„A belügyminisztérium sajtóosztálya közli, hogy ez év márciusában 15 budapest környéki sváb községben és Vácott 14 esetben razziát rendeztek, 252 személy ellen indult eljárás, sok volt SS-katona, Németországból visszaszivárgott sváb, kitelepítés elől bujkáló volksbundista és internálótáborból megszökött több volt német katona került a rendőrség hálójába. A belügyminiszter a razziákon részvevő tiszteket és legénységet megdicsérte” – olvasható a Népszava 1947. április 17-ei számában, „A svábrazziák eredménye” című rövidhírben.

Mindezek után nem kis megkönnyebbülést jelenthetett az itthon megmaradt németek számára, hogy a Rákosi-rendszer egyik legsötétebb évében – pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1950. március 24-én – a Dobi István vezette kormány fontos döntést hozott. Mementó-sorozatunk mostani részében ezzel, vagyis a német kitelepítések leállításával foglalkozunk.

A németek kitelepítésének dunabogdányi emlékműve

Wikipedia

Miközben egy másik napirendi pontban a Dobi-kormány jóváhagyta a „dolgozók kérésére”, hogy Rákosi Mátyásról nevezzék el a csepeli Weiss Manfréd-gyárat, leállították a németek kitelepítését: „Az igazságügyminiszter előterjesztésére a minisztertanács rendeletet fogadott el a magyarországi német lakosság áttelepítésével kapcsolatban kibocsátott rendelkezések alkalmazásának megszüntetéséről.”

Magyar és csehszlovák jogfosztások

A Szabad Nép 1950. március 25-ei számában megjelent, egymondatos hír egy hosszabb közlemény sorai között bújt meg, de véget vetett annak az öt éven tartó üldözéssorozatnak, amelynek csak egyik szörnyű epizódja volt a bevezetőben idézett 1947-es „svábrazzia”. A hazai németek jogfosztása és kitelepítése 1945-ben vette kezdetét, és ez az eljárás nem volt az egyetemes emberi jogok szempontjából igazolható. Tulajdonképpen a hazai németség kollektív bűnössé nyilvánításáról, állampolgári jogaitól való megfosztásáról és kitelepítésének elrendeléséről van szó, amelynek elvileg 1950-ben szakadt vége, valójában azonban csak 1953-tól beszélhetünk a hazai németség jogainak visszaállításáról a gyakorlatban.

Egy a csehszlovákiaihoz hasonló folyamatról írunk tehát az alábbiakban, amit északi szomszédunknál a magyarság joggal tartott törvénytelennek a második világháború utáni kassai kormányhatározatok kapcsán. Ezek a kormányhatározatok, az úgynevezett Benes-dekrétumok az ottani németség és magyarság hátrányos megkülönböztetéséről, jogfosztásáról szóltak.

A nagyhatalmak döntöttek

A két országban zajló hasonló folyamatok nem a véletlen művei: a szovjet Generalisszimusz, Sztálin, Harry Truman amerikai elnök és a Churchillt felváltó Clement Attlee angol miniszterelnök 1945. augusztus 2-án fejezték be a potsdami konferenciájukat, amelyről közleményt adtak ki. Ennek XIII. fejezetében – amelyet a Kossuth Könyvkiadó Teherán, Jalta, Potsdam című 1972-es dokumentumkötete idéz – a három nagyhatalom kinyilvánítja: „A három kormány, miután megvizsgálta a kérdés minden oldalát, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét át kell telepíteni Németországba.” A dokumentum kitér arra: „a három kormány úgy véli, hogy mindenekelőtt a németországi Ellenőrző Tanácsnak kell tanulmányoznia ezt a problémát”.

A kérdéskör egyik hazai szakértője, Föglein Gizella - A Magyar állam és a nemzetiségek 1848-1993 című kötet jogforrásainak egyik összeállítója - ezt írja a Napvilág kiadónál 2002-ben megjelent jogszabálygyűjteményhez írt jegyzeteiben: „1945. november 30-án értesítette a Szövetséges Ellenőrző Bizottság a magyar kormányt a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó 1945. november 20-ai előírásáról. Eszerint Magyarországról 500 ezer fő nyer befogadást Németország amerikai megszállási övezetében.”

Megdöbbent a magyar kormány

Föglein szerint a hír meglepte és megdöbbentette mind a magyar politikusokat, mind a hazai közvéleményt. Először a magyar kormány megpróbálta elérni az előírások módosítását, de a kisgazdapárti Gyöngyösi János, az akkori külügyminiszter hiába írt jegyzéket a szövetségeseknek. A december elsejei jegyzékben tehát hiába fogalmazott így: „a demokratikus Magyarország kormánya kijelenti, hogy meggyőződésével ellenkeznék magyar állampolgároknak tisztán etnikai, származási ok miatti kitelepítése”. Ez a kifogás azonban a szövetségeseket azonban nem nagyon érdekelte, a németek kitelepítésének megítélését pedig nem bízták a magyar kormányra.

Ezek után – külső nyomásra – 1945. december 22-én megszületett a Tildy Zoltán miniszterelnök által jegyzett magyar kormányrendelet „a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről”. Pár nap múlva 1946. január 4-én Nagy Imre akkori belügyminiszter rendelete a kormányrendelet végrehajtásáról. A sors furcsa fintora, hogy a kisgazda miniszterelnök és a kommunista belügyminiszter tizenkét évvel később, 1958-ban ugyanabban a perben áll a Kádár-rendszer bírósága elé: Nagy Imrét halálra ítéli a vérbíróság az 1956-os forradalomban játszott szerepéért, Tildy viszont „csak” hat évet kap. A két politikus rövid ideig, pár napig ugyanis ismét azonos kormányban tevékenykedik a forradalom idején, csak 1956-ban éppen Nagy Imre volt a miniszterelnök, Tildy pedig államminiszter.

Népszámlálási adatok

Az 1945-ös Tildy-féle kormányrendelet és Nagy Imre belügyminiszter rendelete is egyértelműen hivatkozik a Szövetséges Ellenőrző Tanács november 20-i határozatára, amely előírta a németek kitelepítését. Mindkét jogszabály tartalmazza azt is, hogy kit telepítenek ki: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, vissza továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.”

Mindezek után nem véletlen, hogy a hazai népszámlálások adatainak megbízhatóságát a szakértők erősen megkérdőjelezik, hiszen a XX. században több alkalommal deportálások, kitelepítések, üldözések alapjául szolgáltak az ilyen összesítések, és ezért a lakosság nagy része hosszú évtizedekig feltehetően nem a valóságnak megfelelő adatokat szolgáltatta Magyarországon.

A kitelepítések következményei

A kitelepítések következményeiről megoszlik a kutatók véleménye. Bellér Béla A magyarországi németek rövid története című 1981-es munkájában azt írja, hogy 1946 januárja és 1950. március 25. – a Dobi-féle kitelepítést megszüntető kormányrendelet hatálybalépése - között a Német Szövetségi Köztársaságba 170 ezer, a Német Demokratikus Köztársaságba 54 ezer, Ausztriába 15 ezer magyarországi német került. Bellér szerint „ha hozzászámítjuk a 11 000 főnyi háborús veszteséget, a magyarországi németség összveszteségét 250 000 főre tehetjük”. Mindezt Bellér az 1941-es népszámlálás német anyanyelvű lakosságával veti össze (a mai Magyarország területére vonatkozóan), és megállapítja, hogy az 1941-es 477 ezres adatból levonva a 250 ezres veszteséget, 230 ezer körüli német maradhatott Magyarország területén.

Joschka Fischer volt német külügyminiszter - kitelepítettek leszármazottja

HVG

A kitelepítéseket tehát nem hajtották teljes mértékben végre, ezt igazolják Föglein adatai is. Ő a Népgondozási Hivatal adataira alapozva írja azt, hogy 1946 januárjától decemberig Magyarországról 135 655 német nemzetiségű személyt telepítettek ki. Ők az amerikai megszállási zónába kerültek, tehát a későbbi Nyugat-Németország, az NSZK területére. 1947 tavaszától Föglein szerint mintegy ötvenezer főt a szovjet zónába – a későbbi NDK területére - vittek. „Korabeli nyugatnémet statisztikák ennél magasabb összadatokat közöltek, ami elsősorban abból adódott – írja Föglein –, hogy a háború végén elmenekült vagy evakuált személyeket is beszámították.” Föglein máshol a hazai németség 10-15 százalékára a teszi az 1944 szeptembere után elmenekült személyek arányát. Felidézi azt is, hogy a magyarországi németek Hitler hazahívási akciójának hatására maguktól is kivándoroltak 1939-től, ekkor legalább 60 ezren, de akár 80-85 ezren is távozhattak az országból.

Annyi bizonyos, óriási veszteség érte a hazai németséget, és ezzel az akcióval megindult egy rendívül erőteljes asszimilálódási folyamat is körükben. Baranya és Tolna megye egy tömbben élő sváb közösségei ekkor bomlottak fel, de Nyugat-Magyarországon és Budapest környékén is ekkor kezd eltűnni bizonyos településeken a német beszéd az utcákról. (A kitelepítések eredményeként került a későbbi német külügyminiszter, Joschka Fischer családja is Németországba. Fischer keresztneve sem véletlen: a magyar Jóska becenévből alakult ki, a német zöldpárti politikus – ha teheti – rendszeresen meglátogatja rokonait Budakeszin.)

Választójog csak 1953-tól

A kitelepítésekkel párhuzamosan a németek jogfosztottsága is mai szemmel elképesztő volt. Azt, hogy egyenjogú állampolgárok, csak az 1950. március 25-én a Magyar Közlönyben megjelent Dobi-féle kormányrendelet mondta ki először a második világháború után, de ténylegesen csak egy 1953-as törvény (1953:II. tv.) szavatolta számukra a választójogot, a nemzetiségi oktatásban pedig még hosszú évek telnek majd el, amíg előbb német kisebbségi általános iskolák, később óvodák is elindulhatnak Magyarországon.

Az 1953. évi III. törvény, amely a kisdedóvásról szól, például a németeknek még nem biztosította a nemzetiségi óvodákat, csak a szlovákoknak (23 óvoda), a délszláv kisebbségeknek (18) és a románoknak (5 intézmény) – írja Föglein. A kutató szerint a német nemzetiségi általános iskolai hálózat viszont 1951-52-től kezd kiépülni, 1952-53-ban már 59 ilyen intézmény működik – többek között Bácsalmáson, Budakeszin, Budaörsön, Diósberényben, Dunabogdányban, Eleken, Hajóson, Herenden, Ibafán, Mecseknádasdon, Ófaluban, Szigetújfaluban és Pilisszentivánban.