Laczó Adrienn, lemondott bíró: Dermesztő hatás nyomja rá a bélyegét az egész bírói szervezetre
„Az ember csak akkor veszi észre, hogy nem kapott levegőt, amikor felbukkan a víz alól” – mondja Laczó Adrienn volt bíró, aki januártól egy ügyvédi irodában dolgozik tovább. A Fővárosi Törvényszék Büntető Kollégiumának egykori tanácselnöke szerint a bírák közül egyre többen érzik, hogy olyan nyomás nehezedik rájuk, ami nem megengedhető. Hogyan nyilvánul meg ez a nyomás, és volt-e bármilyen hatása a bírák kiállásának? Miért volt szerinte mélyen sértő az új OBT-elnök nyilatkozata a „zavaró hangokról”? HVG-portré.
„Az igazságszolgáltatás, melynek igyekeztem elkötelezett képviselője lenni, mára megszűnt létezni. Más választásom nem lévén, a mai napon a bírói tisztségről lemondtam” – írta egy nyilvános posztban november végén. Azóta volt ideje feldolgozni az ezzel kapcsolatos érzéseit?
Hullámzóan. A bejelentés napján nagyon megkönnyebbültem, mert elég hosszú őrlődésnek került pont a végére. Ezt azóta is így érzem, de az utolsó napok nehezek voltak. Az viszont sokatmondó, hogy rengeteg kolléga írt vagy hívott fel azóta is, de egy sem akadt, aki csodálkozott, és külön megkérdezte volna, miért döntöttem így.
Megteszem akkor most én. Miért állt fel?
Nekünk, akik ebben a valóságban élünk, nem kell magyarázni, hogy évek óta szűkül a cső, fogy el a levegő szervezetileg és szakmailag is.
Én tényleg nem akartam elmenni, próbáltam mindenfélét kitalálni, hogyan viselhető el számomra, hogyan tudok tenni azért, hogy jobb legyen. De az elmúlt fél-egy évben szembesültem azzal, hogy nemhogy nem jobb, hanem rosszabb irányba tartanak a dolgok, ami számomra elfogadhatatlan. Félek, hogy ha majd egyszer kisüt a nap, akkor ugyanannyi ideig fog tartani a visszarendeződés. nekem viszont annyi időm már nincsen.
Vissza tud emlékezni egy olyan pillanatra, amikor megérett a végső elhatározás?
Sok kicsi pillanat volt. Apróságokra emlékszem, mint például amikor a sógornőm egy családi vacsorán megjegyezte, hogy amióta ismer, mindig lelkesen beszéltem a munkámról, de nagyjából két éve már csak akkor látja a csillogást a szememben, ha a Res Iudicata Egyesületről beszélek. Az Országos Bírói Tanács tagjainak januári megválasztása is nagy törés volt, mert az a testület, ami végül is felállt, nagyon sokat elárult arról, hol tart ma mentálisan a bírói kar.
Mennyire lépett az ismeretlenbe a döntéssel?
Mivel már aláírtam, elmondhatom, hogy az egyik legnagyobb, gazdasági bűncselekményekkel foglalkozó budapesti ügyvédi irodánál, a Horváth Lóránt Ügyvédi Irodánál leszek partner.
Nagyon más lesz nem a pulpitusról követni az eseményeket a tárgyalóteremben?
Még nem tudom, de a büntetőjog, vagyis a szakmai része ugyanaz. A hozzáállást nyilván meg kell tanulni, de úgy gondolom, én a bírói éveim alatt is meglehetős empátiával fordultam minden szereplőhöz. A tárgyalótermi jelenlét egyébként is nagyon formalizált, az ember ott nem lép ki a szerepéből.
Volt olyan pillanat a bírói karrierjében, ami igazán emlékezetes maradt?
Sok, és nem feltétlenül a legnagyobb ügyek. Nemrég tárgyaltam egy 30 éves rab ügyét, aki a zárkában letépett egy mosdót, és hozzávágta a bv-őrhöz. A fiatalember állami gondozottként nőtt fel, 18 éves korától 30 éves koráig mindössze 6 hónapot töltött szabadlábon, így borítékolni lehetett, hogy az én ítéletem után is elkövet majd valamit. Mégis az ragadt meg bennem, hogy ez a fiatal semmilyen esélyt nem kapott, és úgy szabadul majd felnőttként, hogy egyáltalán nem tanulta meg, hogyan kell élni. Léteznek olyan sorsok, amelyek mellett elmegy a teljes ellátórendszer, végül pedig az egyén belefullad abba, amiben mi társadalmi szinten nem segítettünk neki.
Meg lehet tanulni azt kezelni, hogy a jogszabályok szerint ugyan, de mégis emberek sorsáról döntenek?
Külön megtanulni nem, képzés sincs rá, de nem állítom, hogy nem kellene. Az ember lényegében a mellette ülőket figyeli, legyen akár jó, akár rossz a példa, és menet közben kialakítja a saját stratégiáját. Ettől függetlenül
több olyan kollégát ismerek, akiket például a családjog érdekelt, de még a bírói kinevezés előtt rájöttek, hogy lelkileg nehezen tudják feldolgozni ezt a területet, azért váltottak.
Alapító tagja a Res Iudicatának, talán éppen az egyesülettel próbálta megváltoztatni azt a rendszert, amiben nem érezte jól magát?
Amikor az egyesület 2020-ban létrejött, már érezhető volt a letargia a bírói szervezetben. De a célja nem ez volt, hanem az, hogy a bíróságokat kifelé is megmutassuk, és növeljük a társadalomban a jogtudatosságot, segítsünk összekapcsolni bíróságot és társadalmat, a másik két hatalmi ágat kihagyva a képletből.
Mit gondol, elérték a céljukat? Mennyire érti meg a társadalom, miért fontos a független bíróság?
Kevesen vagyunk, és ez hosszú folyamat, de úgy gondolom, elindult valami. Hívnak minket iskolákba is, ami rendkívül fontos, mert ha a fiatalok egy kicsit tájékozottabbak, akkor nem ijednek meg, ha meghallják azt a szót, hogy jog. Talán az elmúlt időszak történései miatt is jobban a fókuszba került a bíróságok működése, és az, hogy a bírói függetlenség nem a mi becsípődésünk, hanem ez biztosítja a társadalomnak, hogy egyáltalán esély legyen arra, hogy igazságos és pártatlan döntések szülessenek.
Ennyi idő távlatából volt bármi jele annak a botránynak, ami a magyar igazságszolgáltatásban novemberben kitört?