A két világháború közötti Európában a legnagyobb zajt a magyar propaganda keltette – állapította meg A. J. P. Taylor történész. Természetesen a magyar revíziós propagandáról, a Trianonban elvesztett területek részleges vagy teljes visszaszerzéséért folytatott ideológiai, pénzügyi és politikai kampányokról van szó.

A magyar diplomácia, illetve a revíziós szervezetek kontinensünk számos országában igyekeztek meggyőzni a közvéleményt, illetve a politikai döntéshozókat az első világháborút lezáró békediktátum igazságtalanságáról. E folyamatban Franciaország - mint a trianoni béke egyik fő előkészítője - különlegesen fontos célpont volt. A francia rendőrség feljegyzéseiből ismeretes, hogy a magyar propaganda érzékelhetően jelen volt Párizsban a két világháború között - mutatott rá Ablonczy Balázs történész egy minap tartott előadásában.

Párizsi panoráma - nem sikerült meggyőzni őket

Bánkuti András

A két világháború közti francia-magyar kapcsolatokra a „baráti” jelző nem nagyon illik, mindazonáltal mindkét állam számára - különböző okokból - fontos volt a másik. Még a magyarellenességükről ismert francia diplomaták is elismerték ugyanis - Ablonczy szerint persze csak gyengébb pillanataikban -, hogy a Párizs által kreált kelet-európai biztonsági rendszerben egy „magyar lyuk” tátongott.

Célkeresztben az újságírók és a lapok

A francia napilapok a két világháború között több százezres példányszámban jelentek meg, de olyan újság is akadt, amelyik több mint egymillió példányt adott el naponta. A magyar propaganda éppen ezért igyekezett cikkeket megjelentetni, újságírókat meggyőzni a területi revízió érdekében. Ehhez a legkülönfélébb módszereket vetették be. Nem volt ritka, az újságírók, szerkesztők „megvásárlása” sem, bár Magyarország anyagi erőforrásai természetesen korlátozottak voltak az adott kor egyik világhatalmának „lekenyerezésére” - és valljuk be utólag: ez nem is nagyon sikerült. Az egyik ilyen akció, amikor egyszerre több francia lapban is Magyarországot népszerűsítő akciót tervezett a Bethlen István vezette budapesti kabinet, éppen azért hiúsult meg a húszas évek közepén, mert akkor, 1925/26 fordulóján robbant ki a frankhamisítási botrány Amszterdamban. (Utóbb kiderült, hogy magyar kormányhivatalnokok is belekeveredtek a Magyarországon előállított hamis francia bankjegyek nyugat-európai „terítésébe” - erről az elmúlt hónapokban többször és részletesen is írtunk a hvg.hu-n, részben Ablonczy Balázs kutatásai alapján.)

Ez a „magyar lyuk” természetesen Trianonra vezethető vissza, a magyarok franciaországi tevékenysége ennek megváltozatására törekedett, míg a franciák a saját szövetségi rendszerük fenntartásán dolgoztak, és ebbe beletartozott Magyarország gazdasági és politikai integrálása is a közép-kelet-európai térségbe.

Éppen ezért a franciáknak ellensúlyozniuk kellett a magyar propagandát a 20-as, 30-as években, nehogy a német és az olasz igények előtt nyíljon szélesebb tér. (Utóbb beláthatjuk: egyik törekvés sem sikerült. A magyarok nem tudták meggyőzni a franciákat, így azonban Budapest egyre inkább Róma és Berlin felé sodródott, a német-olasz aspirációk foglyává vált a húszas évek végétől kezdve.)

A kudarcnak több oka is volt: a magyarok például az első világháború előtti cseh, román, szerb propaganda mintájára igyekeztek megdolgozni a nyugati közvéleményt. Ez azonban - például a magyar Revíziós Liga képeslap-hadjárata Franciaországban - inkább a visszájára sült el, hiszen a világháború szenvedései után a francia közvélemény nem volt fogékony a kelet-európai népek problémáira, főleg nem egy olyan országéra, amelynek legfőbb szövetségese, Németország ellen sokan személyesen is harcoltak.

Egy megfigyelt magyar alapította meg később a Le Monde diplomatique-ot

A Revíziós Liga külföldi kampányai, demonstrációi nem értek el túl nagy sikert Franciaországban, ám egyes személyeket sikerült időnként megnyerni a magyar ügynek. Magyarországról vagy legalábbis magyarok által szerkesztett sajtókiadványok, személyes kapcsolatok és időnként a pénz hatékonyabbnak bizonyultak az esetek egy részében. Hasznos kiadványnak bizonyult a hasonló nevű magyar egyesület által kiadott Nouvelle Revue de Hongrie című folyóirat, amely franciául, magas színvonalon közvetítette a magyar szempontokat.

Különböző társadalmi egyesületek, így például a Külügyi Társaság és egyes magyar megbízottak, ügynökök, aktivisták révén sikerült némi befolyást nyerni Franciaországban. Ilyen, a magyar érdekekért tevékenykedő személyek közé tartozott a Becsületrend lovagjaként elismert Gesztesi Gyula, a párizsi magyar követség évtizedeken át hivatalban lévő sajtóattaséja és az újságíró Honti Ferenc (Francois Honti, 1900-1974), a tekintélyes Le Monde diplomatique második világháború utáni megalapítója, akit a francia titkosrendőrség hosszú évtizedekig potenciális ellenséges ügynökként figyelt meg. Honti ugyanis nemcsak újságíróként, hanem a magyar Revíziós Liga aktivistájaként működött Franciaországban a két világháború között.

Gesztesi intézte egyébként a legtöbb francia újságíró befolyásolását, magyarországi utaztatását, lekenyerezését. Fontos értelmiségi és politikai kapcsolatai voltak: noteszében Pierre Drieu La Rochelle, Jacques Bainville és Paul Reynaud elérhetőségei nem csupán futó bejegyzésként szerepeltek. Igyekezett ezeket az embereket magyarországi látogatásokra hívni, olyan látogatásokra, amelyeket manapság „vajaskenyér-túráknak” neveznénk: etették, itatták az ilyen vendégeket, és közben igyekezték őket finoman vagy kevésbé finoman politikailag befolyásolni.

Aki elszerette Renault feleségét és a későbbi kormányfő

Az említett személyek közül Drieu La Rochelle volt talán a legkevésbé fontos: ő a fasizmushoz fokozatosan közeledő író-újságíró volt, aki azzal is nagy „hírnevet” szerzett, hogy elszerette a Renault autógyár alapítójának, Louis Renault-nak a feleségét. Franciaország náci megszállása után német kollaboránsként folytatta pályáját, de élete végén már-már a sztálinizmushoz közeledett, aztán többszöri próbálkozás után 1945-ben, a második világháború végén öngyilkos lett.

Jacques Bainville francia újságíró, akadémikus volt, aki a versailles-i békerendszer egyik fő bírálója volt Franciaországban, és aki konzervatív, monarchista és nacionalista nézeteket vallott. Nem véletlen, hogy a magyar propaganda benne jó lehetőséget látott, ő a harmincas évek közepén hunyt el.

Paul Reynaud viszont a harmadik köztársaság utolsó miniszterelnöke volt: 1940-ben ő állt a francia kormány élén, amikor Hitler lerohanta országát. Reynaud kezdetben, a húszas években konzervatív politikusként németpártinak tűnt, de a harmincas évekre erőteljesen ellenezte a náci törekvéseket megbékíteni kívánó „appeasement” politikáját, amit Angliában Chamberlain, Franciaországban pedig Daladier képviselt. E megbékítési politika az 1938-as müncheni egyezményhez, Csehszlovákia felosztásához vezetett.

