Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A nyolcvan évvel ezelőtti közép-európai pénzügyi válság kirobbanását és a bécsi Creditanstalt bukását vizsgálva érdekes értesülésre bukkantunk a Pesti Hírlap egyik 1931-es számában. Az elméletet - mely szerint kapcsolat lehet a bécsi Rothschild-bank krízisének súlyosbodása és a német-osztrák vámunió francia megtorpedózása között - azonban felemásan ítélik meg ma is.
Mementó-sorozatunk előző részében az ausztriai ipar kétharmadát ellenőrző pénzintézet, a bécsi Rothschildok irányítása alatt álló Creditanstalt 1931 májusi összeomlását idéztük fel. Egy korabeli sajtóban felvetődött teória szerint ezidőtájt a franciák szándékosan fokozták a nyomást a pénzügyileg megroppant Ausztriára. Céljuk az volt, hogy Bécs ne kössön vámuniót Németországgal. Ezzel viszont akaratlanul is hozzájárultak később az osztrák és a magyar pénzügyi rendszerek megroppanásához, kormányok bukásához.
Túl jól sikerült a francia akció?
A franciákat is alighanem meglepte azonban, hogy nyomásgyakorlásuk túl jól sikerült: nemcsak a nemzetközi pénzügyi rendszert megbontó és Párizs politikai befolyását veszélyeztető német-osztrák vámunió tervét sikerült meghiúsítaniuk, hanem gyakorlatilag előbb Ausztria, aztán Németország pénzügyi rendszere is összeomlott.
Hogy ezzel párhuzamosan mi történt a Creditanstalt körül, azt még ma is homály fedi, főleg a máig zárolt iratok miatt. Akárkik is voltak ugyanis a Rothschild-bank romba döntői, az bizonyos, hogy az általános világválság közepette egy fontos téglát ütöttek ki az európai pénzügyi rendszer talapzatából. Pár héten belül ugyanis már nemcsak Ausztria, hanem Németország helyzete is válságosra fordult. Míg azonban a kisebb országokat a külső segítséggel még valahogy életben sikerült tartani, addig a hatalmas német bankok és konszernek megmentésére már nem maradt sem nemzetközi erő, sem francia vagy brit akarat. Ez pedig egyenesen vezetett a weimari köztársaság, a német demokrácia összeomlásához 1933-ban.
Különböző elemzések, eltérő okok
Már az 1931-es magyar sajtóban is felmerültek olyan szempontok, amelyeket mindmáig vizsgálnak a szakértők. A Pesti Hírlap az első világháború utáni rendezés problémáit taglalta ekkoriban, az Ausztria-Magyarország felbomlása után az összeszűkült, vámokkal védett kicsiny piacokat az utódállamokban, amelyek között megbénult a kereskedelem, megszakadtak az ipari kapcsolatok. Ezeket az iparvállalatokat viszont bankok finanszírozták. Ha az ipar nehézségekbe ütközött, a bankoknál is óhatatlanul problémák keletkeztek.
A Creditanstalt sajátos helyzete, a korábban, 1929-ben kényszerűségből felvásárolt Bodenkreditanstalt (más írásmóddal: Boden-Creditanstalt, BCA) nevű másik hitelintézet rejtett problémái szintén fontos tényezőnek bizonyultak a Rothschild-bank 1931-es fizetésképtelenségi bejelentésében. A BCA-t az osztrák kormány nyomására mentette meg 1929-ben, az akkori globális válság kitörésekor a sokkal erősebb pozícióban lévő Creditanstalt. Egy Rudolf Sieghart nevű bankár, a BCA meghatározó embere ekkoriban már francia és cseh üzleti körökkel ápolt szoros kapcsolatokat - Edward W. Bennett 1962-es könyve szerint. Sieghart az 1931-es bukáskor már a Creditanstalt bennfentese volt, és informálhatta párizsi barátait a - BCA rossz hiteleivel felduzzasztott - bécsi Rothschild-bank nehéz helyzetéről – ez is Bennett teóriája.
A Creditanstalt megingásakor – mint azt sorozatunk első részében írtuk – 1931. május 11-én az osztrák államnak százmillió schillinget kellett a pénzintézet megmentésére fordítania, később pedig összesen 1 milliárdot. Ugyanakkor Bennett inkább cáfolja, mintsem megerősíti, hogy a franciák akarták volna bedönteni magát a Creditanstaltot.
Az is igaz viszont, hogy a Creditanstalt válságát elhomályosítva, a német-osztrák vámunió terve ellen 1931-ben Franciaország és Csehszlovákia egyaránt kifogást emelt. Azóta e két eseménysorozatot olyan gazdaságtörténeti szakértők vizsgálták meg, mint Iago Gil Aguado 2001-ben, de a már említett Bennetten kívül 1985-ben megjelent az amerikai Barrie A. Wigmore könyve a nagy gazdasági világválságról, és ő is kitért a franciák esetleges szerepére a Creditanstalt bukásában.
