A „global shopper” és a nemzettudat
Számos elemzés, üzleti jelentés látott napvilágot 2009 elején a nemzetközi műtárgypiac állapotáról, tendenciáiról. A megközelítések különbözők, az eredmény ugyanaz: utolsó két hónap brutális hatást gyakorolt az év, sőt a teljes évtized eredményeire. Már csak a dinamikusan fejlődő gazdasági központok vásárlóinak hazafias érzéseiben bízhatunk?
A jelen műkereskedelme vevői oldalról a globalizáció, eladói szempontból pedig a regionalizálódás felé halad, vagyis míg egyre több város iratkozik fel a kiemelt árverések naptárába (aukciós hetek Dubajban, Hongkongban, Moszkvában), és a tehetős orosz, kínai, ukrán gyűjtők bárhol a világon lelkesen licitálnak, addig a kínálat erősen helyi jellegű, tehát Hongkongban kínai, Moszkvában orosz, Mumbaiban indiai műtárgyakból lehet válogatni.
A piac központjának helyváltoztatása nem új keletű. A XVIII. századig a francia és a brit műkereskedelem egyensúlyáról beszélhetünk, ekkor létesült a világ két máig vezető aukciósháza Londonban. Az egyre erősödő brit hegemónia egészen a XX. század kezdetéig tartott, amikor Párizs visszahódította a vezető pozíciót, de csak a húszas évek végén bekövetkezett gazdasági (és frank-) válságig. Ekkor az amerikai pénz sietett az európai művészet segítségére: klasszikusok és modernek tömkelegét úsztatták át az óceánon a műgyűjtők új generációja számára. Párizs még tett egy kísérletet az 1950-es, 1960-as években, hogy ismét a művészetek fővárosának nevezhesse magát, de ezt New York már csak rövid ideig engedte. Míg London őrizte hadállását a régi mesterek kereskedelmében, addig az impresszionista, a modern és a kortárs művészet leginkább a tengerentúlon volt eladható. A nyolcvanas évek második felében a japán befektetők megjelenése okozott irreális árakat (legelőször a Van Gogh-féle dr. Gachet portréjáért adott 82,5 millió dollárral 1987-ben) és rövid, mindössze három évig tartó műtárgypiaci boomot. Ám mindennek az lett a vége, ami előbb-utóbb minden lufinak kijár: leereszt vagy kidurran. A piac ezután a reális árak mentén működött tovább egészen 2002–2003-ig, ettől kezdve azonban új műtárgy-kategóriák és új vevőtípusok kezdték átrendezni a viszonyokat. A tradicionális (lassan építkező, döntéseit műértőként meghozó) gyűjtővel szemben az új „global shopper” elsősorban életstílusához választ műtárgyat, ráadásul erőteljes nemzeti érzéstől fűtve. És mivel a szinte kivétel nélkül a kortárs („post-war” és „contemporary”) művészetre vonatkozó divat diktálta választások nem feltétlenül megalapozottak, ezért ez a szekció tűnik a legsérülékenyebbnek, vagyis éppen az, amelyik a legnagyobb összegeket produkálta az elmúlt években.
Zhang Xiaogang munkája © Műértő |
Nem véletlen, hogy a TEFAF (The European Fine Art Fair) szokásos füzetkéje a tavalyi és tavalyelőtti számokkal bőséges terjedelemben elemzi az új központok gazdasági és kulturális hátterét, mivel a közelmúlt eufóriáját a jobbára Keletről érkezett gyűjtők kortárs vásárlásai okozták, és a piac megmentését is tőlük várják.
Kínában az 1970-es évek közepéig nem létezett műkereskedelem, a kilencvenes évekig is csak Hongkong mutatott érdeklődést a műtárgypiac iránt. A lassan megnyíló galériák is kizárólag tradicionális műtárgyak kereskedésével foglalkoztak. Az 1990 után Európában és New Yorkban rendezett kiállítások terelték a kínai kortárs művészetre az arra fogékonyak figyelmét, miközben a nemzetközi műkereskedések is felismerték a hatalmas kínai piacban rejlő lehetőségeket: ma 2000 aukciós vállalkozás működik Kínában, a helyi színtér 25 százalékát a Christie’s birtokolja, a világ kortárspiaci forgalmának pedig ugyancsak a negyedét szakítja ki az ázsiai ország.
