Várjuk a kukásautót, a kisfiam még nem választott, egyszerre vízi tűzoltó, tányérsapkás rendőr és kukásbácsi akar lenni, álláshalmozó. Saroklakásban élünk, mindkét oldalról hordják a szemetet. A fiam, amint meghallja a kukásautót hangját, rohan hozzám. – Emelni – mondja. Életszínvonalat? – kérdezem. Bólogat. Emelni, emelni – hajtogatja. Először a dolgozószobám ablakába emelem. – Jön a kukásautó, elmegy, dóga van – mondja. A szemben lévő házban működött egykor a nyóckeres szocialista pártiroda, kilencvennyolcban még ott laktam. A fiam nem süket, meghallja az újabb kukásautót, át kell emelnem a másik ablakba; jön a kukásautó, ez az ablak meg a fideszes székházra néz, a kukásbácsik viszik a fideszes szemetet is. – Dóga van – mondja a gyerek. Hát igen, pártház mellett nem jó lakni.

Kilencvennyolcban mentem haza, tárva nyitva van a kapu, tucatnyi ember a közös udvaron, tudtam, hogy valami választás előtti pártgyűlésre gyülekeznek. Becsukom a kaput (autóbejáró is), mennék haza, előttem terem egy hatvan körüli töpörödött bácsi. – Mit csinál, maga! – üvölt. – Én itt lakom, kétszer törtek be, biztonsági őr vagyok a saját lakásomban – védekezem. – De jön a Horn Gyula. Nem tud bejönni – üvölti a töpörtyű. – Van keze. Meg a sofőrnek, meg a biztonsági őrnek is, és megállnak szépen, gondolom, tudják az MSZP kapukódját, kinyitják a kaput, aztán bejönnek – öntudatoskodom. Mennék be a lépcsőházba, a kis öreg előkap a zsebéből egy gázsprayt, lefúj. Pártház mellett nem jó lakni. Bár tényleg nem voltam elég elővigyázatos, amikor megvettem a lakást nem vettem észre, hogy a másik szárnyban pártház van.

Néhány éve átköltöztem a szemközti házba. Az uniós választások előtt néhány hónappal. Nem pártház mellé költöztem. Igen ám, de utána áthurcolkodott a Makovecz Imre tervezte házba a Fidesz. Azt mondták azért, mert annyira funkciótlan volt a ház, hogy semelyik cég nem akart ott irodát bérelni, olcsó volt a négyzetméter, ezért lett belőle Polgárok Háza. Na, megint pártház - keseregtem.

Az uniós választások éjszakáján aztán két dologra ébredtem, a gyerekeim sírtak, az utcáról meg állati ordítás hallatszott. Vesszen! Vesszen! Vesszen! Vesszen, Medgyessy! A székház előtt tucatnyi ember üvegekkel a kezében egy másik ember vesztét kívánták. A négyhónapos kisfiamat kétszer altatták, öt helyen műtötték, és annak a pártnak a hívei, akik a családok nagy barátai, most nem hagyják aludni. Nem elég neki a saját kis fájdalma, nem hagyják aludni. – Látod kisfiam, pártház mellet nem jó lakni – nyugtatgattam. Nem értette.

Az idei kampány eddig a környéken viszonylag csöndesre sikeredett. A sarki kocsmában, a Pottyantóban ugyan néha egymásnak esnek az emberek, ki, kire szavaz, de hát ennek a pultos nő engedékenysége az oka. Bejön egy vendég, és a Hír Tv-re kapcsolja az adást, a másik Havas Henrikre, a harmadik meg a „komcsi adóra”, az ATV-re. Ezen aztán jól összevesznek. Szavazók, ők működtetik a demokráciát.

Szóval eddig nálunk még nyugodt a helyzet. A kisfiam meg különösen élvezi, megszaporodtak a tányérsapkás rendőrök, emelni kell az ablakba, nézze őket. Eddig összesen csak egy tüntetés volt, az is inkább demonstráció. Kétezer biciklis vonult át a városon, mind a négy pártnak eljuttatták kérelmüket, törődjenek már a biciklisekkel is a politikusok. Megmondom őszintén, az infláció helyett engem jobban érdekel a biciklisek helyzete. Ez az én populizmusom.

– Máténak biciklit – kérlel a fiam Továbbfigyeltük az ablakból a kétezer biciklist, egészen a Rákóczi útig értek. Jó volt nézni őket. – Ezek hülyék? – kérdezte a fiam. – Nem, kisfiam, ezek okosak. Néha nem is olyan rossz pártház mellett lakni.