A cikk utánközlés, a Műértő című folyóiratban megjelent írás rövidített változata.


- Hogyan kezdődött a Vintage Galéria története?

- Három évig ösztöndíjas voltam a kecskeméti fotómúzeumban. Kiállítások rendezésével, fotósok anyagainak és az archívumnak a rendezgetésével foglalkoztam. Aztán megnyílt a Mai Manó Ház félemeleti kisgalériája, ahol rövid ideig Dénesfay Krisztinával együtt dolgoztunk, aki máig segít nekem a munkában. Akkor már tudtam: saját galériát szeretnék. Körülbelül egy évig tartott, míg fölkészültem erre, közben vettem és el is adtam műtárgyakat..

- Azért nyitottál fotógalériát, mert rést láttál a műkereskedelmi piacon, vagy inkább a fotó iránti elkötelezettség volt számodra a döntő?

Pőcze Attila, galériatulajdonos Lassú piacépítés © Műértő-Németh András Péter

- Akkoriban nem volt még műkereskedelmi piac, de nem is erről az oldaláról közelítettem meg a kérdést. A galéria az álmok megvalósításának terepe.
A közvetlen piacorientált műkereskedelem nem az én utam. A mai napig ragaszkodom ahhoz, hogy jó dolgokat mutassak be a lehető legalkalmasabb pillanatban, és az általam jónak tartott művészeket, műveket fogadtassam el. A piac majd követi a jó műveket és a jó gondolatokat.

- Tehát kemény piacteremtést folytatsz?

- A kilencvenes évek elején a fotográfiának nem volt hagyománya a hazai műtárgypiacon. Az elmúlt tíz évben azonban az intézmények és a néhány magánkezdeményezésből létrejött galéria munkája - és persze a fotó megerősödése a nemzetközi műtárgypiacon - meghozta a gyümölcsét.

- Hogyan változott ezzel párhuzamosan a galéria koncepciója?

Tóth József:Lássátok feleim;1967 © Vintage Galéria

- Már az induláskor sem neveztük magunkat fotógalériának. Akkor is látszott ugyanis: a kortárs fotográfia egyre inkább egyenrangú partnerként válik a képzőművészet részévé. Az első időkben hangsúlyozottan fotográfiai indíttatású alkotók munkáit mutattuk be. Mára döntően képzőművészek fotói vagy a technikai médiumok körébe tartozó munkái jelennek meg nálunk. Ezt azonban nem nevezném koncepcióváltásnak. Egyszerűen arról van szó, hogy a kortárs művészetből engem a mai művek érdekelnek, és az alkotóknak ez a köre, generációja hoz létre ilyen képeket. Tehát számomra csak az a fontos, hogy -- akár fotográfiai, akár képzőművészeti indíttatásból -- mai művek szülessenek, amelyek később is értékállónak bizonyulnak. A nemzetközi színtéren is megfigyelhető: a hagyományos értelemben vett fotográfia nem változott meg igazán. Sokkal inkább a nyolcvanas évek művészetére emlékeztet, ezért nemcsak számomra kérdés, hogy mennyire hitelesen mai képet mutat. A nyolcvanas években még relevánsnak tűnt egy fotóval kapcsolatban a kompozícióról és az esztétikáról beszélni, ma a koncepció sokkal fontosabb. A legjelentősebb nemzetközi kiállításokon is az olyan képzőművészeti indíttatású alkotók vannak jelen, amilyenekkel a Vintage foglalkozik. Nem elsősorban a médium számít. Tíz évvel ezelőtt csak festészetre gondoltunk, ha kortárs képzőművészetről beszéltünk. Ma már nem kérdés, hogy a festészet mellett például a videó, a tapéta, a print vagy a fotó is ide tartozik.

- Az elmúlt években a Vintage művészköre is átalakult.

- A galéria léptéke miatt legfeljebb tíz művésszel tudok együtt dolgozni. Igyekszem mindent személyesen intézni, az alkotókkal és az ügyfelekkel való kapcsolattartástól a művek kiválasztásán át a kiállítások rendezéséig. Ez egyfajta korlátot is jelent, de számomra nagyon érdekes, és összehangoltabbá teszi a galéria munkáját. Jelenleg Beöthy Balázs, Bozsó András, Csontó Lajos, Eperjesi Ágnes, Gerhes Gábor, Gyenis Tibor, Németh Hajnal, Szabó Dezső és Szacsva y Pál tartoznak a Vintage körébe. Közülük csak Bozsó klasszikusan fotóindíttatású alkotó. Csontó eredetileg sokszorosító grafikai tanulmányokat végzett, Eperjesi az Iparművészeti Egyetemen tanult, Szabó Dezső és Szacsva y festő. Ma már azonban mindannyian szinte kizárólag fotókat, videókat, printeket készítenek.

- A kortárs képzőművészet felé történt nyitással párhuzamosan előtérbe került a galériának a történeti fotó iránti elkötelezettsége is.

- A Vintage két fő érdeklődési köre a két háború közötti modern magyar fotográfia és az Európai Iskola. Az Európai Iskola alkotóinak munkásságát eleinte a kollázsok, montázsok felől közelítettük meg, ma már ezen a területen is a teljességre törekszünk. Jakovits József kollázsaiból rendeztünk például kiállítást, melyen a szobrait is bemutattuk. Bálint Endre kollázsműveit rajz- és tárgykollázsaival együtt állítottuk ki.

