2009. január. 15. 13:55 Utolsó frissítés: 2009. január. 15. 14:07 Gramofon

Ízléshiány és eszményi egység

Szinte napra pontosan két évvel ezelőtt adta legutóbbi koncertjét Budapesten az Academy of St. Martin in the Fields kamarazenekar. Most is ugyanazt a művet játszották első ráadásnak, mint akkor; most is egy ifjú hegedűművész hölggyel léptek fel; s helyenként most is páratlan hangzásélménnyel ajándékoztak meg.

Az Academy of St. Martin in the Fields kamarazenekar hangversenye
Karmester: Sir Neville Marriner
Km.: Janine Jansen – hegedű
január 13., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Janine Jansen – üdítő színpadi jelenség
© Gramofon archív
A mostani est emléke nem fogja elnyomni a korábbiét, de – a második félidőben – ismét olyan magasrendű zenei élményben volt részünk, ami a csúcszenekarok koncertjeit látogató zenebarátnak is ritkán adatik meg. A műsor élén eljátszott Haydn-szimfóniában (no. 104) nem éreztem a belső tüzet, a vibráló, izzó életörömöt, a szinte hangos kacajra fakasztó szellemességet, ami a kétszáz éve elhunyt bécsi-eszterházai mester zenéjét oly ellenállhatatlanná teszi. Ezt követte Mendelssohn e-moll hegedűversenye a dán Janine Jansen szólójával, meglehetősen konvencionális olvasatban. A nagy lemezkiadók és nemzetközi koncertélet egyik ügyeletes üdvöskéje tetszetős pódiumjelenség, és el is tudja adni magát: rég nem hallottam ilyen hatásvadász pianissimókat, ilyen széles lassításokat – néha inkább önmagát játssza meg, ahelyett, hogy a hangokat játszaná el. A közönségsiker nem maradt el. Az első tételben nem találtam a szerzői utasítás – appassionato (szenvedélyesen) – hangzó megvalósulását. A harmincegy éves Jansen hangja levegős, cérnavékony, olykor éles, a vibrato mértéktelen alkalmazása szintén az ízlés hiányáról vallott. Az ilyesféle előadói pótcselekvések nem engedik kibontakozni a művet – annál inkább az előadót. Tetszett viszont Jansen interpretációjában, hogy mindig félig a zenekar felé fordulva játszott, mintha velük, a karmesterrel kamarazenélne; úgy tűnt, mintha mindig bele akarna lesni a partitúrába. Ráadásnak a Sarabande tételt hallhattuk Bach d-moll partitájából, makulátlan tisztasággal. Érthetetlen ugyanakkor, miért vált ebből a nem kimondottan vidám tételből gyakori ráadásszám.

És akkor következett a második félidő, Beethoven – erős Haydn-hatásokat mutató – Első szimfóniája, az est csúcspontja. Itt kaptam igazolást arra, miért jöttem el a 2007. januári koncertjükről úgy, hogy „ez a világ legjobb zenekara”, és hogy ez a megállapításom nem pillanatnyi elragadtatásból született. Ekkor érthettük meg, mitől elsőrangú egy együttes. A vonósok nemcsak ritmikailag, hanem hangszínben, hangerőben is eszményi egységet alkotnak. Őket hallva nem üres frázis: egy szólam egyetlen hangszerként szól – alig hihető zenei élmény! A Beethoven-szimfónia lassú tételének eleje, de különösen a negyedik tétel bevezetése – utóbbi a zenekari együttjáték próbaköve – csak a legnagyobbak előadásában szólal meg ily tökéllyel. Minden bizonnyal karmester nélkül is el tudják játszani ezeket a műveket, hiszen példátlanul összeszokott csapatról van szó – nem véletlenül nevezik magukat kamarazenekarnak. De ott áll a nyolcvanötödik évét taposó Sir Neville Marriner, ez a csupazene, fiatalos lendületű, közvetlen és jó humorú dirigens, akinek karmesteri pálcát soha el nem engedő keze taktírozásba kezd a vastaps hallatán, amikor már ötödszörre jön vissza a pódiumra. Úgy tűnt, az ő feladata „pusztán” biztosítani a zenei folyamat természetes egyszerűséggel történő lefolyását. Biztos kézzel, takarékos mozdulatokkal vezényel, és fejben mindig legalább két ütemmel előrébb jár, ami a zenélés terén szerzett hihetetlen jártasságról tanúskodik.

Várkonyi Tamás

Gramofon Zenekritikai Műhely