Az indiai műkereskedelem mindig is nyitottabb volt, sőt igen nehezen szabadult meg a brit befolyástól, hogy rövid időre a saját kezébe vegye önnön irányítását. Már a hatvanas évektől rendszeresen árvereztek, majd a Christie’s 1987-ben megrendezte első helyi aukcióját.
Az orosz műtárgypiacot 1925 után az emigránsok tartották életben; az ikonok, a balettrelikviák, a Fabergé-tárgyak és az avantgárd kincsei folyamatos áruellátásról gondoskodtak a világ nagy aukciósházaiban. Odahaza a kizárólag a pártelitből álló sovány gyűjtőtársadalom zártságát 1985-ben az első magángaléria (Pervaia), három évvel később az első árverés (Gelos) kezdte ki. Oroszországban a vagyonos emberek számát 140 ezerre teszik, Moszkvában 27 dollármilliárdos él – nincs még egy ilyen város a földkerekségen. Legalább kétszáz olyan befektető-gyűjtőt tartanak számon, aki bárhol bármit meg tudna venni. Ilyen Igor Markin, az első magánmúzeum tulajdonosa vagy Roman Abramovics, aki az év elején egy Freud- és egy Bacon-képért együtt 120 millió dollárt fizetett ki. Az ukrán Viktor Vekselberg alapítványt hozott létre „hozzuk haza műtárgyainkat” jelmondattal, majd 2004-ben megvásárolt kilenc Fabergé-tojást a Forbes-gyűjteményből 100 millió dollár értékben. A New York-i Gagosian galéria forgalmának felét az orosz vásárlóknak köszönheti.
Dubaj a fentieknél jóval kisebb piac, de rendkívül jó adózási környezetet biztosít, és igen sok a külföldi üzletember, így a Christie’s 2005-ben nyitott is ott egy aukciósházat.
Indiában, Oroszországban és Kínában a lakosságnak csak egy kicsiny százaléka tehetős, középosztály híján pedig az egész piac instabilnak tűnik. A Forbes-lista 25 leggazdagabb orosz polgára – egy becslés szerint – vagyonának, befektetéseinek 62 százalékát veszíti el manapság, így ha vesznek is mostanában műtárgyat, bizonyára visszafogottabban, elővigyázatosabban teszik ezt. Egyelőre nem tudni, hogy a műtárgy megél-e majd alternatív befektetési lehetőségként vagy mellőzik – mint szükségtelen luxuskiadást. Mivel a vevőkör elsősorban a kortárs művészetre fókuszált, az első kiábrándító számok is itt jelentkeztek: a szeptemberi londoni árveréssorozat nem kiemelt tételeket kínáló programján a képek közel fele visszamaradt, míg a régi mesterek aukcióján az eladási arány 72–80, decemberben pedig az ékszereké 94 százalékot tett ki.
Február-március fordulóján a Sotheby’s és a Christie’s is kiadta éves jelentését. Az előbbi szűkszavúbb, de nem köntörfalaz: 2008 utolsó negyedéve 52 százalékkal kisebb forgalmat hozott, mint a megelőző év azonos időszaka, és hiába sikerültek jól az első hónapok, az éves 5,3 milliárd dolláros forgalom 16 százalékkal maradt el a 2007-es mögött. A Christie’s 5,1 milliárdja 11 százalékos visszaesést jelent. A piac legnagyobb vesztese New York (mínusz 30 százalék), míg London csak 11 százalékot bukott, Hongkong pedig 4-et. A kortárs szekció 30 százalékkal esett vissza, az orosz művészet 59 (!), az ékszer mindössze 5 százalékkal, viszont az ázsiai 4 százalékos növekedést mondhat magáénak.
Gréczi Emőke