Kapitulálni látszik Szíria: a legjelentősebb csapatvisszavonásra szánta el magát Libanonban az oda 1976-ban történt bevonulása óta. E hónap végéig ott állomásozó 14 ezer fős katonai erejét a közös határra csoportosítja át, ami kedden már el is kezdődött. Emile Lahúd libanoni és Basar Aszad szír elnök hétfői damaszkuszi találkozóján ugyanakkor elodázták a döntést arról, mikor vonulnak ki teljesen a szír csapatok, amelyek libanoni jelenléte az 1975-1990-es polgárháború öröksége. Bár egyes libanoni ellenzéki politikusok pusztán "manőverezésnek" nevezték a döntést, Szíriára továbbra is óriási nemzetközi nyomás nehezedik az azonnali és teljes távozás érdekében.

A Hariri-merénylet © AP

Nemcsak az Egyesült Államok követeli, hogy az áprilisban vagy májusban tartandó libanoni parlamenti választásig az utolsó szír egységek és a titkosszolgálatok is hagyják el a szomszédot, de ezt sürgette hétfőn közösen Német- és Franciaország is. Szíria elszigetelődését jelzi, hogy a hagyományos szövetséges, Oroszország külügyminisztere, Szergej Lavrov is beállt a kivonulást követelők sorába, holott Moszkva az ENSZ Biztonsági Tanácsában tavaly szeptemberben még tartózkodott a Libanonban állomásozó külföldi - értsd szír - erők hazahívására felszólító határozat elfogadásakor.

Szíria azt követően került egyre lehetetlenebb helyzetbe, hogy február 14-én Bejrútban meggyilkolták a Szíria-ellenes libanoni ellenzékhez közeledő Rafik al-Hariri volt kormányfőt. A Bejrút központjában, a Mártírok terén épülő mecset udvarán eltemetett Hariri sírja zarándokhellyé vált, ahol éjjel-nappal ezrek skandálták a kormány lemondását és a szír csapatok kivonását követelő jelszavakat. A több tízezres tüntetéseken mellőzték a Libanonban kedvelt pártzászlókat, és mindenütt a piros-fehér-piros csíkos és cédrusos nemzeti lobogót lehetett látni, végül már - az ukrán példa nyomán - sálként a nyakakban is. A HVG bejrúti információi szerint a Hariri halála után kibontakozó népi megmozdulások külföldi inspirációját még a résztvevők sem tagadták, sőt már az első napoktól kezdve ukrán és grúz előzményekről beszéltek.

A népakarat kifejezése azonban a térségben sem előzmény nélküli. Jasszer Arafat palesztin vezető tavaly novemberi halálát január 9-én szabad palesztin elnökválasztás követette (lásd interjúnkat a 41. oldalon). Ugyanazon hónap végén több mint 8 millió iraki, dacolva a veszélyes biztonsági helyzettel, adta le voksát országa új törvényhozására. A kampányokról, a szavazásról és az eredményekről részletesen tudósítottak az arab műholdas csatornák, példa nélküli vitákra serkentve az embereket. A bejrúti kormány két héttel ezelőtti lemondása minden bizonnyal újabb élményt jelenthetett az arab demokraták számára, akik azonban óvatosak azt illetően, vajon igazi fordulat előtt áll-e a térség. Valid Kaziha, a kairói Amerikai Egyetem politológusa szerint a libanoni ellenzék azért volt eddig sikeres, mert a megmozdulások egybeestek azzal az amerikai és izraeli kísérlettel, hogy sarokba szorítsák Szíriát az iraki gerillák és a palesztin szélsőséges szervezetek állítólagos damaszkuszi támogatása miatt.

Ráadásul a maronita keresztények, a drúzok és a szunnita muszlimok egy része által támogatott ellenzéki tiltakozásokhoz csak szerény mértékben csatlakoztak a Libanon legnagyobb közösségét alkotó síiták. A Hezbollah síita szervezet feltűnően visszafogott maradt az elmúlt hetekben, ám kedden Bejrútban több százezres demonstrációt szervezett Szíria mellett, jelezve Libanon megosztottságát. Haszan Naszrallah, a Hezbollah főtitkára pedig egyértelművé tette, szó sem lehet az egyetlen fegyveres libanoni párt demilitarizálásáról.

A szír kivonulás felveti a kérdést, ki fogja rövid pórázon tartani a nemcsak Damaszkusz, de rajta keresztül főként Teherán által támogatott Hezbollahot. A kivonás okozta presztízsveszteség alááshatja Aszad hatalmát is, bukása pedig káoszhoz vezethet Szíriában, amelynek társadalma az irakihoz és a libanonihoz hasonlóan töredezett. Damaszkusz térségbeli befolyása sokat csökkent, és idejétmúlttá vált Szíriának az az önmagáról alkotott képe, hogy az arab radikalizmus és nacionalizmus vezetője. Talán a legfájdalmasabban mindezt Damaszkusz legfontosabb arab barátja, Szaúd-Arábia jelezhette, amely múlt csütörtökön szintén a Libanonból történő kivonulást sürgette. Abdullah herceg, a szaúdi királyság de facto ura azzal fenyegette meg Szíriát, ha nem kezdi meg a kivonulást, azt a szaúdi-szír kapcsolatok szenvedik meg.

Az egypártrendszerű Szíria számára az is jelzésértékű, hogy a szaúdi monarchiában - nyilvánvalóan amerikai nyomásra - több évtized után először három szakaszban helyhatósági választások zajlanak. A februárban Rijádban és környékén tartott voksolás után a második fordulóra múlt csütörtökön került sor a keleti és északi országrészeken, ahol főként az összlakosság 10 százalékát kitevő síiták élnek. Bár az új önkormányzati képviselőknek csak a felét választják, a másik felét a kormány nevezi ki, a lelkes síita kisebbség azt reméli, hangot adhat évtizedes sérelmeinek.

A síiták a politikai elnyomáson túl azt is nehezményezik, hogy nem gyakorolhatják vallási és kulturális jogaikat sem. Az iszlám konzervatív ágát, a vahabizmust követő szaúdi szunniták jószerével az iszlámon kívülinek tekintik síita honfitársaikat, akik nem építhetnek mecseteket, iskolákat. Gazdaságilag is hátrány éri őket, hiszen miközben síiták ezrei dolgoznak az általuk lakott, kőolajban gazdag térségek fúrótornyainál és a finomítókban, csak alacsony beosztásokig vihetik a Saudi Aramco állami olajmonopóliumnál.

Éppen ezért a szaúdi vezetés nem csupán Irak 2003-as amerikai invázióját szemlélte nagy aggodalommal, de talán még inkább a januári választást, amelyen a többségi iraki síiták diadalmaskodtak. A királyságban több ízben is külső események okoztak belső nyugtalanságot: például az 1979-es iráni iszlám forradalom után kilenc hónappal negyven halálos áldozatot követeltek a szaúdi síiták zavargásai. Rijádban most úgy vélhették, a helyhatósági választással elejét vehetik a lázadásoknak, annál is inkább, mivel a növekvő munkanélküliség és a gazdasági nehézségek miatt egyre elégedetlenebb szunnitáknak is elegük van abból, hogy az abszolút monarchiában "politikai hallgatásra" vannak ítélve.

A szaúdi eseményeket jelentősen befolyásolhatja az iraki helyzet alakulása. Ha az iraki síiták bizonyítani tudják, hogy újonnan szerzett hatalmukkal nem élnek vissza, és képesek együttműködni a kurdokkal és a szunnitákkal, akkor talán a szaúdi szunniták is kevésbé tartanak majd attól, hogy egyenlő jogokat biztosítsanak az elnyomott kisebbségnek. Egyelőre - több mint öt héttel az iraki választás után - a bagdadi parlament frakciói még mindig vitatkoznak a kormányfő személyéről, fokozva a politikai bizonytalanságot, elkeserítve az életüket kockáztató szavazókat, és késleltetve az újjáépítést.

Irakban a kurdok szombaton közölték: csak akkor támogatják a győztes síita választási szövetség miniszterelnök-jelöltjét, Ibrahim al-Dzsafarit, ha biztosítja, hogy az új kormány nem épít ki muszlim fundamentalista államot, és a kurdok megkapják az északi Kirkukot. Vasárnap mindenesetre bejelentették, ha lesz kormány, ha nem, tíz napon belül összeül az új iraki törvényhozás. Közben Irakban nem csökken az erőszak, amit még az amerikai erők is szítanak túlkapásaikkal (lásd Gyászos szabadulás című írásunkat).

A térségben zajló oda-vissza hatások nem kerülték el a legnépesebb arab országot, Egyiptomot sem. Hoszni Mubarak elnök a minap bejelentette, hogy az alkotmány módosítását javasolja, lehetővé téve több jelölt indulását a szeptemberben várható elnökválasztáson. A monarchia 1952-es megdöntése óta Egyiptomban a parlament által állított egyetlen jelöltről népszavazás dönt, Mubarak így nyert már négyszer is hatéves terminust. Mivel a részletek nem világosak, ezért nem tudni, valóban szabad lesz-e a választás, például az alternatív kihívók mennyit szerepelhetnek majd az állami médiában, engedi-e a kormány az ellenzéki jelölteket támogató megmozdulásokat, s ellenőrizhetik-e nemzetközi megfigyelők a folyamatot.

Mubarak nyilvánvalóan az amerikaiak és az egyre hangosabb hazai demokratikus ellenzék nyomására cselekedett. Kezdeményezése mögött az a megfontolás is lehetséges, hogy a tavaly hivatalba lépett, az 52 évével a térségben fiatalnak számító Ahmed Nazif kormánya példátlan gazdasági liberalizációba fogott, ami a lakosságra komoly terheket ró, amelyek elviselését esetleg megkönnyítheti a növekvő politikai szabadság. A Kairóban a nemrég letartóztatott ellenzéki vezető, Ajman Núr mellett a napokban tartott tüntetésen azonban többen is azt fejtegették, hogy a libanoni "forradalom" is ösztönözte őket. A Núr által vezetett Gad (Holnap) Párt egyik alapítója, Ferial Goma pedig úgy vélte: "Libanon a demokrácia és szabadság fénye, amely be fogja ragyogni az egész Közel-Keletet."

Ám az arab világban épp a reformerek félnek attól, hogy ügyük washingtoni felkarolása teszi hiteltelenné a demokratikus mozgalmakat, hiszen a térségben széles körű az Amerika-ellenesség a kettős mérce alkalmazásával vádolt Egyesült Államok közel-keleti politikája miatt. Miközben például Washington azzal érvel, hogy Libanonban a szír megszállás alatt nem lehet az urnákhoz szólítani az embereket, az eddigi két legszabadabb arab választás - a palesztin és az iraki - külföldi ellenőrzés mellett zajlott le.

A demokrácia arab hívei számára további paradoxon, hogy a legtöbb arab reformot felülről kezdeményezték. A titkosszolgálatok továbbra is behálózzák az arab társadalmakat, politikai foglyokat tartanak őrizetben, a média - a műholdas csatornák relatív szabadsága ellenére - általában ellenőrzött. Az arab kormányok reformok elleni érve pedig gyakran az, hogy a szabad választás révén hatalomra jutó iszlámisták - Istenre hivatkozva - soha nem mondanának le újonnan szerzett pozíciójukról. Natan Saranszki izraeli politikus, volt szovjet disszidens - akinek a "Demokrácia ügye - a szabadság hatalma a zsarnokság és a terror felett" című, nemrég megjelent könyve állítólag jelentős hatást gyakorolt George W. Bush amerikai elnökre - azonban úgy véli, még egy keményen fundamentalista, de demokratikus rezsim is kevésbé veszélyes, mint egy baráti diktatúra.

KERESZTES IMRE