Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, karmester: Vashegyi György
február 3., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Henry Purcell Arcát és zenéjét isnehéz rekonstruálni © Gramofon-archív

Ha valaki eleinte ódzkodott volna az előadás formájától – és ilyenek azért akadtak –, néhány jelenet után feloldódott. A semi-opera furcsa valami, és nem tévesztendő össze az opera semiseriával. Emlékszem, a Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezői 2006-ban elhozták az év egyik legizgalmasabb produkcióját, Lully és Molière Úrhatnám polgárát, Benjamin Lazar rendezésében, kitűnő francia társulat előadásában. A fergeteges verses-énekes-táncos opéra-ballet verzió (a brit semi-opera francia rokona) bizony jócskán meglepte a közönséget.

Purcell korában a teljes prózai mű és a teljes zenei kompozíció elhangzott: öt-hat órányi produkciót élvezhetett a korabeli néző. A semi-opera ugyanis dráma és opera „vegyesházasságának” gyümölcse. Most, idomulva a sietős korszellemhez, a vendég színész (Michael Brogan) időnként kényelmesen besétált a színpadra, és zengzetes angol dikcióval röviden elmesélte a történetet, tovább gördítette a cselekményt, amit a publikum egyre nagyobb nyíltsággal és érdeklődéssel fogadott. Az igazi élvezetet persze Purcell páratlanul színes muzsikája szerezte. Steril felvételeken, csodaeszközökön romlott hallásunk számára gyönyörűség volt megmártózni a korabeli hangszerek természetes tónusainak gyöngyöző fürdőjében. Ahogy egy jó falat vagy egy korty bor elomlik a szájban, és minden ízrétege megdolgoztatja érzékeinket, úgy szolgált minden zenei fordulat újabb és újabb gyönyörűséggel.

Vashegyi György szenvedélyes vezetésével és Paulik László nagyszerű koncertmesteri működésével az Orfeo Zenekar anyanyelvi szinten szólaltatta meg a brit óriás művét – szögeznénk le, ha pontosan tudnánk, milyen is volt az eredeti játékmód. Sajnos a legtöbb korabeli forrás, a mű kézirata is sokáig kallódott, így nagyon nehéz mindezt rekonstruálni. Az előadás morális és művészi hiteléhez azonban semmi kétség sem fér. Ebben kiemelkedő szerepe volt a zeneszerző nevét viselő kórusnak, amelynek tagjai énekes színészként is szinte kifogástalanul dolgoztak. Az előadást Káel Csaba rendezte. A szólisták is kimagasló teljesítményt nyújtottak. Az Orfeo körül „kisbolygóként” fénylő Hamvasi Szilvia , Bárány Péter , Gavodi Zoltán , Julian Podger , Szigetvári Dávid , Raimund Nolte és Kiss Noémi mellett újak tűntek föl. Celeng Mária még zeneakadémiai növendék, de barokk előadóként máris majdnem késznek mutatkozott; érdemes figyelni rá, hogyan és milyen irányban változik. Megyesi Zoltán t és Cser Krisztián t ebben az évadban több jelentős feladattal bízták meg a Magyar Állami Operaházban. Hogy milyen tartalmas, komplex előadói személyiség mindkettő, az ebben a produkcióban tűnt ki.

Az este a hatalmas sikeren túl egy komoly hiányra is rámutatott: az általános színvonal emelkedés érdekében szükség lenne egy versenytársra, egy másik operaházra Budapesten. Az idő sürget. De tudjuk azt is, hogy az idő nem kedvez. Míg jobbra fordul, be kell érnünk a vendég-produkciókkal a Művészetek Palotájában, illetve fesztiválokon.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely