Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Milyen egy fiatal leszbikus nő élete 2024-ben Magyarországon: a szégyenről, a gyerekvállalás kínzó vágyáról, a rejtőzködésről, a propaganda és a gyűlöletbeszéd hatásairól és azokról a szerelmes pillanatokról szól Kupihár Rebeka A heterók istenéhez című verseskötete, amik miatt mégis megéri. Interjú.
„Közös háttérkép, amin bármikor, / bármilyen fényerővel, / takargatás nélkül megnézhetem az időt.” Csak egy kép az 1999-ben, Egerben született, Petri-díjas Kupihár Rebeka A heterók istene című, nagyszerű, első verseskötetéből, ami arról szól, milyen egyszerű dolgok nem adatnak meg annak, aki ma az LMBTQ-közösség tagjaként él Magyarországon.
„Tarka csokor illatozik / a kezemben, hiszen / nőnap van, és azt hiszik, / hogy hozom, pedig viszem” – hangzik a Március nyolc című vers: Kupihár Rebeka hihetetlenül jól eltalált, tömör, mégis gyomorba vágó vagy pofonként csattanó mondatokkal tudja kifejezni mindazt, amit két nő szerelméről gondol, a hétköznapi élet apró részleteivel, fájdalmas titkokkal, félelmekkel és a mindezek ellenére mégis jelenlévő boldogsággal. Egyszerre költői és konkrét, elvont és földközeli sorokkal beszél lenyűgöző nyíltsággal arról az élettapasztalatról, ami sokaknak nem ismerős, amiről sokan talán elképzelni sem tudják, mennyire egyszerű dolgok sem adatnak meg egy rejtőzködést elváró társadalomban azoknak, akik nem úgy éreznek, mint a többség, vagy mennyire nagy fájdalmat tudnak okozni az olyan cseppet sem egyszerű problémák, mint amilyen a gyerekvállalás vagy az Istennel való szembenézés nehézsége.
Mindezekről a témákról beszéltünk a szerzővel.
A kötet rendkívül intim gondolatokba enged betekintést. Volt önben kétség, hogy az egész ország elé akarja-e tárni ezeket?
Kamaszkoromban kezdtem el felvállalni a személyesebb verseimet; nem volt könnyű, fokozatosan sikerült. Nagyon régi vágyként élt bennem, hogy irodalommal foglalkozhassak, aminek természetes velejárója a nyilvánosság. Mostanra békében tudok lenni ezzel. Hála az égnek a családom nem vagy csak ritkán olvassa a verseimet, ezzel nem kellett foglalkoznom, inkább a munkahely a nehéz kérdés: ha megosztanak tőlem egy verset a Facebookon, az hirtelen már nemcsak a Jelenkor vagy az Élet és Irodalom közönségéhez jut el, de a kolléganőmhöz is egy vidéki kistelepülésen. Ez ijesztő tud lenni, és az is, hogy néha nehezen érzem összeegyeztethetőnek a szakmámmal: pszichológusként dolgozom.
A személyességről kérdezek, de azt is kérdezhetném, érvényes az az olvasat, hogy ezek a versek akár áttét nélkül személyesek, önvallomások?
Nem gondolom, hogy személyesebb, amit én csinálok, mint amit más költők. Persze van sok minden, ami személyes helyzetekből indul ki, sőt van egy-két olyan vers és rajz is, amelyek annyira személyesek, hogy gondolkodnom kellett, egyáltalán ki lehet-e adni őket. Furcsa, de főleg az öröm az, ami ennyire személyes, nem a fájdalom: inkább azon gondolkodtam, vajon ki lehet-e tenni mások elé, ami ennyire szép két ember között, akarjuk-e, hogy ezt lássák, engedi-e a másik, hogy ez kikerüljön. De van a kötetben elrugaszkodás is a személyességtől, óva intenék mindenkit attól, hogy azt gondolják, mindez velem történt meg. Vannak a kötetben közvetett tapasztalatok is, amit a körülöttem lévők éltek meg, de akár a villamoson elkapott mondatok és helyzetek is. Ugyanakkor a versek szempontjából teljesen lényegtelen, hogy pontosan kivel vagy milyen módon történtek meg, megtörténtek-e. A fontos kérdés az, hogy jól vannak-e megírva, működnek-e vagy nem. Ha nem működnek, nem menti meg őket az igazságtartalmuk.
Mit jelent, hogy az öröm személyesebb, mint a fájdalom?
Hogy azt nehezebb megmutatni. Írni is nehezebb róla, és megosztani is. A rejtőzködést tematizáló versek esetében nem volt kérdés, belefér-e, hogy olyan sorokat is leírjak, amiket a volt párom mondott, de ami az örömről szól, ahhoz azt éreztem, engedélyt kell kérnem, hogy kiadhassam. Azt hiszem, kevesebbet beszélünk az örömről, és emiatt valahogy intimebb, váratlanabb, és kevesebbet is tudunk róla. Volt, aki azt mondta a kéziratom első verziójára, hogy hiányzik belőle az öröm, hiányzik a válasz arra, miért éri meg bevállalni ezt a rengeteg rosszat az embernek. Ezután igyekeztem tudatosan odafigyelni arra, hogy az öröm is helyet kapjon a feldolgozott témák között.
A Felfedezem című versben szerepelnek is ezek a sorok: „egy magabiztos, mélyen ülő tekintet, / ami ha az enyémbe fonódik, / biztos vagyok benne, hogy megérte”.
Persze, hogy megéri. Nem feltétlenül az öröm, inkább a hitelesség miatt éri meg. Kinek az életét akarom élni? Ez az életem, és ha ez ilyen csillagállás alatt van, akkor ilyen csillagállás alatt van.
Inkább legyen ez egy szenvedéssel és bántással teli, de hiteles élet, mint egy egyszerű, de örömtelen és önmagamat eláruló.
Nyilván nagy szavak ezek egy kis embertől, de valahogy így gondolom.
Ahogy fogalmaz, az „önmagam elárulása” több versben is megjelenik: az LMBTQ-közösség tagjai, akik inkább választják a heteró élet kereteit akár a gyerekvállalás kedvéért, akár másért. Mennyire látja ezt gyakran választott életstratégiának?
Ez létező stratégia, persze nyilván vannak, akik később visszatáncolnak, vagy akik három gyerek után jönnek rá, hogy az mégsem az az élet – sok ilyen történetet látok személyesen is. De lehet, hogy az ember életében vannak más vágyak, amik sokkal fontosabbak, mint a hitelesség; az ember hajlamos a kisebb ellenállás felé menni, és errefelé elég nagy az ellenállás. El tudom képzelni, hogy valaki annyira vágyjon családra, ami itthon csak kerülőutak révén lehetséges, vagy annyira szeretne az egyház által elismert keresztényi életet élni, hogy logikus döntéssé váljon lemondani a mélyen megélt szerelemről, és inkább választani egy olyan párt, akivel ki tudunk ugyan jönni, de van, ami hiányzik.
Pedig hányszor hallottam: „De hát ő nem lehet meleg, hiszen van gyereke!”
Én azt hallottam sokszor, hogy
nem lehet meleg, hiszen keresztény.
Hogy ilyen nem történik keresztény családban; ilyet nem csinál az Isten hívő emberrel. Jó lenne erről a témáról többet beszélni.
„Nem gyónni meg, ami boldoggá tesz” – írja a Bátorságpróba című versben. Önnek hogy zajlott az útja melegként a kereszténységgel?
Nem tudom, Isten mit gondol rólam vagy arról, amit írok; nem merek ilyen találgatásokba bocsátkozni. De azt érzem, hogy van tekintete azon, amit csinálok, és hogy ez így rendben van, vagy legalábbis bízom benne, hogy beleférnek ezek az arcátlanságok.
A verseimben próbálok szemmagasságba kerülni Istennel, ami nyilván csírájában esélytelen próbálkozás.
Mindenesetre eddig még nem szólt érte, hogy baj lenne. Remélem, rendben lesz.
Ha Istenről nem is tudni ezt, mit szól az ügyhöz az egyház, az egyházi közössége?
Nagyon jó keresztényekkel találkozom. Bár nem olyan sok mindenkivel beszélgettem a témáról; ha szerzetesről vagy papról van szó, tíz alatti a szám, ha hívő keresztény emberről, talán ötven. Alapvetően azt látom, mindenkinek nagyon nehéz ez a téma, és érthető a másik oldal elzárkózása, aggodalma vagy értetlensége, de eddig azt tapasztaltam, hogy amennyiben van odafordulás mindkét oldalról, akkor történnek kölcsönös megértések, véleményváltozások, megbánások. Volt, aki egy beszélgetés után bocsánatot kért egy barátjától, akitől tíz évvel korábban a melegsége miatt fordult el. Másoknak pedig elemien hat az Istennel való kapcsolatukra, istenképükre egy ilyen beszélgetés, például mert azt gondolták, ahogy mondtam, hogy az nem történhet meg keresztény emberrel, hogy szerelmes lesz egy vele azonos nemű emberbe, és ha mégis ezzel szembesülnek, nagyon mélyen piszkálódik meg az istenképük. Mégis sokan hajlandóak voltak venni a fáradságot, hogy újragondolják. Persze az ember azért látja, milyen szituációkba érdemes belemenni, és akivel nincs így, azt inkább hagyja.
Ilyen szempontból érdekes volt Németországban élni. Egy nagyon keresztény intézményben dolgoztam, de a melegség az ingerküszöböt sem ütötte meg, teljesen oké volt abban az internátusban, hogy vannak meleg diákok és vannak meleg pedagógusok. Pedig szerzetesek tartják fent az intézményt, ugyanazok a szerzetesek, akiknek Magyarországon is van rendtartománya.
Mégis nagy a megítélésbeli eltérés a két ország között, pedig valószínűleg ugyanaz az Isten mindkét helyen.
Azt mondta, „érthető az elzárkózásuk”. Ez csak szófordulat, vagy tényleg ennyire megértő?
Tényleg, őszintén érthetőnek gondolom. Igyekszem tudni beengedni azokat az érzelmeket – a félelmet, a gyűlölködést, az undort –, amit látok embereken, és igyekszem hiteles érzésként tekinteni ezekre. Azt gondolom, maga az érzés hiteles, hiszen látom az arcukon, a testtartásukon, hallom a szavaikon, még ha mondjuk nem is reális az a félelem, amit megélnek. Nem akarom hitelteleníteni, amit mások éreznek, mert akkor nem is tudnék úgy reagálni rá, hogy az változást hozhasson vagy megértést szülhessen.
A kötet legelső versének témája a szégyen. Gondolom, nem véletlen, hogy ez az alapérzés indítja a könyvet.
A szégyen meghatározó érzés. A női életnek is alapvető érzése, és a mássággal kapcsolatban szintén az. Azt hiszem, a szégyen akkor tud oldódni, akkor tud erővé változni, ha szó van róla, és valamilyen közösségben – egy csoportban, családban – van szó róla és arról, ami szégyent okoz. Jó találkozni azzal, hogy
basszus, te ugyanazt szégyelled, amit én szégyellek!,
mert akkor azt érezhetjük, ez valószínűleg nagyon sok embert érint, nem csak minket. Szerintem leginkább a közösség és a megértés képes oldani a szégyent.
De kimondani, mit szégyell az ember, mindig kockázatos, mert nem biztos, hogy ez lesz a reakció.
Ezért kellenek biztonságos, megtartó közegek, először akár facilitált megtartó közegek, önismereti csoportok vagy egy pszichológus, még mielőtt az ember ki mer menni a valóságba, és ott keresne olyan kapcsolódásokat, amelyek megtartják őt és elbírják azokat a helyzeteket, amiket szégyell.
Azt mondta, segít, ha az ember kimondja, amit szégyell. Volt ilyen célja a versírással is?
Nem. A saját személyes nehézségeimmel más módon dolgozom, azok nem kerülnek ki az olvasók elé. A vers nem ennek a platformja. Nemes Nagy Ágnes mondja nálamnál sokkal szebben: az ember „azért ír az, amiért a szél fúj. Hiszen nem célból ír az ember, hanem okból”. Ez igaz rám is: nem célom van az írással, hanem okom van rá. Legalábbis bízom benne, hogy vagyok ennyire reflektált.
Tehát a közélettel összefüggő célja sem volt: érzékenyítés, információátadás, akár meggyőzés?
Nyilván örülök, ha hoznak magukkal ilyesmit a versek, valamennyire még bízom is benne, de ha emiatt írnék, újságíró lennék vagy blogot vezetnék. Nem ez a magja az egésznek, az csak plusz, ha valaki, miután elolvasta, egy kicsit más oldalról is látja a dolgokat. És ez igaz a magukat liberálisnak, elfogadónak, toleránsnak vallókra is: örülök, ha tudom árnyalni a képet, szélesíteni a horizontot. De nem ezért csinálom.
A kötetben szóba kerül a magyar kormány melegellenes propagandája, a gyűlölködő plakátok is. Egyértelmű döntés volt, hogy ennek is helye lesz a könyvben?
Ez a politika döntése volt: olyan közel jött az életemhez, hogy nem tudtam kikerülni. Nem tudom kikerülni a plakátokat, ha elmegyek munkába, nem tudom kikerülni a propagandát, ha bekapcsolom a rádiót.
A politika olyan közel jött a személyes tereimhez, hogy köze lett mindenhez, ami intim.
Így került be a kötetbe, de nem is lenne már másképp hiteles: ott van, mindenki látja és mindannyiunkra hat.
Személyesen önre hogyan hat? Dühöt, szomorúságot vagy röhögést okoz?
Változó. Attól is függ, miről van szó: van, ami rettegésig tudott hatni rám a gyerekvédelmi törvény kapcsán. Van, amikor csak nagyon dühös vagyok, és van, amikor nem hiszem el, hogy mindig alul tudjuk múlni magunkat. Változó és széles palettán mozog, mit tud belőlem kiváltani mindez. De ennek a feszültségéből lehet dolgozni, illetve muszáj, hogy ez a feszültség hajtóerő legyen, különben nem tudom, mi lenne.
Például ott van lehetőségként a több versben is megjelenő kivándorlás is.
Sok embert látok elmenni, én is éltem külföldön, és nem kizárt az sem, hogy fogok is még; attól függ, hogy alakulnak a körülmények itthon. A kivándorlás sajnos nagyon általános a queer közösségben a korosztályomban: ez is egy megküzdési stratégia a magyar helyzettel. De közben nagyon sok minden itt tart, engem is, de a közösségemen is azt látom, sokan vívódnak, hogy mi éri meg jobban.
Mi tartja itt?
Nem vagyok hülye, látom, hogy ez a hajó süllyed, de ez a kedvenc hajóm a világon. Nem tudok változtatni azon az érzésen, hogy ezt a hajót szeretem a legjobban. Ide köt a nyelv, a barátok és a saját történetem is.
A szívem pont ugyanannyira trikolor, mint amennyire szivárványos.
Lát változást az elmúlt években a melegség elfogadásában? Nem feltétlenül csak a propaganda negatív hatásaira gondolok, de akár az olyasmikre is, hogy egyre több film foglalkozik a témával.
Ahogy mondtam, személyes változásokat látok a saját életemben, de tudom, hogy van ebben optikai csalódás. Én azt látom, hogy jobbak a dolgok, de örökké reménykedő alkat vagyok, aki a legrosszabb helyzetekben is nagyon szereti meglátni a jót. Szerintem van enyhülés a gyűlölet intenzitásában mindannak ellenére, ami a kormány felől ömlik ránk.
A versei soha nem finomkodnak, modorosság nélkül nevén nevezik az intim dolgokat is, az egyik vers címe például Sperma. Ez tudatos döntés eredménye, vagy egyszerűen így volt organikus?
Nagyon szeretem, hogy vannak szavaink, és nagyon szeretem őket használni. Azért vannak. Szeretem azokat a szavakat is használni, amiket kevesebbszer szoktunk, vagy amiket nem szoktunk versben leírva látni, például, igen, hogy sperma. Mert ha ez a vers témája, illetve a termékenység és a terméketlenség, és annak ez áll a gyújtópontjában, akkor ezt kell a nevén nevezni. Nem akarom körülírni; az olvasónak sincs arra ideje és ingerenciája, hogy a körülírást olvassák, ha egyáltalán körül tudom úgy írni, hogy érdemes legyen elolvasni.
A versekben szereplő gyűlöletbeszéd-mondatokról pedig azt szerettem volna, ha pont úgy hatnak, ahogyan az utcán is, amikor szemtől szemben bántanak azért, mert azzal az emberrel vagy, akit szeretsz, vagy ha ugyanezért elkezdenek szexualizálni. Azt szerettem volna, ha ezek úgy hatnak, mint egy élmény, és ehhez nem írhattam volna át a káromkodásokat, nem írhattam volna át a pinát puncira. Úgy nem hat a vers.
Lehet páncélt növeszteni az ilyen reakciók ellen, vagy örökké fájdalmas marad?
Itthon nagyon nehéz ezt kizárni, mert az ember folyamatosan detektálja, kik vannak körülötte és ők hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy szeret valakit. Ez groteszk helyzet: miért kéne nekem azzal foglalkoznom, hogy a buszmegállóban mit gondol a mellettem várakozó ember arról, hogy szeretem azt, aki a másik oldalamon áll? Nekem ezekben a helyzetekben segít, ha tudatosan engedem, hogy hassanak rám a reakciók, a pillantások, a szavak, és igyekszem minél többet megjegyezni belőlük, mert ebből tudok építkezni. Ez az én belső megküzdési módom, amivel egyszerre próbálom megélni és eltávolítani magamtól az ilyen szituációkat, és versfokra emelni őket.
