Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Mementó 1920: úton Trianon felé, visszalopott kocsival
Románoktól visszalopott vasúti kocsiban indult 1920. január 5-én Franciaországba, a Párizs környéki Neuillybe a magyar békedelegáció, amelyet Apponyi Albert gróf vezetett. Napra pontosan kilencven évvel ezelőtt, 1920. január 15-én pedig a győztes hatalmak képviseletében a Nagykövetek Tanácsa átadta Apponyiéknak az első világháborút lezáró, rendkívül súlyos békefeltételeket, amelyek a trianoni békediktátum júniusi aláírását előlegezték meg.
"Itteni entente-körökben következőleg nyilatkoznak a magyar békedelegációnak Neuillyben való kilátásairól: Aligha van ok annak a feltételezésére, hogy a magyarokkal szemben csak annyi előzékenységet is fognak tanúsítani, mint amennyit az osztrákokkal szemben a saint-germaini tárgyalások alkalmával tanúsítottak. Mindenekelőtt egyetértenek arra nézve, hogy azt a magyar követelést, hogy az egyes területeken népszavazást rendezzenek, semmi szín alatt sem lehet teljesíteni." Minderről a Pesti Hírlap frankfurti tudósítója számolt be 1920. január másodikai keltezésű táviratában, amelyet a lap másnap közölt negyedik oldalán.
A győztes hatalmak részéről tehát semmi jóra nem számíthatott Magyarország kilencven évvel ezelőtt. A frankfurti tudósító utalása a saint-germaini békére vészjósló volt, hiszen 1919. szeptember 10-én ebben a békeszerződésben vesztette el Ausztria Cseh- és Morvaországot, Szilézia kisebbik részét, Galíciát, Bukovinát, Isztriát, Dél-Tirolt, és a mai Szlovénia nagy részének megfelelő területeket.
Burgenland és a népszavazás
Ám egyetlen kisebb régiót éppen Magyarországtól szerzett meg Ausztria: Burgenlandot. A Pesti Hírlap népszavazást kizáró előrejelzése pontosan Burgenland miatt nem vált be, hiszen Sopron városa és a szűkebb környék 1921-ben referendumon döntött arról, hogy Magyarország része marad. Ezért kapta meg a település 1922-ben a "Civitas fidelissima", vagyis a Leghűségesebb város címet. Trianon éve: 1920 Mementó sorozatunk első három részében a hatvan éve történt, 1950 januári eseményekkel foglalkoztunk. Ám a kilencven évvel ezelőtti események is máig hatnak. Míg 1950-ben a megyehatárok átszabása és Nagy-Budapest létrehozása zajlott, addig 1920-ban Magyarország mai határai alakultak ki - hozzávetőlegesen.
A trianoni békediktátumot Magyarország csak 1920 júniusában írta alá, ám ennek előzményei is roppant érdekesek. A magyar békedelegáció 1920 januárjában utazott ki Neuillybe, Párizs elővárosába, ahol várták a győztes hatalmak békefeltételeit. A már idézett frankfurti híren kívül baljós jel volt a Pesti Hírlap január negyedikei beszámolója, amely Franchet D'Esperey francia tábornoknak, a keleti hadseregek főparancsnokának szegedi látogatásáról tudósított.
A cikk szerint a francia tábornok "a szerbiai és az észak-franciaországi pusztításokról beszélt. Elmondotta, hogy Sztambulinszkinak, a bolgár békedelegátusnak, aki Párisban igen bosszúsan írta alá a bolgár békeszerződést, megmutatták Észak-Franciaország elpusztított részeit. Amikor Sztambulinszki látta, hogy harminc-negyvenezer lakosú városoknak úgyszólván még omladékai sem maradtak meg, mintegy megnyugodva mondta, hogy nem is olyan szigorúak a bolgár békefeltételek. Magyarország még kedvezőbb helyzetben van, hiszen a háború folyamán nem volt hadszíntér és ha Magyarország nem ment volna keresztül a forradalmakon, akkor könnyebben viselhetné a helyzetét."
A Pesti Hírlap nyilvánvalóan az 1918-19-es polgári demokratikus fordulatra és a Tanácsköztársaság 1919-es megalakulására célzott, amikor a forradalmakról írt. "Sztambolinszki" pedig valójában a Sztambolijszki nevet takarja. Az akkori bolgár miniszterelnökről van szó, aki tényleg aligha lehetett boldog, hogy Bulgária elveszítette Égei-tengeri kijáratát (Nyugat-Trákiát). A bolgár békeszerződést egyébként abban a Párizs környéki elővárosban, Neuillyben kötötték meg 1919-ben, amelynek Chateau du Madrid nevű hoteljében a magyar békedelegációt elszállásolták 1920 elején.
De hogyan érkezett a magyar delegáció Franciaországba? Az 1920. január 5-ei indulásról is a Pesti Hírlap tudósít - január hatodikai számának címoldalán. A lap munkatársa, Benda Jenő ugyanis azon a vonaton kísérhette a magyar békedelegációt, amelyen Apponyi Albert, a küldöttség vezetője is utazott.
Benda így ír: "A keleti pályaudvaron az indulási oldal első sínpárján áll a magyar békedelegáció vonatja. Szerényebb és puritánabb alkalmatossággal aligha indult útnak hasonló világtörténelmi feladattal megbízott testület. Öt első- és másodosztályú Pullman-kocsi, a vonat közepén egy étkező, azután két vaggon a nagyobb bőröndök és a békedelegáció hatalmas iratgyűjteménye számára. Íme: ez minden."
Hová tűnt nyolcvan szalonkocsi?
"Nyolcvan egynéhány szalonkocsija volt a magyar államnak" – mondja Bendának Praznovszky Iván miniszteri tanácsos, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője. "A románok egyetlen egyet sem hagytak meg belőlük. Minden könnyebbség és minden előny, amit gróf Apponyinak nyújtani tudtunk, az, hogy egy úgynevezett 'udvari kísérő-kocsiban' helyeztük el. Ezt a kocsit azonban úgy kellett visszalopnunk a románoktól..." – idézi a durva tényekről beszámoló diplomatát a Pesti Hírlap újságírója.
| Hogyan alázták meg Apponyit a csehszlovákok? |
Csehszlovákia igyekezett megalázni a magyar békedelegációvezetőjét, Apponyi Albertet. A gróf ugyanis eberhardi, Pozsony megyei birtokáról ment Budapestre, hogy onnan induljon a béketárgyalásokra. Eberhard azonban csehszlovák fennhatóság alá tartozott ekkor, így a csehektől kellett engedélyt kérnie Apponyinak, hogy magával vihesse ruhatárát Párizsba – erről Raffay Ernő írt Trianon titkai című 1990-es könyvében. Ám Csehszlovákia nem engedélyezte a magyar küldöttség vezetőjének, hogy átvitesse ruháit a határon. Apponyinak ezért végül Pesten csináltattak néhány nap alatt egy szabóműhelyben megfelelő öltözetet. |
Benda nem túloz, hiszen a MÁV vezérigazgatósága által 1996-ban megjelentetett A 150 éves magyar vasút című kiadvány – amely udvariasan megkerüli azt a kérdést, hogy ki mit vitt el Magyarországról 1918 és 1920 között – csupán annyit ír, hogy "az elvesztett háború, a Monarchia szétesése, a forradalmak, az intervenció, de főként az 1920. június 4-ei trianoni békediktátum súlyosan érintette a hazai vasutakat. A diktátumok összesen kb. 70 000 járműnek az utódállamok részére való juttatását szentesítették."
Graziani tábornok jelentése
S hogy kik vittek el vasúti járműveket Magyarországról? Erről Ormos Mária akadémikus Padovától Trianonig című művéből tudhatunk meg többet. A kérdéskör egyik legismertebb hazai szakértője Graziani tábornoknak, Franciaország magyarországi képviselőjének 1920. január 27-ei jelentését idézi. A magyarokról szólva ugyanis Graziani megjegyzi: "a román megszállás sokat elvitt jelenlegi és jövendő forrásaikból (tenyészállatok, vetőmag, gépek stb.)".
Mindennek kapcsán meg kell jegyeznünk, hogy a Tanácsköztársaságot román csapatok verték le, és ezután egy ideig megszállás alatt tartották a leszűkült területű Magyarország középső és keleti részét. A Duna-Tisza-közéről és Budapestről 1919 novemberében vonultak ki, de a Tiszántúlt csak 1920-ban ürítették ki.
Apponyi indulása
De térjünk vissza Apponyi indulásához. Benda így ír erről január 5-ei keltezésű tudósításában: "Nyolc óra ötven perc. Megérkezik Apponyi Huszár Károly miniszterelnök, Somssich László külügyminiszter és Heinrich Ferenc kereskedelemügyi miniszter társaságában. Gyors léptekkel megy vaggonja, a román kapzsiságból megmentett 'udvari kísérő kocsi' felé. A kocsi feljárójánál Huszár Károly és Raffay Sándor [evangélikus] püspök búcsúztatják el néhány szóval Apponyit. Apponyi igen röviden válaszol és csendes sima sikamlással máris mozgásban van a vasút... A magyar békedelegáció elindult Párisba."
"És ekkor valami felejthetetlen, csodaszép dolog történt. Amint a vonat kerekei megmozdultak, a perronon lévő sok száz főnyi tömeg mint egy adott jelre lekapja a kalapját, és elkezdi a Szózatot énekelni" – a pályaudvaron síró emberekről írva így folytatja Benda: "Könnyfátyolon keresztül látom egy pillanatra közvetlenül az ablakom alatt Huszár Károly miniszterelnök arcát. Villogó cvikkerje mögött az ő szeme is könnyes, arca komoly és meghatott..."
Marhaszállító vagonokban a menekült magyar tisztviselők
"A pályaudvar, melyen végigrobogunk, csaknem végesvégig üres. Néhány rozoga személyszállító kocsi és egy pár rossz, kehes mozdony. Ez minden. A többit elvitték a románok. Ha ezt a képet lefotografálnók, elvihetnők magunkkal Párisba, bizonyos dokumentumnak. Egy helyen hosszú sorban marhaszállító vagonok tetején átütött kürtők füstölögnek. Menekült magyar tisztviselők téli szállása. Ez is alkalmas felvétel volna a békekonferencia számára..."
A pesti újságíró természetesen igyekszik megfelelni a kimondott-kimondatlan igényeknek, és megpróbálja minél sivárabbnak ábrázolni a tájat, noha január ötödikén utazgatva valószínűleg egyetlen évben sem láthatott volna hatalmas csordákat a mezőkön: "És ha a szomorú, ugaron maradt mezők képét elvihetnők magunkkal. Sehol egy dolgozó ember, sehol egy állat... a vetőmagot elvitték az oláhok." (Graziani francia tábornok már idézett jelentése alapján azért leszögezhetjük: valóban súlyos veszteségek érték Magyarországot ekkor.)
A tudósító ezután felidézi, hogyan fogadták az egyes állomásokon a küldöttséget: "A ferencvárosi pályaudvaron rezesbanda játssza a Himnuszt, nagy feketéllő tömeg kalaplevéve énekel, egy nemzeti színű lobogót meghajtanak a vont előtt. És azután ez a kép tovább kísér bennünket: Torbágy, Bicske, Felsőgalla, Bánhida, Tataóváros, Almásfüzitő, mindenütt nagy tömeg ember és jelzőtáblák: „ERDÉLY A MIENK!”, „MAGYARORSZÁG A MAGYAROKÉ!”, „NEM, NEM, SOHA!” – kiáltják felénk a táblák útravalóul."
Különösen érdekes a 2009-es események fényében – amikor Sólyom Lászlót nem engedték át a komáromi hídon a szlovák hatóságok –, hogy mit ír Benda e városról: "És Komárom!... Borús, ólomszürke égbolt alatt mint egy lomha higanyfolyam nyúlik el szemünk előtt, a Duna. Túl rajta Komárom, tornyok, házak, kürtők drága összevisszasága, színes halmaza, egy város, szívünkhöz nőtt város, Jókai szülőhelye... és hídon túl ez a város már Csehország."
Nem lehet átmenni a komáromi hídon
Benda szerint "a hídon egy léleknek sem szabad átmenni, szigorún őrzik a csehek". A tudósítás aztán így folytatódik: "Maga az állomás azonban a Dunán innen magyar terület, és itt hatalmas tömegbe verődve várja vonatunkat a környék népe. Zászló és feliratok, nagyobb táblák mint eddig akárhol: „NEM, NEM, SOHA!” – és egy másik tábla: „A HÍDON TÚL IS TISZTA MAGYAROK VANNAK!” Felzúg a Himnusz szava: „Megbűnhődte már e nép a múltat és jövendőt...”
Benda ezután Apponyi Albertet szólaltatja meg. A gróf nyilatkozata ünnepélyesen semmitmondó: "Ezek a tüntetések mind méltóságteljesek, szépek, lelkesek voltak. A népnek ez a hangulata, mely mindnyájunknak nagy örömére szolgált, úgy kísér bennünket Párisba, mint egy utasítás. Utasítás a magyar néptől arra, hogy önérzetesen, fölemelt fejjel lépjünk győztes ellenségeink elé. Én is azt hiszem, hogy ez a föltétele annak, hogy bennünket megbecsüljenek. Nincs is okunk egyébre!"
Apponyi szavai magabiztosságról tanúskodnak, jóllehet erre nem volt sok oka. Karsai Elek Számjeltávirat minden magyar követségnek című 1969-es munkájában így ír ugyanis a későbbiekről: "A magyar békedelegáció a menetrendszerű gyorsvonattal 1920. január 7-én reggel 8 óra 10 perckor érkezett meg a párizsi Gare de l'Est-re. A rendkívül hűvös pályaudvari fogadtatáson sem Franciaország, sem más szövetséges hatalom egyetlen diplomatája sem jelent meg, a háborúban vesztes Magyarország képviselőit – a béekonferencia szabályainak megfelelően – szövetséges tisztek várták."
Clemenceau engedélye kellett
Karsai leírja: M. J. Henry francia ezredes közölte Praznovszky Ivánnal, a delegáció főtikárával, hogy a magyar küldöttség tagjai "újságírókat csak Clemenceau miniszterelnöknek, a békekonferencia elnökének engedélyével fogadhatnak, más látogató pedig csak Dutasta nagykövetnek, a békekonferencia főtitkárának hozzájárulásával lépheti át a Chateau de Madrid küszöbét; a magyar küldöttség tagjai Neuilly-ben és a Bois de Boulogne-ban szabadon mozoghattak, de Párizsba csak külön engedéllyel és kísérettel mehetnek".
A magyar delegáció tíz nappal az elutazása után, 1920. január 15-én kapta kézhez a győztes hatalmak békefeltételeleit. Ez napra pontosan kilencven éve történt, és voltaképpen a történelmi Magyarország szétdarabolását jelentette. Romsics Ignác szerint a békeszerződés tervezete a pesszimista várakozásokat igazolta. Az akadémikus a Magyarország története a XX. században című könyvében így ír a tervezetről: "A háború alatti titkos szerződések szellemének s a békekonferencia nagyrészt 1919 tavaszára meghozott döntéseinek megfelelően Romániának juttatta egész Erdélyt, továbbá a Tiszántúl keleti szegélyét és a Bánság keleti felét. Az új délszláv állam Horvátország és Szlavónia mellett a Bánság nyugati felét, Bácska nagyobb részét és a Muravidéket, Csehszlovákia pedig Kárpátalját és egész Felső-Magyarországot kapta."
A magyar delegáció nevében másnap, január 16-án Apponyi Albert szólalt fel a békekonferencián. Apponyi előéletéről, 1920-as beszédéről és az azt követő eseményekről Mementó-sorozatunk következő részében olvashatnak.
| Egy versrészlet a Pesti Hírlap 1920. január negyedikei, vasárnapi számából |
Szegény hazánk! Haldokló nemzetünk! |
