2010. március. 24. 13:46 Szegő Iván Miklós Utolsó frissítés: 2010. március. 24. 15:12 Tech

Mementó 1950: megszüntetik a „magyar Benes-dekrétumokat”

A törvénytelenségek sorozatát elkövető Rákosi-rendszerben született egy pozitív döntés is: 60 évvel ezelőtt szüntették meg a "magyar Benes-dekrétumoknak" nevezhető rendeletek alkalmazását. E jogszabályok a második világháború után – a nagyhatalmak döntését végrehajtva – a hazai németség kitelepítéséről és jogfosztásáról szóltak.

„A belügyminisztérium sajtóosztálya közli, hogy ez év márciusában 15 budapest környéki sváb községben és Vácott 14 esetben razziát rendeztek, 252 személy ellen indult eljárás, sok volt SS-katona, Németországból visszaszivárgott sváb, kitelepítés elől bujkáló volksbundista és internálótáborból megszökött több volt német katona került a rendőrség hálójába. A belügyminiszter a razziákon részvevő tiszteket és legénységet megdicsérte” – olvasható a Népszava 1947. április 17-ei számában, „A svábrazziák eredménye” című rövidhírben.

Mindezek után nem kis megkönnyebbülést jelenthetett az itthon megmaradt németek számára, hogy a Rákosi-rendszer egyik legsötétebb évében – pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1950. március 24-én – a Dobi István vezette kormány fontos döntést hozott. Mementó-sorozatunk mostani részében ezzel, vagyis a német kitelepítések leállításával foglalkozunk.

A németek kitelepítésének dunabogdányi emlékműve

Miközben egy másik napirendi pontban a Dobi-kormány jóváhagyta a „dolgozók kérésére”, hogy Rákosi Mátyásról nevezzék el a csepeli Weiss Manfréd-gyárat, leállították a németek kitelepítését: „Az igazságügyminiszter előterjesztésére a minisztertanács rendeletet fogadott el a magyarországi német lakosság áttelepítésével kapcsolatban kibocsátott rendelkezések alkalmazásának megszüntetéséről.”

Magyar és csehszlovák jogfosztások

A Szabad Nép 1950. március 25-ei számában megjelent, egymondatos hír egy hosszabb közlemény sorai között bújt meg, de véget vetett annak az öt éven tartó üldözéssorozatnak, amelynek csak egyik szörnyű epizódja volt a bevezetőben idézett 1947-es „svábrazzia”. A hazai németek jogfosztása és kitelepítése 1945-ben vette kezdetét, és ez az eljárás nem volt az egyetemes emberi jogok szempontjából igazolható. Tulajdonképpen a hazai németség kollektív bűnössé nyilvánításáról, állampolgári jogaitól való megfosztásáról és kitelepítésének elrendeléséről van szó, amelynek elvileg 1950-ben szakadt vége, valójában azonban csak 1953-tól beszélhetünk a hazai németség jogainak visszaállításáról a gyakorlatban.

Egy a csehszlovákiaihoz hasonló folyamatról írunk tehát az alábbiakban, amit északi szomszédunknál a magyarság joggal tartott törvénytelennek a második világháború utáni kassai kormányhatározatok kapcsán. Ezek a kormányhatározatok, az úgynevezett Benes-dekrétumok az ottani németség és magyarság hátrányos megkülönböztetéséről, jogfosztásáról szóltak.

Az 1950-es Dobi-féle rendelet elvi jelentősége

A hatvan évvel ezelőtt, 1950. március 24-én elfogadott, és másnap a Magyar Közlönyben is megjelent Dobi-féle rendeletnek az a jelentősége, hogy a második világháború után először mondta ki, hogy a hazai németek „magyar állampolgárok” és „a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú tagjai” a társadalomnak. A jogszabály kimondta: „A jelen rendelet hatálybalépésétől kezdve a magyarországi német lakosság áttelepítésével kapcsolatban kibocsátott korlátozó rendelkezéseket nem lehet alkalmazni.” A harmadik paragrafus így szólt: „Az áttelepítésre vonatkozó rendelkezések hatálya alá eső mindazok a személyek, akik nem telepíttettek át, úgyszintén azok, akiknek áttelepítésére sor került ugyan, de a jelen rendelet hatálybalépésekor Magyarországon tartózkodnak és az erre vonatkozó rendelkezések szerint jelentkezési kötelezettségüknek eleget tettek, magyar állampolgárok és a Magyar Népköztársaságnak a többiekkel minden tekintetben egyenlő jogú tagjai.”

A nagyhatalmak döntöttek

A két országban zajló hasonló folyamatok nem a véletlen művei: a szovjet Generalisszimusz, Sztálin, Harry Truman amerikai elnök és a Churchillt felváltó Clement Attlee angol miniszterelnök 1945. augusztus 2-án fejezték be a potsdami konferenciájukat, amelyről közleményt adtak ki. Ennek XIII. fejezetében – amelyet a Kossuth Könyvkiadó Teherán, Jalta, Potsdam című 1972-es dokumentumkötete idéz – a három nagyhatalom kinyilvánítja: „A három kormány, miután megvizsgálta a kérdés minden oldalát, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét át kell telepíteni Németországba.” A dokumentum kitér arra: „a három kormány úgy véli, hogy mindenekelőtt a németországi Ellenőrző Tanácsnak kell tanulmányoznia ezt a problémát”.

A kérdéskör egyik hazai szakértője, Föglein Gizella - A Magyar állam és a nemzetiségek 1848-1993 című kötet jogforrásainak egyik összeállítója - ezt írja a Napvilág kiadónál 2002-ben megjelent jogszabálygyűjteményhez írt jegyzeteiben: „1945. november 30-án értesítette a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a magyar kormányt a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó 1945. november 20-ai előírásáról. Eszerint Magyarországról 500 ezer fő nyer befogadást Németország amerikai megszállási övezetében.”

Megdöbbent a magyar kormány

Föglein szerint a hír meglepte és megdöbbentette mind a magyar politikusokat, mind a hazai közvéleményt. Először a magyar kormány megpróbálta elérni az előírások módosítását, de a kisgazdapárti Gyöngyösi János, az akkori külügyminiszter hiába írt jegyzéket a szövetségeseknek. A december elsejei jegyzékben tehát hiába fogalmazott így: „a demokratikus Magyarország kormánya kijelenti, hogy meggyőződésével ellenkeznék magyar állampolgároknak tisztán etnikai, származási ok miatti kitelepítése”. Ez a kifogás azonban a szövetségeseket azonban nem nagyon érdekelte, a németek kitelepítésének megítélését pedig nem bízták a magyar kormányra.

Ezek után – külső nyomásra – 1945. december 22-én megszületett a Tildy Zoltán miniszterelnök által jegyzett magyar kormányrendelet „a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről”. Pár nap múlva 1946. január 4-én Nagy Imre akkori belügyminiszter rendelete a kormányrendelet végrehajtásáról. A sors furcsa fintora, hogy a kisgazda miniszterelnök és a kommunista belügyminiszter tizenkét évvel később, 1958-ban ugyanabban a perben áll a Kádár-rendszer bírósága elé: Nagy Imrét halálra ítéli a vérbíróság az 1956-os forradalomban játszott szerepéért, Tildy viszont „csak” hat évet kap. A két politikus rövid ideig, pár napig ugyanis ismét azonos kormányban tevékenykedik a forradalom idején, csak 1956-ban éppen Nagy Imre volt a miniszterelnök, Tildy pedig államminiszter.

Népszámlálási adatok

Az 1945-ös Tildy-féle kormányrendelet és Nagy Imre belügyminiszter rendelete is egyértelműen hivatkozik a Szövetséges Ellenőrző Tanács november 20-i határozatára, amely előírta a németek kitelepítését. Mindkét jogszabály tartalmazza azt is, hogy kit telepítenek ki: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, vissza továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.”

Mindezek után nem véletlen, hogy a hazai népszámlálások adatainak megbízhatóságát a szakértők erősen megkérdőjelezik, hiszen a XX. században több alkalommal deportálások, kitelepítések, üldözések alapjául szolgáltak az ilyen összesítések, és ezért a lakosság nagy része hosszú évtizedekig feltehetően nem a valóságnak megfelelő adatokat szolgáltatta Magyarországon.