- Milyen szempontok, megfontolások állnak ennek az érdeklődésnek a hátterében?

–A kortárs művészet számára tehát a XX. századi művekkel lehet kontextust

Németh Hajnal: LifeStyle-Less VI/I; 1998 © Vintage Galéria

teremteni - akár a nemzetközi műtárgypiacon, akár a hazai gyűjtők számára. Azok, akik kezdetben az ötvenes évekig érdeklődtek a XX. század művészete iránt, fokozatosan eljutottak a hatvanas, majd a nyolcvanas évekig, s ma már sokan közülük a kortársra is nyitottá váltak. Ezt a komplexitást meg kell őrizni. Mint magánember én sem szeretnék a lakásomban, az életteremben kizárólag kortárs műveket látni.

- A történeti magyar fotográfia iránt nagy az érdeklődés a nemzetközi műtárgypiacon. Itthon is fogékony rá a közönség?

- Igen, bár a nemzetközi színtéren a fotográfiát már a hatvanas--hetvenes évek óta komoly műtárgynak tekintik, és nálunk ez a folyamat csak az elmúlt évtizedben kezdődött. Ezt a hátrányt sok kiállítással, publikációval, a művek megismertetésével lehet behozni. A galéria gyűjtőköre főként a saját generációmhoz tartozik, legnagyobb részük nem kizárólagosan fotográfiát gyűjt, de az iránt is nyitott. Általában a kortárs iránt érdeklődnek, ugyanakkor azonban amolyan „kiszögellési pontként” kiválasztanak egy-egy modern alkotót, akinek műveivel komplexebbé teszik a gyűjteményüket.

- A Vintage idén ismét sikeresen szerepelt a Paris Photo nemzetközi kiállításon és vásáron.

- Az első években légüres térben mozogtunk ezen a vásáron. Egy távoli ország ismeretlen alkotóit képviseltük. A folyamatos, kitartó jelenlét és munka azonban meghozta eredményét. Ma már vannak referenciái a Vintage által képviselt modern alkotóknak, egyéni és csoportos kiállításokra hívják a műveiket, majdnem ismert művészekké váltak. Közvetlen érdeklődés jelenleg elsősorban a modern magyar fotográfia iránt nyilvánul meg, de ez azt jelenti, hogy a kortárs művészet elfogadtatása is lehetséges a jövőben. A Paris Photóra minden évben úgy készülök, mint egy kiállításra. Olyan anyagot rendezek össze, amely önmagában érdekes, amely felvázol egy képet arról a korszakról, amelyet bemutatok, s amelyben az egyes művek párbeszédben állnak egymással. Katalógust készítek, amely referenciaként is szolgál. Próbálok kívül helyezkedni az itthon, a szakmában kialakult értékrenden, és megérteni, hogyan láthatja egy külföldi a magyar művészetet.

- Idén mit állítottatok ki?

- Egyrészt válogatást mutattunk be az 1919 és 1939 közötti modern magyar fotográfiából. Különösen nagy figyelmet keltettek Aczél Márta csendéletei és reklámfelvételei, valamint Kinszki Imre munkái, amelyeket egy New York-i galéria egyéni kiállításra is meghívott. Ezt komoly eredménynek tartom, bár Kinszkinek már korábban is volt a Vintage közvetítésével New Yorkban és Londonban önálló bemutatkozása. A hatvanas évekből Tóth József és Lőrinczy György fotóit mutattuk be. Lőrinczy Györgyöt 1969-ben Magyarországról engedték New Yorkba utazni, ahol több hónapot tölthetett el. Ott készített mintegy 100 darabból álló fényképsorozatát 1972-ben fotókönyvként publikálta. Ezeket a felvételeket és a New York, New York című kötetet olyan sikerrel képviseltük a nemzetközi fórumokon, hogy Lőrinczy György munkássága belekerült egy most megjelenő, a fotókönyvek történetét feldolgozó, reprezentatív amerikai kiadványba. Nyáron az arles-i fotófesztiválon állították ki a műveit, jelenleg a Nederlands fotomuseumban láthatók Rotterdamban. A Vintage a közeljövőben egy német kiadóval közösen reprint kiadásban újra megjelenteti a könyvet. Számos különböző szálon olyan sok esemény indult el azonos időben Lőrinczyvel kapcsolatban, hogy úgy érzem, bekövetkezik az áttörés. A Paris Photón komoly érdeklődés mutatkozott irántunk az amerikai, a francia, a német és az angol gyűjtők részéről, ami nagy eredmény, mert ezek a magyar alkotók nem találhatók meg például egyetlen nemzetközi árverési katalógusban sem. Jövőre más nemzetközi vásárokon is szeretnék részt venni. Bécs és Berlin szerepelnek a terveim között. A német piacot fontosnak tartom a kortárs magyar művészet szempontjából.

- Mi a tapasztalatod az árakkal kapcsolatban?

- Az utóbbi években nagyon magas árak alakultak ki a hazai műtárgypiacon, bizonyos művészek festményeinek áráért már komoly nemzetközi műtárgyakhoz lehet hozzájutni. Mindez azonban egyelőre csak a klasszikus magyar festészetre értendő, a fotóműtárgyakra és a kortárs művészetre nem. Úgy tűnik, a klasszikus műtárgyak piacán lassan elfogynak a minőségi darabok, és ez - a magas árakkal együtt - a kortársnak kedvez.

Spengler Katalin

(A cikk utánközlés, a Műértő című folyóiratban megjelen írás rövidített változata.)