Nem igazolható a franciák negatív szerepe a bank összeomlásában
Kutatásaikat összegezve, nem állíthatjuk, hogy igazolató a Pesti Hírlap 1931-es sugalmazása, miszerint a Creditanstalt bukását francia tényezők okozták volna. Nem Párizs nyomta meg tehát valószínűleg „a gombot”, ami beomlasztotta a bankot. Ám a kutatók azt sejtetik, hogy a rákövetkező időszakban, tehát a bukás utáni hetekben Franciaország valóban gazdasági nyomást gyakorolt Ausztriára, hogy Bécs ne kössön vámuniót Németországgal. Ez olyan jól sikerült, hogy megkezdődött a tőkekivonás Ausztriából, a schilling kezdte értékét veszíteni, és mire a világhatalmak rájöttek, hogy nem járnak jól Ausztria összeomlásával, addigra beomlott a német pénzügyi rendszer.
Hogy egészen pontosan mi történt 1931. május 11. után, amikor a Creditanstalt bejelentette a fizetésképtelenségét, arról Berend T. Iván Válságos évtizedek című 1987-es könyvében írt. A magyar gazdaságtörténész szerint a Creditanstalt akkora veszteséget szenvedett, mint az egész alaptőkéje. (A bank tőkeereje 145 millió schillinget tett ki.) A hírre Berend T. szerint valóságos földcsuszamlás következett be, május hónap végéig a veszteségek megháromszorozódtak.
Barrie A. Wigmore kutatásaiból kiderült: osztrák és francia befektetők vonták ki elsősorban pénzeiket Ausztriából, illetve a Creditanstaltból – ám ez a folyamat elsősorban a válság nyilvánosságra kerülése után erősödött fel, nem pedig előtte. Más kutatók – így Iago Gil Aguado - azt vetik fel, hogy az ezután bekövetkezett, schilling elleni támadások is esetlegesen összefüggtek az Ausztriára gyakorolt francia nyomással. Ugyanakkor például Aguado azt is hangsúlyozza, hogy magának a Creditanstaltnak az összeomlását nem a francia betétek kivonása okozta. Éppen ezért mai szemmel azt mondhatjuk, hogy az „utórengések” súlyosbításában inkább lehetett szerepe a franciáknak, míg magát a Creditanstaltot nem biztos, hogy ők rázták meg.
A Creditanstalt megmentése
A Creditanstalt bukását az osztrák állam akadályozta meg végül. Május 14-én a Pesti Hírlap arról számolt be, hogy az osztrák nemzetgyűlés 13-án elfogadta a szanálási törvényt, amellyel a Creditanstaltot megsegítik. (Az osztrák állam ekkor 100 milliót tett bele a cégbe, a Rothschildok és az osztrák nemzeti bank pedig 30-30 millió schillinget adtak.)
Május 17-én egészen más hangvételű cikk jelent meg a Pesti Hírlapban: a Genfbe kiküldött munkatárs azt jelentette, hogy „harminc állam huszonnégy külügyminisztere és egész sereg delegátusa már második napja tárgyalja Európa szomorú gazdasági helyzetét, az úgynevezett Európai Gazdasági Bizottságban”. Benda Jenő szerint az ott is tárgyalt „német-osztrák vámunió terve az Anschluss felé kacsingat”, vagyis Ausztria Németországba való beolvadása felé.
„A Briand-féle gazdasági terv, amely a maga teljes egészében ma lett ismeretessé, viszont semmi mást nem akart elérni, mint a német-osztrák vámunió és az Anschluss tervek megbuktatását. Maga az egész német-osztrák vámuniós terv csak egy alárendelt részlete lehetne egy olyan tervnek, amelynek célja Európa gazdasági betegségének gyökeres gyógyítása volna” – írta Benda. (Aristide Briand ekkor francia külügyminiszter volt, aki európai gazdasági összefogást szorgalmazott a német-osztrák vámunió helyett.)
A Pesti Hírlap teóriája a Creditanstalt összeomlásáról
Benda szerint „a kulisszák mögött Németországra és Ausztriára igen erős nyomást fejtenek ki” azért, hogy mondjanak le a tervezett vámuniójukról. „Ausztria már kapott egy keserves leckét azokban a nehézségekben, amelyek az osztrák Hitelbankban támadtak. Nyílt titok, hogy Franciaország nyomta meg azt a gombot, amely egyszerre a deficit örvényét nyitotta meg a legnagyobb osztrák pénzintézet lábai alatt, és szükségessé tette az osztrák kormány beavatkozását". Itt Benda tehát egyértelműen a franciákat nevezte meg felelősként a Creditanstalt összeomlása miatt, majd hozzáteszi: „Azt mondják, Ausztria már unja a bajokat és szívesen megszabadulna az egész vámuniós problémától.”