A kitelepítések következményei

A kitelepítések következményeiről megoszlik a kutatók véleménye. Bellér Béla A magyarországi németek rövid története című 1981-es munkájában azt írja, hogy 1946 januárja és 1950. március 25. – a Dobi-féle kitelepítést megszüntető kormányrendelet hatálybalépése - között a Német Szövetségi Köztársaságba 170 ezer, a Német Demokratikus Köztársaságba 54 ezer, Ausztriába 15 ezer magyarországi német került. Bellér szerint „ha hozzászámítjuk a 11 000 főnyi háborús veszteséget, a magyarországi németség összveszteségét 250 000 főre tehetjük”. Mindezt Bellér az 1941-es népszámlálás német anyanyelvű lakosságával veti össze (a mai Magyarország területére vonatkozóan), és megállapítja, hogy az 1941-es 477 ezres adatból levonva a 250 ezres veszteséget, 230 ezer körüli német maradhatott Magyarország területén.

Joschka Fischer volt német külügyminiszter - kitelepítettek leszármazottja

A kitelepítéseket tehát nem hajtották teljes mértékben végre, ezt igazolják Föglein adatai is. Ő a Népgondozási Hivatal adataira alapozva írja azt, hogy 1946 januárjától decemberig Magyarországról 135 655 német nemzetiségű személyt telepítettek ki. Ők az amerikai megszállási zónába kerültek, tehát a későbbi Nyugat-Németország, az NSZK területére. 1947 tavaszától Föglein szerint mintegy ötvenezer főt a szovjet zónába – a későbbi NDK területére - vittek. „Korabeli nyugatnémet statisztikák ennél magasabb összadatokat közöltek, ami elsősorban abból adódott – írja Föglein –, hogy a háború végén elmenekült vagy evakuált személyeket is beszámították.” Föglein máshol a hazai németség 10-15 százalékára a teszi az 1944 szeptembere után elmenekült személyek arányát. Felidézi azt is, hogy a magyarországi németek Hitler hazahívási akciójának hatására maguktól is kivándoroltak 1939-től, ekkor legalább 60 ezren, de akár 80-85 ezren is távozhattak az országból.

Annyi bizonyos, óriási veszteség érte a hazai németséget, és ezzel az akcióval megindult egy rendívül erőteljes asszimilálódási folyamat is körükben. Baranya és Tolna megye egy tömbben élő sváb közösségei ekkor bomlottak fel, de Nyugat-Magyarországon és Budapest környékén is ekkor kezd eltűnni bizonyos településeken a német beszéd az utcákról. (A kitelepítések eredményeként került a későbbi német külügyminiszter, Joschka Fischer családja is Németországba. Fischer keresztneve sem véletlen: a magyar Jóska becenévből alakult ki, a német zöldpárti politikus – ha teheti – rendszeresen meglátogatja rokonait Budakeszin.)

Választójog csak 1953-tól

A kitelepítésekkel párhuzamosan a németek jogfosztottsága is mai szemmel elképesztő volt. Azt, hogy egyenjogú állampolgárok, csak az 1950. március 25-én a Magyar Közlönyben megjelent Dobi-féle kormányrendelet mondta ki először a második világháború után, de ténylegesen csak egy 1953-as törvény (1953:II. tv.) szavatolta számukra a választójogot, a nemzetiségi oktatásban pedig még hosszú évek telnek majd el, amíg előbb német kisebbségi általános iskolák, később óvodák is elindulhatnak Magyarországon.

Az 1953. évi III. törvény, amely a kisdedóvásról szól, például a németeknek még nem biztosította a nemzetiségi óvodákat, csak a szlovákoknak (23 óvoda), a délszláv kisebbségeknek (18) és a románoknak (5 intézmény) – írja Föglein. A kutató szerint a német nemzetiségi általános iskolai hálózat viszont 1951-52-től kezd kiépülni, 1952-53-ban már 59 ilyen intézmény működik – többek között Bácsalmáson, Budakeszin, Budaörsön, Diósberényben, Dunabogdányban, Eleken, Hajóson, Herenden, Ibafán, Mecseknádasdon, Ófaluban, Szigetújfaluban és Pilisszentivánban.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Hirdetés
Élet+Stílus Vándor Éva 2020. október. 19. 20:00

Vajon „Isten keze” elér-e a Legfelsőbb Bíróságig?

Amy Coney Barrett főbírói jelölésével reflektorfénybe került egy egészen mostanáig kevéssé ismert, titokzatos vallási közösség, ezzel együtt pedig a kérdés, hogy a hit pontosan milyen mozgatórugóként működhet egy ember szakmai döntéseiben. Különösen, ha az a szakma alkotmánybírósági kérdésekre keresi a választ.