Az EU atyja többször is járt Magyarországon

Robert Schuman, az EU atyja

Wikipedia, Bundesarchiv

Érdekes, hogy az Európai Unió atyjaként tisztelt Robert Schuman - francia miniszter és miniszterelnök, már Reynaud 1940-es kormányában is szerepelt, de főleg a II. világégés után jutott nagy befolyáshoz - is abba a körbe tartozott, akit a magyar diplomácia fontosnak tartott. Igyekeztek őt is meggyőzni a „magyar igazság” szempontjairól, ezért több alkalommal járt Budapesten egy francia parlamenti delegáció tagjaként. Schumann persze sosem tartozott azok közé, akik megvásárolhatóak lettek volna a magyar ügy számára.

Volt azonban egy olyan csoportja a francia diplomatáknak és politikusoknak, akik valóban Magyarország bűvkörébe kerültek a két világháború között. Az ő jelentőségük azonban sokkal csekélyebb volt, mint Reynaud-é vagy Schumané. Ezek az úgynevezett „realisták” többnyire diplomaták vagy politikusok voltak, akik komolyan úgy gondolták, hogy az első világháború utáni új európai renddel Franciaország súlyos hibát követett el, amit helyre kell hozni. E csoportban voltak későbbi német kollaboránsok is, akik a náci megszállás idején működtek együtt Hitler rendszerével.

A francia követ, aki "magyar sci-fit" írt

Ott volt közöttük az egykori budapesti francia követ, Louis de Vienne is. Ő karrierje végén érkezett Budapestre 1927-ben, és hét évig volt Párizs követe nálunk. Bár eredetileg nem viseltetett különösebb rokonszenvvel a magyarok iránt, barátságot alakított ki Bethlen István miniszterelnökkel. (Romsics Ignác Bethlenről szóló művéből nemrégiben már idéztük, hogy de Vienne figyelmeztette az 1931-ig hivatalban lévő magyar miniszterelnököt a szélsőjobboldallal kacérkodó Gömbös Gyula törekvéseinek veszélyeire. Sajnos Bethlen nem vette komolyan a figyelmeztetést, és Gömbös 1932-ben már miniszterelnökké avanzsált.)

De Vienne-t végül annyira foglalkoztatni kezdte Magyarország, hogy amikor álnéven (Louis-Edmond Le Ratz név alatt) sci-fit is publikált, magyar vonatkozású helyszínek, nevek is előfordulnak művében. De Vienne számos cikket írt Közép-Európáról és a magyar határok és nemzetiségi területek revíziójáról. Tervezett egy magyar történelemről szóló kiadványt is, magyar támogatásból. A többi realistához hasonlóan de Vienne azért fogalmazott meg alternatív javaslatokat, mert veszélyesnek ítélte a kisantant feltétel nélküli támogatásának francia politikáját.

Nem sikerült

E csoportnak a tagjai kezdetben igyekeztek a francia külügyminisztériummal együttműködni, hogy meggyőzzék a Quai d’Orsay-t nézeteik helyességéről, de minthogy hiányzott a fogadókészség, óhatatlanul bekövetkezett a szakadás, a nézetek eltávolodása.

A magyar revízió egy elégedett Magyarországhoz vezetett volna a „francia glóbuszon” belül, és hatékony ellensúlyt képezett volna a német akarattal szemben. A biztonsági megfontolások - a Párizs érdekeinek megfelelő tézisek - tehát a francia politika más irányzataihoz hasonlóan a hungarofileket is alapvetően meghatározták - véli Ablonczy Balázs.

Jóllehet a magyar külügyminisztérium, illetve a Nouvelle Revue de Hongrie szerkesztősége és a Revíziós Liga igyekezett minél aktívabban fellépni, valójában a magyarok problémái a francia külpolitika egésze szempontjából kisebb jelentőségű ügynek tűnt.

Franciaország nem egyezett bele az általa kialakított kelet-európai szövetségi rendszer felforgatásába a két világháború között, függetlenül attól, hogy a magyar propagandisták ügyes vagy ügyetlen taktikusok voltak - zárta habilitációs előadását a történész.