A németek számára viszont igenis presztízskérdés volt az ügy: Curtius berlini külügyminiszter nem véletlenül állapította meg az egyik genfi ülésen, hogy „az európai válságot Ausztria felbomlása okozza”. Curtius már ekkor is figyelmeztetett arra, hogy „Egyetlen országot sem sújtott olyan nagyon a háború, a forradalom, az infláció és a tőke elmenekülése, mint éppen a német birodalmat, tehát egyetlen állam sem sóvárog jobban Európa szanálása után, mint Németország.” A német figyelmeztetést azonban nem vették figyelembe a franciák és az angolok, arra törekedtek, nehogy Németország túl erős legyen az osztrák vámunió révén.
Egy francia memorandum
Franciaország ekkor egy memorandumot is közzétett. A Pesti Hírlap szerint az iratban közölték: Párizs „elvárja Ausztriától, hogy mindent el fog követni, ami csak tőle telik, hogy megjavítsa gazdasági helyzetét. De azért a francia kormánynak az a véleménye, hogy Ausztria válságával szemben azoknak az államoknak, akiknek Ausztria megígérte a függetlenségének megóvását, kötelességük volna, hogy hozzájáruljanak Ausztria anyagi fejlődéséhez.” Vagyis Párizs ekkor tényleg attól tette függővé Ausztria hitelezését, megsegítését, hogy megőrzi-e függetlenségét, ami az adott pillanatban gyakorlatilag azt jelentette, hogy lemond-e a vámunióról.
Közben a Népszövetség is tanácskozni kezdett, és az osztrák-német vámuniót a hágai nemzetközi bíróság hatáskörébe utalta, az angol külügyminiszter javaslatára. (Ez a jogi fórum egyébként francia-brit befolyás alatt állt a Pesti Hírlap tudósítója szerint, tehát gyakorlatilag megpecsételte a vámunió sorsát.) Ausztria képviselője, Schober alkancellár ekkor a genfi tanácskozáson „melankolikusan elpanaszolta, hogy milyen furcsa módon védik itt Ausztria függetlenségét. Úgy védik meg, hogy nem engedik meg, hogy más államokkal függetlenül tárgyaljon. Erre az elégikus hangra a terem derültségben tört ki.” Vagyis ezzel Schober a francia álláspont cinizmusára utalt a magyar lap tudósítása szerint.
Súlyosbodó osztrák helyzet
Közben a Creditanstalt összeomlása után Ausztriában általános hitelválság alakult ki. Berend T. Iván szerint a külföldi források kivonása után a hiányt az osztrák nemzeti bank végül 450 milliós váltóállománnyal próbálta fedezni. (Az eredetileg a Creditanstalt megmentésére szánt 30 millióval szemben). Végül a 930 millió értékű arany- és devizakészletek 114 millióra olvadtak le Bécsben. A schilling aranyfedezete elbizonytalanodott, a május eleji 84 százalékos fedezeti szint a mélyponton, ősszel 25 százalékra zuhant. 1931-ben összesen 1 milliárd schilling külföldi hitelt vontak vissza Ausztriából.
A pánik egyre jobban eluralkodott, és ez magával rántotta a weimari köztársaságot, azaz a német demokráciát is. Németország ugyanis súlyosan el volt adósodva; a német Reichsbank pedig másfél hónap alatt kétmilliárd márka értékű arany- és devizakifizetésekre kényszerült. A német nagybankoknak ugyanennyit kellett kifizetniük 1931 júliusáig.
Hiába próbált segítséget kérni a Reichsbank
A Reichsbank elnöke hiába repült Londonba és Párizsba, nem kapott segítséget július 9-én és a következő 48 órában, így július 11-én üres kézzel tért haza. Két nap múlva fizetésképtelenséget jelentett a német ipar 22 százalékát ellenőrző egyik legnagyobb ottani pénzintézet, a Danat Bank. Ezután újabb két nap alatt az összes német bankot megrohanták a betétesek, és az egész pénzügyi rendszer összeomlott, július 13-án bankzárlatot kellett elrendelni.
Innentől már jól ismertek a történelmi fordulatok is: Hitlerék politikai erősödése következett. Rövid távon viszont a franciák jól jártak: nem jött létre 1931-ben osztrák-német vámunió. Igaz, 1938-ban az egész osztrák állam egyszerűen beolvadt a hitleri Harmadik Birodalomba. Két év múlva pedig Párizsban Wehrmacht-tisztek csizmái csattogtak.
Mementó 1931: megbukik a választáson Al Capone embere
Mementó: Rothschildék óriásbankja elbukik, beüt a krach Magyarországon
