Az én évem Karafiáth Orsolyával: Vége van, kicsi

Ha olyan húsz év múlva visszagondolunk a 2024-es évre, vajon hogyan fogjuk belőni, pontosan melyik is volt ez az év a 2010 óta olyan egyformán eltelők között? Valóban a szokásos egyenév volt? Meglehet. És meglehet, hogy nem. Nem tört ki forradalom, de kitört a kegyelembotrány, nyomában egy exférjjel, aki megváltást ígér. Ez még nem nagy ügy, ki nem ígért, de neki hívői is vannak. Sokak. De ezzel együtt is jobban rávilágít a háttérben zajló dolgokra, ugyanakkor keretezi is, hogy Mészáros Lőrinc vagyona átlépte az egybillió forintot, így a mi hathatós segítségünkkel (közpénz) nemzetközi szinten is észlelhető jelenséggé vált. 2024 az az év tehát, amikor már a hülyének is világos lett, hogy nincs itt semmi gondolva jövőről, hazáról: kormányzati szinten elárulták mindkettőt.

Milyen elárulva élni? Korábban sok szakember beszélt arról, hogy bántalmazó a rendszer, abuzált egyének lettünk benne. Az abuzált ember másmilyen életstratégiákat épít ki, mint az egészséges lélek, és ez az elárultakra is igaz. A harag cinikussá, az örök méltánytalanság érzete, főleg, hogy változást nemigen lehet remélni, hosszú távon megbetegít. Magamon is látom a lelki és érzelmi deformitás jeleit. Látom, és nem tudok felülemelkedni.

Mert min kellene? Hogy tönkretettek és szétloptak körülöttem mindent, és utána a dühömet még olyan primitív módon akarják csatornázni, hogy Orbán odalatteavokádózik egyet, tudva, hogy ezen pörög majd mindenki?!

Idén először merült fel bennem, hogy nem, többé nem érdekel ez az egész, megszököm, belülre vonulok vissza. De amíg itthon élek, ez nem opció, nekem legalábbis. Mert a művésznek szerintem egyenesen létszükséglet, hogy a mában éljen, anélkül sosem fog érvényeset alkotni. (Nem kell direktben politizálni, de tudni kell, mi vesz körül, gondolkodni kell, mert az egész tartásunk ott van a műveinkben, a jelenlétünkben, és ha elveszik, csak dekorációk leszünk, giccsek.)