter, Zöld már elődje lemondása napján, 1950. június 23-án letette az esküt az államfőnél. Az Elnöki Tanács elnökét egyébként ekkor már nem Szakasits Árpádnak, hanem Rónai Sándornak hívták - ez a váltás is csak pár héttel korábban zajlott le.

Zöld Sándor, aki öngyilkosságba menekült

Wikipedia

A Nagyváradon született Zöld „megválasztásáról” szóló híreket már csak rövidítve közöljük. Ezek szerint a Magyar Dolgozók Pártja jelölte Zöldet, majd a minisztertanács elhatározta, hogy javaslatot terjeszt elő az Elnöki Tanácsnak, majd ez utóbbi „megválasztotta” Zöld Sándort belügyminiszterré. Mindez akár hosszas procedúra is lehetett volna, ám valójában 1950. június 23-án lezajlott a javaslattétel, majd a megválasztás, és még aznap esküt is tett az új miniszter. Ám ő nem egészen egy évig maradt hivatalában, illetve az élők sorában.

A Wikipedia szerint az MDP PB (a párt legfelső vezetősége, a Politikai Bizottság) 1951. április 19-én tartott ülésén Rákosi Mátyás élesen bírálta a belügyi tárca működését, és elítélte Zöld Sándort, amiért baráti kapcsolatokat ápolt az időközben letartóztatott „a Márciusi Frontban szerepet vállalt 'hazai', kommunistákkal. „Az ülés másnapján Zöldet családjával együtt holtan találták otthonukban, a hivatalos tájékoztatás szerint végzett két gyermekével, feleségével és édesanyjával, majd öngyilkos lett. Halála napján felmentették belügyminiszteri tisztéből, és párttisztségeitől is megfosztották” – olvasható az 56-os Intézet honlapján.

Zöld öngyilkossága és annak súlyos következményei

Zöld öngyilkossága után egy-két nappal Kádár Jánost is letartóztatták, erről Farkas Vladimir ÁVH-s tiszt emlékezik meg, szintén az 56-os Intézet honlapján. (Farkas Vladimir Rákosi egyik legközelebbi vezetőtársának, Farkas Mihálynak a fia.) Letartóztatták ekkoriban Donáth Ferencet és Losonczy Gézát is. Farkas Vladimir szerint Zöld öngyilkossága pánikot keltett Rákosiban, ezért döntöttek villámgyorsan a „hazai kommunisták” gyors őrizetbe vételéről. A kommunista párt magyarországi történetének abszurditását mutatja, hogy Losonczy Géza később tisztázatlan körülmények között Kádár börtönében hal meg 1957 végén, mint a Nagy Imre-per egyik vádlottjának kiszemelt fogvatartott.

Pedig Losonczyt 1951-ben még Kádárral azonos évben ítélik börtönbüntetésre Rákosiék. A szintén említett Donáthot – aki addig Rákosi bizalmasának számított Farkas Vladimir szerint - és Kádárt azonos perben ítélték el 1951 végén. Donáthot és Losonczyt az1956-os forradalmat követően börtönbe vetik, szembekerülnek Kádárral, és míg Losonczy éhségsztrájkja – vagy esetleg éppen a kényszertáplálása - közben meghalt (ezt ma már nehéz lenne kideríteni), addig Donáth a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként túlélte az eljárásokat. Előbb 12 évet kapott 1958-ban, aztán 1960-ban egyéni kegyelemmel szabadulhatott. 

Donáth és a rendszerváltás előtti kiegyezés lehetősége

Donáth maga utóbb a kommunizmus utolsó évtizedeiben az ellenzéki mozgalmak integráló személyiségévé vált: ő szervezte például az 1985-ös monori találkozót, ahol a népi írók és a demokratikus ellenzék (a későbbi MDF- és SZDSZ-alapítók) közösen vettek részt.

A monori találkozó előadói voltak: Donáth Ferenc, Csurka István, Szabó Miklós, Csoóri Sándor, Kenedi János, Bauer Tamás, Laki Mihály, Kis János és Vásárhelyi Miklós. (Közülük Vásárhelyi is volt a Nagy Imre-per elítéltje.) A résztvevők között pedig Csengey Dénes, Rajk László (a kivégzett Rajk László fia), Demszky Gábor, Solt Ottilia, Tamás Gáspár Miklós és Haraszti Miklós nevét találjuk a Wikipedián. A találkozó azonban utóbb hiábavalónak bizonyult: nem sikerült a két tábort tartósan összefogni, és a rendszerváltás után a törésvonalak még élesebbek lettek a két csoportosulás között.