Esperanza Spalding koncertje
január 26., Művészetek Palotája, Fesztivál Színház

Esperanza Spalding Játék és súly © Heads Up/Telarc

Ha az ember arról hall, hogy létezik egy igen csinos, 24 éves hölgy, aki nagybőgőzik, énekel és saját zenekart vezet, menten produceri agyafúrtságot sejt a háttérben. Persze, a digitális hangtechnika sok mindenre képes. Aztán az élő koncerten minden kiderül: a magas fokú muzikalitásra, a varázsos személyiségre, egy egész zenekart dinamizáló, egyre magasabb szárnyalásra késztető egyéniségre nincsen recept. Az sem lehet előre borítékolt, hogy a többirányú zenei adottsággal, mint lehetőséggel tud majd élni gazdája; ahhoz is tehetség kell, hogy különös képessége ne gyötörje, feleméssze birtokosát, hanem paripaként vágtathasson általa előre. Ez a hölgy ennek a tehetségnek is birtokában van.

Úgy érzem, Esperanza Spalding mostanra mindent a helyére tett. Bőgővel a kézben annyit szólózik, amennyit bármely jó ízlésű jazzbőgős szólózhat, akár zenekarvezető, akár nem. Pregnáns, pontos és dögös kíséretét nem kuszálja össze éneklése, az pedig nem úgy hat, mintha egy hangszeres zenész mellékesen elkövetett vokalizálása lenne. Mindezt elősegíti, hogy már túlnyomórészt szöveggel – angolul, spanyolul és portugálul – énekel, csak akkor scattel saját bőgőszólamát kettőzve, amikor annak helye van. (2006-ban még szinte végig egy szólamban haladt bőgőzése és éneklése, így egyik sem töltötte be valódi funkcióját, s ez eredményezte a feszültséget, amely a zenét végig megbéklyózta.) Bár a Fender Jazz basszusgitár furcsa látvány egy rendkívül törékenynek látszó nő nyakába akasztva, Esperanza ezzel a macsó hangszerrel is könnyen bánik, s könnyedén állítja a groove szolgálatába. Egyébként a főként latinos groove-ok is neki köszönhetőek, maga hangszereli számait és a közéjük ékelt, esperanzásított standardeket is – nagyszerűen.

Ne feledkezzünk meg kísérőiről sem: legfőképp a dobos Otis Brownról, aki tökéletesen idomul a hősnő bőgős énjéhez. Az első ráadásban azt is megmutatta, hogy számára egyetlen pergődob felér egy dobszettel; így játszott duóban Spaldinggal. (Megsejthettük, miért őt választotta állandó dobosául többek között Joe Lovano.) A zongorista Leo Genovese egy Fender Rhodes és egy melodica segítségével tette a hangzásképet még színesebbé. Kísérete simulékony, szólói virtuózak voltak. Ricardo de Almeida Vogt gitáros inkább csak háttérfestésre szorítkozott, de játékában nem volt hiba.

Legtöbb megmozdulása alapján Esperanzát játékos alkatnak gondolhatjuk, akinek fontos a humor és a vidámság. Például nyakába akasztja a basszusgitárt, majd mikor bekonferálja Milton Nascimento Ponta de Areiráját, beugrik neki: ja, ehhez a számhoz nem is basszgitár kell, hanem bőgő – erre jót mosolyog magán, majd hangszert cserél). Mindemellett drámai atmoszférát is tud teremteni. Nem csak díszít szépen ívelt dallamaival, súlyt is képes fogni a hangja. Ez jelzi: valódi művésszel van dolgunk.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely