Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Felső Tízezer kicsi forradalomról beszél, az Elefánt szerint nincs semmi (vagy Semmi van), Pogány Induló generációja viszont nagy forradalmat hajtott végre (legalábbis a popzenében). Mutatjuk az idei öt legjobb magyar lemezt, fordított sorrendben.
Év végén mindig jó móka átgondolni, mely lemezeket szerettük idén legjobban, és vitatkozni egymással először azon, hogy melyek kerüljenek fel a listára, aztán azon, hogy milyen sorrendben. Mindezt kétszer is, ugyanis a nemzetközi lista mellett készítünk magyart is. Ezekbe a vitákba várjuk olvasóink bekapcsolódását is természetesen. Mutatjuk, mi mire jutottunk, íme a HVG TOP5 magyar albuma:
5. Felső Tízezer: Kicsi forradalom
Jövőre lesz tíz éve, hogy Sallai László elindította Felső Tízezer nevű zenekarát, amely mára a Sallai-portfólió (az F10 mellett ugye játszik a Galaxisokban, a Platon Karataevben, van a Sommersault Boy nevű zenekara, a Captain Average, és szokott szólóban is koncertezni) legfontosabb darabjává vált. A Felső Tízezer az első pillanattól nagyon rendben van, már a Normális élet című bemutatkozó lemez csillogtatta a zenekarvezető szerzői és előadói kvalitásait, valamint azt a tónust és hangoltságot, amelyet azóta nem kevesen megszerettek.
Sallai kisrealista-novellista dalszerző, a szemlélődő srác, aki éles szemmel a látja meg a hétköznapok apró rezdüléseit, de érzékeny arra is, ami nagyobb léptékekben zajlik körülöttünk. Lélekből is, zsigerből is dolgozik, képes úgy kitenni a szívét az asztalra, hogy közben nem enged a tüntető távolságtartásból sem. Privát tájképeket fest fel, de beszél arról is, amit mindösszesen társadalomnak szoktak nevezni.
Zenekara életműve változatos, lemezeik nem önismétlők, ilyen értelemben az sem meglepő, hogy a Kicsi forradalom – amely elkerüli a szájbarágás és a közhelyesség csapdáit – ismét más hangon szólal meg, mint elődjei. „Amikor először felvettük ezeknek a daloknak a demóit, még nem voltam benne biztos, hogy ez a lemez annyira hangos, markáns és rockos lesz, mint amennyire lett, de amikor a próbateremben együtt elkezdtük játszani a számokat, már éreztük, hogy valami masszívabb erő van bennük, mint a korábbiakban. (…) Az a lépés, amit a Kicsi forradalom reprezentál, logikus lépés, csak lehet, hogy bementünk egy sarkon, ahol nem lett volna kötelező bemenni” – mondta a hvg.hu-nak adott idei interjúban.
(N.R.)
4. Pogány Induló: Vagy mindent vagy semmit
„És régi előadók szavát vihetném, / De én írom a szabályokat” – hangzik fel a J11 című dalban, és ezzel Pogány Induló (szül: Szirmai Marcell) pontosan meghatározza az ars poeticáját. Most, hogy leírtam ezt a kifejezést, rögtön hallom, ahogy ezt az „arspoeticázást” is simán kifigurázná egy dalban a 20 évesen az utóbbi években (vagy hónapokban?) az egész popszintért átalakító Z-gen egyik leginkább karizmatikus előadója.
Alapvetően az old school rap világa az övé, amelyben ott van Ganxta Zolee gengsztervilága (nála ez nem egy elképzelt gettó, hanem egy valós telepi srác súlyos mindennapjai fűvel, balhéval, kilátástalansággal és sok-sok önreflexióval a siker árnyoldalairól), ott van egy sajátos lo-fi-s lazulás, és ott vannak a magyar-, cigány-, valamint klasszikus zenei alapokra épülő hangminták is. Még az is belefér nála, hogy a Parno Graszttal közös Székely kapuban már nemcsak hangminta, hanem a refrén is egy valódi cigánydal. Az albumnyitó Úgy hiszemben egy Zorán slágert (Apám hitte) idéz meg (!), a J11 pedig egy pesti sanzon síró hegedűjével kezdődik. És így tovább. Ő írja a szabályokat. Mindezt könnyedén, magától értetődően, sokszor a haver-kollégákkal (Ótvar Pestis, VZS, Hibrid, Ekhoe).
Ő írja a szabályokat abban is, hogy nem érdekli olyasmi, hogy rádióbarát dalhossz. Ha a SKIT úgy kívánja, nem nyújtja tovább alig több mint egypercnél, de akad közel négy és fél perces dal is (Zárka).
Nem csoda, ha a tavalyi teltházas MVM Dome-buli után már meghirdette a következő arénát – ezúttal a Papp Lászlóban.
(B.I.)
3. cserihanna: Hirtelen mélyül
Engem azonnal elvarázsolt cserihanna (szül: Cseri Hanna) második lemeze, onnantól, hogy feldobta a Spotify, napokig vigyorogva járkáltam fülemben a bájos, vicces, sokszínű dalokkal. A kedvencem a Sörseggű lány diszkóparódiája, de a – gyerekénekszerű dallamokat, funkot, R&B-t, reggaetont, dubstepet és még számos stílust felvonultató – albumnak ez csak a könnyedebb oldala. A dalok nagy része ugyanis amellett, hogy humoros, abszurd – a párkapcsolati nehézségektől a menstruáció során felboruló hormonháztartáson át az önelfogadási nehézségekig – kifejezetten zavarba ejtő, mély témákat vet fel, még akkor is, ha időnként egy-egy durva káromkodással oldja is azokat fel a szerző-énekes.
„Szerintem a nők is káromkodnak, én pedig próbálok az élőbeszédhez hasonló természetességgel beszélni ezekben a dalokban. Mint ha csak egy olyan intim helyzetben lennék, mint hogy leülök valakivel kávézni, és akkor ott kicsúszik egy-egy kurvaanyád. Ezt próbálom vegyíteni valami líraival, az mindig érdekes. És én ezzel szeretek játszani, ellenpontozni. Éneklek angyali hangon, valami nagyon gusztustalan dolgot” – magyarázta a hvg.hu-nak adott interjúban. És valóban, ez a természetesség és ez az érzelmi hullámvasút végig kíséri a lemezt.
A hittel és anélkül élők összehasonlításáról szóló Halálfélelem például így zárul: „De mindegy, hogy kinek kisebb a magánya / Úgyis beledöglünk mind a halálba!”
Na, most ezen sírjunk vagy nevessünk?
(B.I.)
2. Elefánt: Semmi
„Az Elefánt zsánere a kiszámíthatatlanság. Nem tudhatod, hogy egy dal után milyen lesz a következő. Igazából ez a koncepciónk is” – vallja Szendrői Csaba, az Elefánt sajátos stílusban éneklő (nekem sokszor olyan érzésem van a legtöbbször, mintha másnapos vagy kába lenne) frontembere és költői dalszövegeinek írója. Idén az ötödik albumával jelentkezett a zenekar, amelyen valóban, továbbra is nagyon eklektikus világot festenek fel. A kezdeti, keringős, Quimby- és egyéb hatásokat mutató indulásból mára egy kvázi modern rockzenekarrá váltak, amelyben van klasszikus gitárpop, prüntyögő elektronika, vad punk, a giccs határát feszegető sanzon, szívszorító ballada és még sok minden, nem is lehet eldönteni, hogy mi az, amit komolyan kell vennünk, és mi az, ami tömény (ön)irónia.
A zenekar tagjai hosszasan magyarázták a hvg.hu-nak, hogy már 2017-ben, a Minden című lemezünknél tudták, hogy egyszer lesz egy Semmi című albumuk is. „A kettő között viszont azt éreztük, kell, hogy történjen még valami. Ez lett az El. A három lemez nagyjából egy univerzum, a szövegek szempontjából mindenképp.”
Amellett, hogy csak kapkodjuk a fejünket a stíluskavalkádtól, egy igazi tudatos konceptalbummal van dolgunk, amelyen minden dal a hiányról (a semmiről) szól, ráadásul úgy, hogy mindegyiknek van egy párja az előző két albumon. (A Van harag az a korábbi Nincs harag párja, a Bocs a Kösznek, a Baly a Minden rendbennek és így tovább. Hogy melyik melyikhez tartozik, nem rágják a szánkba, rábízzák a rajongókra, hogy megfejtsék – így is lelőttünk most egy csomó poént.) De ez csak egy rétege a Semminek, önmagában az egész egy nagyon izgalmas, kiforrott dalcsokor, ami sokszori hallgatásra is tartogat egy csomó meglepetést mind zenében, mind szövegben.
„Semmitől se félek már! / Hagyom, hogy a végtelen repítsen a hátán / Az üveghegyen túl az Óperencián” – szól a címadó dal refrénje. És igen, erről szól a lemez egésze, csak tegyük be, és hagyjuk, hogy repítsen túl az Óperencián.
(B.I.)
1. Trabant: Trabant
Ez az a lemez, amit talán már senki nem várt. Eszünkbe sem jutott, hogy megszülethet valaha egy Trabant-lemez. Sőt szinte különös is, hogy ezek a dalok egy hivatalos hanghordozón kapnak helyet. És nem valami sokadszor másolt 80-as évekbeli kazettáról (hiszen ekkor működött ez a különleges zenekar), vagy a sokadszor másolt kazettáról a digitális térbe feltöltött felvételről hallgatjuk. Az élet azonban – ahogy gyakran teszi – felülírta a várakozásokat, kilépett az ez a lehetséges-tartományból, megjelent egy független angol minikiadó képében, és 2024 őszére lett egy Trabant-album.
Az, hogy ez az első hivatalos Trabant-hanghordozó, azért nem teljesen igaz. Az első az Eszkimó asszony fázik című filmhez készített, 1984-ben megjelent kislemez volt. Arról egyébként szerepel ezen az albumon az Itt van pedig senki se hívta, a Ragaszthatatlan szív, a Gesztenyefák és a Balettcipőben két változata is. A munkafolyamatot egyfelől a zenekar egyik alapítója, a már a nyolcvanas évekbeli lakásfelvételeken is gyakorlatilag hangmérnökként és producerként működő Lukin Gábor vezette, másfelől a purge.xxx kiadó vezetői gondozták szerkesztőként-producerként a lemezt.
Az album felvezetője a Gesztenyefák. Utána a bugyborékoló szintibasszusos Mindig mindent következik, aztán az Itt van pedig senki se hívta, majd a Balettcipőben énekes verziója, utóbbi került ki elsőként a Youtube-ra az albumot felvezetendő. Jön aztán a Ragaszthatatlan szív, majd az egyik csúcspont, a Kígyó, és a másik magaslati pont, a Balettcipőben gyönyörű kamaraverziója, valamint a harmadik nagy felemelkedés, a Pirosbetűs napok – ez itt egy erős etap. Végül a Kész az egész, ami nyilvánvaló lemezzáró dal. Lukin hallhatóan itt-ott belenyúlt a korabeli felvételekbe, de ezek a dalok és felvételek ettől még pont azok, amiket annyira szeretünk. A hírek szerint összesen három album jön majd. Ez jó hír. De ha nem, akkor majd ennek az egynek örülünk. Az év legfontosabb hazai nagylemeze, ez teljesen világos.
(N.R.)
