Puccini: A Nyugat lánya – koncertszerű előadás
Karmester: Carlo Montanaro
december 15., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Alexandru Agache: magabiztos seriff © Gramofon

Puccinit nem nevezhetjük különcnek, de tény, hogy vonzódott az extremitásokhoz. Például a sebességhez: imádta a gyors autókat. A japán (Pillangókisasszony) és kínai (Turandot) téma között a kaliforniai aranyásók közé kirándult (A Nyugat lánya) – persze csak lélekben. A western-történetek csak később váltak népszerűvé, először a színpadot hódították meg: A Nyugat lánya librettója David Belasco romantikus színművéből készült, amely a maga korában nagy sikert aratott.

A Metropolitan Opera megrendelésére komponált opera különös stáció a Puccini-életműben, mert a más zenedrámáiban megszokott „áldozat-hősnők”, a gyengédek és gyengék után Minnie győztesként fejezi be a drámát. Ha kell, kemény, de női mivoltát egy pillanatig sem rejtegeti. Sőt, anyáskodva próbálja megszelídíteni a könnyen kést ragadó aranyásókat. Puccini zenekara A Nyugat lányában talán a többi darabjánál is erősebb, wagneribb méretű. Olga Romankónak a mögötte ülő Nemzeti Filharmonikusokat kellett áténekelnie. Az orosz énekesnő kellően harcedzettnek bizonyult, győzte a szintén wagneri méretű szoprán szólamot. A zenei alapokat Moszkvában kapta, így a tökéletes technikai képzettség biztos tudatában kísérletezhetett a lány alakjának megrajzolásával. Ez kevésbé volt tetszetős, mert egy régebbi, negédeskedő orosz gesztusrendszert használt eszközül.

Lee Yeon-Won, a koreai tenorista másfaja, de ugyancsak keleti eszköztárral lépett színre, a jó fiú mosolygós álarca mögé rejtette az általa elképzelt hőst. Aki – valljuk be – mégiscsak rablóvezér, ha a javulás útjára is lépett Minnie kedvéért… Pedig a hangmatéria hősies és fényes, a technikája stabil, forszírozás nélkül énekel, és az ember azt érzi, van még tartaléka. Ezzel a tartalékkal szívesen ismerkednénk más szerepekben, egy őt színészileg is jobban próbára tévő előadásban. Jack Rance negatív figuráját Alexandru Agache impozáns egyéniséggé alakította. A keserű és méltósággal vesztő seriff szólama Agache magvas, sötét baritonját nem terhelte meg. Bölcs választás volt mellé Palerdi Andrást Ashby szerepére fölkérni, mert a két hang kitűnően érvényesült egymás mellett. A kisebb szerepekben Wowkle epizód-jelenetében Lehőcz Andrea és vándorénekesként Kovács István maradt emlékezetes.

A karmesteri dobogón vendég állt: Carlo Montanaro, aki csodálkozva hajlongott a vastapsos siker hallatán, pedig szerte Európában dolgozik, ha nem is a legnagyobb házakban. A rutinja és az ambíciója gyaníthatóan termékeny harmóniában van, mert a kitűnően játszó zenekar – nyilván a műhelymunka tapasztalatait bekalkulálva – külön ünnepelte az olasz dirigenst.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely