Flamand Királyi Filharmonikus Zenekar, km.: Martin Helmchen (zongora); karmester: Philippe Herreweghe
Schumann és Beethoven művei
december 6., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Philippe Herreweghe – világos hangzáseszmény © www.collegiumvocale.com

A legutóbbi, üde Beethoven CD-t (I. és III. szimfónia) hallgatva határoztuk el, hogy a zenekar budapesti koncertjét feltétlenül meg fogjuk hallgatni. Nem csalódtunk. A hangverseny műsorán olyan művek szerepeltek, melyeket mostanában érdektelen vagy egyenesen tűrhetetlen előadásban hallottunk. S hogy Schumann zongoraversenyét hosszú idő óta végre értelmesen játszotta el a zongorista, már önmagában elégedettséggel töltött el.

Az igen fiatal Martin Helmchen magabiztosan, pontosan és észszerűen rugalmasan szólaltatta meg a könnyen kásás vontatottságba fullasztható versenyművet. Viszonylag messze ültünk a pódiumtól, pianissimóit ennek ellenére szépnek, kifejezőnek és hallhatónak találtuk. Felfogásában sok előre rögzített elemre lettünk figyelmesek (tanult muzsikus, ami egyelőre tanítottságában nyilvánul meg), de volt eszköze a pillanatnyiság illúziójának felkeltésére is. Ebben elsőrangú partnere volt Herreweghe, aki már a versenyműben is számos jelét adta az általa követett hangzáseszménynek. Úgy tűnt, hogy a dinamikai pulzáció természetes – és ennek megfelelően kiszámíthatatlan – hullámoztatása zenekarvezetésének profilos tulajdonsága. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez Herreweghe karmesteri stílusjegye, amikor hagyományos szimfonikus zenekar élére áll, és XIX. századi repertoárt szólaltat meg. Bach- és Mozart-tolmácsolásai során (nem csak historikus együttesek élén) erre még nem figyeltünk fel. E dinamikai pulzáció leginkább egy hétköznapi élményhez hasonlítható: mindannyian tapasztaltuk már lábáztatás közben, hogy az egyenletesen és szelíden hullámzó tenger (tó vagy folyó) váratlan meglepetésekre képes; két, távolról azonosnak tűnő „pukli” korántsem azonos mennyiségű vízzel teríti be a gyanútlan sütkérezőt. Valahogy így voltunk Schumann Zongoraversenyével is. Az hamar kiderült, hogy Herreweghe zenekarában minden hangnak hosszú utóélete van, a csillapított lecsengést többnyire crescendónak hallhattuk, ám ennek mértéke állandó meglepetés-forrásként szolgált. Mindez csupán fűszer, mert Helmchen és Herreweghe a kompozícióba kódolt (így elvileg várható) meglepetéseket is élményszerűen közvetítette, példaként csak a II-III. tétel átvezetését hozzuk fel. Ráadásként egy számunkra ismeretlen, de nagyon is pompás Mendelssohn-etűdöt hallottunk, a magunk részéről vevők lennénk egy Helmchen-szólóestre is.

A szünet után Beethoven Eroica-szimfóniája következett. Részben azt kaptuk, amit a lemez alapján vártunk. De érdekes módon az első tételt a lemezhez képest túlbiztosítottnak éreztük. Leginkább a lassú tétel hozott újat. Herreweghe szertartás-zenének, azaz: színpadi muzsikának fogta fel, s mint ilyen, kifejezetten pompásra és szórakoztatóra (gyászinduló!) sikeredett. A scherzóban megmutatta, hogy a trió kürt-állásásai akkor is zamatosak, ha nem fújnak félre. S ha már itt tartunk, meg kell említeni, hogy az együttesben remek szólóklarinétos ült, tetszett az oboista, jók voltak a nagybőgő alapok, kicsit vékony volt viszont a második hegedű és a brácsa. A szimfónia negyedik tételében a g-moll, magyaros epizódig volt Herreweghének ötlete; ekkor még oldalra nézve meg is erősítette az erre figyelmes közönségben az érzést: ezt most nekünk játsszák. A folytatásban az előadás ellaposodott. Bennem egyre inkább mocorog a kisördög, hogy erről nem Beethoven tehet-e.

Molnár Szabolcs
Gramofon Zenekritikai Műhely