Mikola István, finoman szólva, voksszerző szempontból nem túlságosan képernyőképes. A bizonytalan szavazópolgár, a Fidesz-kongresszusról szóló tudósításban egy feszengő, olykor-olykor erőltetetten elmosolyodó embert láthatott. Az még csak hagyján, hogy rosszul szónokol. Ennél súlyosabb, amiket mond. Ha nem lett volna kamerák sokasága a teremben, nyilván a teljes Orbán-vezérkar a fejéhez kap, netán kezébe temeti arcát, mikor újdonsült vicekormányfő-jelöltjük azt harsogta az éterbe, hogy "ha négy évre nyerni tudunk, és utána, mondjuk az ötmillió magyarnak állampolgárságot tudnánk adni, és ők szavazhatnának - 20 évre minden eldőlne ebben az országban". A pártlista második helyezettje ezzel közvetve beismerte a vádat, amit a kormányoldal hosszú évek óta hangoztat. Jelesül, hogy a Fidesz azért szeretné a kettős állampolgárságot megadni, hogy potyavoksokhoz jusson. Arról nem is beszélve, hogy a győzelemre készülő nagypárti konvención egy megbukott népszavazási követelést veszett fejsze nyeleként meglóbálni nem épp a politikai tisztánlátás meglétére utal.

© hvg.hu

De bármilyen nehéz is, próbáljunk racionális okokat találni Orbánnak a korábbi miniszterét frontvonalba toló döntésére. Legvalószínűbb, hogy indirekt üzenet lehetett a tagság felé: az elnök nem kíván az utódlás kérdésével foglalkozni. Ha valamely régi harcostárs, (Áder, Deutsch-Für, netán Kósa) lesz az "alkormányfő", a közbeszéd azonnal a párthierarchia második emberét, mi több, potenciális örököst látna benne. Ráadásul a Fideszben outsider Mikolát sokkal könnyebb szükség esetén másra lecserélni, mint valamely erős pártbázissal rendelkező tagtársat.

Aligha lehet a fenti dilemmákat csak úgy szőnyeg alá kotorni. Főleg annak tudatában, hogy Orbán a Fodor-ügy tanulságai óta nemigen szorgalmazta, hogy pártjában legyen hivatalosan is nevesített "második az egyelők között". Legalábbis gyanús, hogy a Fidesz mintha 1990-ben akarta volna utoljára igazán megnyerni a főpolgármester-választást. Utána két cikluson át a szürke, markáns politikai arcél nélküli Latorcai Jánossal, legutóbb pedig a jócskán alulmaradt Schmitt Pállal ugrottak neki Budapestnek. (Pedig 2002-ben az MSZP sem támogatta Demszkyt, Gy. Német Erzsébetet indította.) Ha belegondolunk: egy Kósa Lajos-típusú dinamikus, népszerű pártember a főváros élén, választási fiaskó után, Orbán kihívója lehetne. Minisztert el lehet csapni, riválissá vált Fidesz-alelnököt leváltathatnak a kongresszussal, de egy főpolgármestert – azt nem.

Orbánnak nincs pártján belül Torgyán- vagy Csurka-szintű egyeduralma. De személyi kérdésekben döntő szava - legalábbis jelenleg - igen. Lehet, a fentiek miatt esett választása Mikolára. Ám még így sem kaptunk választ, egyáltalán mi végre a félprezidenciális hajlamú, döntéseiben autokrata reménybeli miniszterelnöknek helyettes? Pláne egy nagypolitikai ösztönökkel alig bíró félprofi? Talán olyanféle puffer szerepét osztja rá Orbán, aki elszabadult hajóágyú, porcelánüzletbe szabadult ormányos gyanánt magára vonja a Fidesz-elnöknek (majd kormányfőnek) szánt kampánylövedékeket? Ha netán leveri a lécet Orbán, ha másnak nem is, bűnbaknak jó lesz Mikola.

Na de miért gondoljuk, hogy a politikusok valamennyi döntése ésszerű, ravaszul kifundált, és van bizonyos, általunk nem látható, de kulcsfontosságú célja? Mert az is elképzelhető, hogy egy hamarjában kigondolt, irracionális, rossz lépés az egész.