Debussy: Pelléas és Mélisande
január 25., Theater an der Wien

Laurent Naouri és Natalie Dessay Komoly kihívás, tisztes eredmény © Theater an der Wien

Das neue Opernhaus – hirdeti magáról a finomságok bécsi piacának oldalában álló nevezetes színház, a Theater an der Wien. Új, mert megengedi magának, hogy népszerű műveket, rajongott szerzőket másként játsszon, és hogy nagy kasszasikerrel nem kecsegtető darabokat is műsorra tűzzön. Roland Geyer direktor bizonyosan nem várta, hogy Debussy operája, a Pelléas és Mélisande olyan szériát fusson, mint az ugyanitt bemutatott Elisabeth című musical. De fontosnak tartotta, hogy ez a jeles alkotás megszólaljon, mert nyilván érzett egyfajta történeti párhuzamot a XIX. és XX. század fordulója idején kibontakozott francia szimbolizmus és a második bécsi iskola újításai között. (Itt nem részletezhető, csupán megemlítendő, hogy ez a kétféle hatás termékenyítően jelentkezett a magyar művészetben is.)

A Pelléas és Mélisande előadása mindig komoly kihívás, ezért nem sűrűn szerepel az operaházak repertoárján. Kitűzésének csak akkor van értelme, ha „apait-anyait” beletesz az intézmény. Geyer korunk talán legjobb, legizgalmasabb énekes-színésznőjét hívta meg Mélisande szerepére, Natalie Dessay-t. A választás sokakat meglepett Bécsben. Az ottani közönség ugyan kevésbé konzervatív, mint a budapesti, de szereti fiókokba tuszkolni kedvenceit, márpedig a francia szopránt az Ariadne Naxosban Zerbinettájaként, A varázsfuvola Éj királynőjeként kedveli elsősorban. Dessay Mélisande-ként legkevésbé a csicsergő, szép éneklésre ügyelt – természetesen hiba nélkül elénekelte a szólamot, de nem ezt tartotta fontosnak, hanem e különös figura megközelítő megértését. Ha visszagondolok az előadásra, valójában semmit sem tudok kiemelni az alakításból. Azt a benyomást keltette, hogy igen, csakis ilyen lehet Mélisande. Pedig sem sminkkel, sem jelmezzel nem igyekeztek leplezni, hogy Dessay a negyvenes évei közepén jár. Mélisande-nak ismeretlen a múltja és bizonytalan a jelene. Mire az egyetlen bizonyosságra, Pelléas szerelmére rátalál, bekövetkezik a tragikus vég.

Ami az „apai-anyait” illeti, Geyer ehhez a mélyen francia operához francia rendezőt hívott: Laurent Pellyt. Goloud-t és Pelléast is honfitárs: Laurent Naouri és Stéphane Degout keltette életre. Arkelt és Genevieve-et Phillipp Ensre és Marie-Nicole Lemieux-re bízták – ők kanadaiak, tehát a francia dikció számukra sem okozott gondot. És persze francia volt a díszlettervező, Chantal Thomas is, aki a Dijonhoz közeli Nuits-Saint-Georges-ban született, egy hatalmas erdőkkel övezett városkában. Ez az élmény visszaköszönt a színpadképben is: hatalmas faoszlopok jelképezték az erdőt, ahol Goloud Mélisande-ra talált. Ám az oszlopokról ágak nyúlnak ki, és olyan a lábazatuk, mintha egy régi városháza előcsarnokában állnának.

Laurent Pelly vagy harminc produkcióban dolgozott Chantal Thomas-val, és sokszor Natalie Dessay-vel. Kiegyenlített csapatjátékukban kitűnő partnernek bizonyult Bertrand de Billy karmester és Bécsi Rádió Szimfonikus Zenekara.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely