Rost Andrea Puccini-estje
január 4., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Rost Andrea Letérőben a kitaposott ösvényről © www.andrearost.com

Túl a hivatalos megemlékezéseken, az újesztendő első napjaiban a Művészetek Palotája még egy áriaesttel is „megfejelte” a tavalyi Puccini-évforduló eseményeit. Rost Andreát telt ház várta, és várta volna Marcelo Áùlvarez argentin tenort is, ha az orosz tél le nem győzi, akár Napóleont. Beteg lett, moszkvai koncertjét félbe is kellett hagynia. (Különös véletlen, hogy jeles duett-partnere, Salvatore Licitra – szintén tenor – miskolci fellépését mondta le néhány hete, ugyancsak betegség miatt.) A helyzetet egy nálunk kevésbé ismert tenorista, Stefano Secco beugrása mentette meg.

Secco naptára is roppant tiszteletre méltó: Lisszabontól Bécsen át Baltimore-ig rangos helyeken énekel lírai és spinto szólamokat; a Roberto Devereux címszerepét éppúgy, mint a Don Carlosét vagy a Rigolettóban a mantuai hercegét. Neves karmesterekkel és partnerekkel lép színre, jó rendezőkkel dolgozik, például Graham Vickkel, Laurent Pellyvel, Francesca Zambellóval. És mégis… Mintha a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem mérete, puritán eleganciája, finom akusztikája számtalan görcsöt oltott volna belé. Lassan, nehezen oldódott föl, a Bohémélet kettősében hibázott, a koncert második részére érte el azt a zenei stabilitást, ami a róla olvasottakat igazolta. Díszletben és a testalkat hátrányait korrigáló jelmezben nyilván más, színvonalasabb teljesítményt nyújtana. A fináléra azonban olyan jó partnerré emelkedett, amilyenként az est főszereplője, Rost Andrea megismerte és ajánlotta.

Rost Andrea a Bohémélet Mimijét kivéve csupa új szerepet vonultatott föl, egy-egy ária, illetve duett erejéig. A Turandot Liùját is az újdonságok közé kell sorolnunk, hiszen e Puccini-mű félig szcenírozott előadásában is csak néhány hónapja, 2008 őszén mutatkozott be. Hogy mennyire az övé ez a figura lelki és zenei értelemben is, az első és harmadik felvonásbeli ária megszólaltatásával is bebizonyosodott. Az énekesnő szép számú rajongótábora nyáron, Szegeden hallhatja viszont őt a teljes darabban. A recenzens nem tagadhatja, hogy elfogult, ha Rost Andreáról van szó, mert úgy érzékeli, hogy olyasvalakinek a pályafutását figyelheti, aki a kor követelményeit megértette és követi. Nem iskolásan, hanem szuverén módon és okosan, nagy szakmai alázattal. Letérőben van egy kitaposott, bár szép ösvényről; az utat úgy keresi, hogy a közönségnek nem okoz csalódást – csak annyit vállal, amennyit szükséges. A Pillangókisasszony híres, verbéna illatú áriáját mély emócióval énekelte, Tosca imáját esendően, de nagyvonalúan. A valaha „behatárolt”, csilingelő szubrett hang már nem dominált, erős és telt szopránt hallottunk. Egy alak azonban feltűnően hiányzott erről a szép palettáról: a Manoné. De Rost biztosan tudja, hogy meddig és miért.

Mintaszerű volt a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának együttműködése az énekesekkel. Kovács János vezényletével intelligensen játszottak; dokumentálva, hogy a szinte wagneri méretű Puccini-apparátus igenis szólhat olyan finoman, graciőzen, mint egy kamarazenekar, az adott művek hitelessége mégsem csorbul.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely