Kelet-Európa hol nemzeti kommunista, hol pedig internacionalista-államszocialista rendszereinek 1989-90-es bukása után szinte minden országban feléledt a nacionalizmus, és még ahol véres leszámolások történtek, időnként ott is sikerült bizonyos régebbi elitcsoportoknak megőrizniük a hatalmukat, pontosabban annak egy részét. Vagyis a térségünkben zajló rendszerváltásokra nemcsak a múlttal való szakítás, a piacgazdasági átmenet és a privatizáció jellemző, hanem az esetleges személyi vagy intézményi folyamatosság is. Ebbe beletartozik az időnként és helyenként változó nagyságrendű korrupció, az etnikai konfliktusok, illetve az etnokratikus (egy nemzet vagy nemzetiség uralmán alapuló) rendszerekre való törekvés és a függetlenségi vágy.

Ez tűnik ki az olvasónak a Rendszerváltás és történelem című kiadványból, amelyet Krausz Tamás, Mitrovits Miklós és Zahorán Csaba szerkesztett, és amely a L’Harmattan kiadónál jelent meg az elmúlt hetekben. A kötet társkiadója az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, a tanulmányokat pedig döntő többségben az ELTE történelem doktori iskolájának doktoranduszai írták. Ahogy a hvg.hu újságírójának a szerzők egyike elmondta: 20 évvel az események után a források még korántsem állnak rendelkezésre, sőt lehet, hogy soha nem is kerülnek elő megbízható adatok az elmúlt két évtized bizonyos folyamatairól.

MTI/ Kelemen Zoltán Gergely

Egy új kutatási irány: az olaj és a Szovjetunió szétesése

A kötet egyik legérdekesebb írása Magyarországon mindenképpen újdonságnak számít. Madarász Mihály tanulmányáról van szó, amely A világpiaci kőolajárak és a Szovjetunió felbomlása címet viseli. A szerző írásában tüzetesen megvizsgálja, a hatvanas-hetvenes évektől kezdve a kilencvenes évekig, sőt napjainkig a szovjet és az orosz politika fordulatait, és összefüggést lát az olajár mozgása és a moszkvai belharcok alakulása között. Elemzésében Madarász kitér a hosszabb távú gazdasági ciklusok szerepére, így a Kondratyev- és a Juglar-ciklusok hatásaira is. A Kondratyev-ciklus fordulópontja 1973-ban volt szerinte, a „Juglarok” pedig 1948, 1956, 1962, 1973, 1980, 1990, 1999-2001 környékén „csaptak le”. Az említett évek többsége fontos világpolitikai eseményeket jelzett.

Az mindenestre bizonyos, hogy a két ciklus egybeesésekor 1973 nevezetes év volt, az első olajválság ugyanis drasztikus áremelkedést hozott. Ez a Szovjetunió bevételeit megemelte ugyan, mégsem volt jótékony hatású Madarász szerint, egyszerre érvényesült ugyanis a 16. századi Spanyolországban megtapasztalt válság. (A dél-amerikai gyarmatokról beáramló hihetetlen mennyiségű arany akkor óriási inflációt okozott az ibériai államban, amelynek világuralmi tervei hamarosan szétporladtak, akárcsak egykori gazdagsága. Az országban nem alakult ki az a polgári-vállalkozói réteg, amely kihasználhatta volna a hatalmas gazdagságot, és a spanyolok aranyát angol és holland kereskedők fölözték le). A kommunista ideológiát szajkózó államszocialista szovjet rendszerben szintén nem volt belső ipari-vállalkozói réteg, amelyik élhetett volna a hirtelen jött gazdagság előnyeivel, felszívhatta volna a megnövekedett bevételeket és visszaforgathatta volna a szovjet gazdaságba.

A Szovjetunió tehát nem tudott mit kezdeni a hatalmas exportbevételekkel, sőt: ezen kívül beleesett a holland-kórba is, vagyis az olajbevételek miatt a nemzeti valuta felértékelődött és a többi iparág elvesztette az exportlehetőségeit – írja Madarász. Így egyoldalúvá vált a szovjet gazdaság termék- és exportszerkezete is.

A Győzelem napját, a második világháború megnyerését ma is ünneplik Oroszországban

AP

Végül a Szovjetunió sorsát az olaj 1982-86 közötti árzuhanása pecsételte meg, ennek a folyamatnak a vége nagyjából a peresztrojka és a gorbacsovi reformok bevezetésének kezdetével esett egybe. A belső fogyasztás Madarász szerint 1985 és 1995 között 50 százalékkal esett vissza. (Hogy itt mit tekintett összehasonlítási alapnak, az nem derül ki a tanulmányból, jóllehet időközben szétesett a Szovjetunió, és önálló államok alakultak a helyén. Feltehetőleg Oroszországra vonatkozott az 1995-ös adat.)

A szovjet kőolaj-kitermelés a hosszú évtizedek felfutása után a peresztrojka kezdetétől kezdett visszaesni, majd az egész államszocialista rendszer finanszírozásában óriási problémák keletkeztek. Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államokban Reagan elnök meghirdette a csillagháborús programot, amellyel ezt a versenyt az Egyesült Államok eldöntötte a maga javára. A Szovjetuniónak ugyanis a nyolcvanas években már nem volt elég pénze ahhoz, hogy állja az iramot az amerikai rakétaelhárító rendszerek kifejlesztésével. Mindez a hidegháború lezáráshoz, majd a kelet-európai rendszerváltásokhoz, Moszkva befolyási zónájának összezsugorodásához vezetett.

Párttitkárok helyett menedzserek: nem biztos, hogy elég

A kötet egy másik szerzője, Bartha Eszter szerint Kelet-Európa nem tudott elmozdulni félperiférikus-periférikus helyzetéből, és a munkamegosztás egyenlőtlenségeit sem sikerült megszüntetni. A kilencvenes években a rendszerváltás utáni kapitalista világrendszerben - nem túl biztatóan - az elsődleges termékek és az olcsó munkaerő „raktáraként” funkcionált régiónk, miközben a fejlett országok ipari és technológiai árucikkekkel látták el a perifériát. Az elmélet szerint Kelet-Európa félperifériának számít, hiszen e társadalmak nyugati módszereket alkalmaznak, de elmaradnak azoktól teljesítmény tekintetében. Ezért nem szűntek meg régiónkban a gazdasági problémák Bartha szerint attól, hogy a párttitkárokat a rendszerváltások után felváltották a menedzserek.

Amikor „diszkriminálják a románságot”

Ami az egyes országokat illeti, Zahorán Csaba a székelyföldi, romániai rendszerváltáskori helyzetet elemezte, beleértve a marosvásárhelyi összecsapásokat is 1990 tavaszán. Zahorán kiemelte az etnokratikus jellegű hatalomgyakorlás problematikáját mind Romániában, mind pedig az erre való esetleges törekvéseket Székelyföldön, Maros, Hargita és Kovászna megyékben. E két utóbbi, magyar többségű megyében a Har-Kov-jelenségre is kitért, ami a román belpolitikát igencsak foglalkoztatta 1991-ben, és részben talán még ma is. A vita nagyjából azzal összegezhető, hogy egyes román politikusok szerint a románságot „diszkrimináció sújtja” a két magyar többségű megyében.

Sajátos fehérorosz viszonyok

Figyelemreméltó Radvánszki András tanulmánya, amelyben rendkívül szemléletesen bizonyítja, hogy Fehéroroszországban miért nem a többi kelet-európai államhoz hasonló rendszerváltás ment végbe, és miért maradtak abba a demokratikus reformok. Szerinte ez részben a belarusz nemzettudat fejletlenségével magyarázható elsősorban, illetve a fehérorosz identitás sajátosságaival. Ebbe beletartozik az is, hogy valaki fehérorosznak tarthatja magát akkor is, ha nem ezen a nyelven, hanem csak oroszul beszél.

Szintén rendkívül érdekes Lagzi Gábor elemzése a balti államokról. Ez a tanulmány annyira szerteágazó problémákat boncolgat, hogy csak felvillantunk néhány érdekes kérdéskört, például a litvániai lengyelek „szovjetbarátságát” az ország önállósodása idején. Szintén érdekes, hogyan vált a 2 (!) százalékos litván lakosságú Vilniusból Litvánia fővárosa. (Ezzel a témával a tanulmány is csak érintőlegesen foglalkozik egyébként, de talán az egyik legizgalmasabb felvetés.) Lagzi azzal viszont behatóan foglalkozik, hogy miért nem kapott állampolgárságot az észtországi és lettországi oroszok jelentős része a két ország függetlenné válása után, és miért nem okozott ez gondot Litvániában. (Válasza az, hogy az utóbbi állam kevésbé volt ipari jellegű, ezért az oroszok, illetve oroszul beszélő szovjet állampolgárok beáramlása és térhódítása kisebb volt, mint Észtországban és Lettországban.)

Bulgária egyedülálló bizonyos tekintetben

Érdemes megemlíteni Miczov Jordán bolgár elemzését is, amiben a szerző azt firtatja, miért tudott egyedülálló módon a rendszerváltáskor a bolgár állampárt nyerni az első szabad választásokon. Ennek oka szerinte részben az, hogy Bulgáriában nem volt szovjet- vagy oroszellenesség; egyrészt az ortodox egyház miatt, másrészt a 19. századi bolgár függetlenség megteremtésében játszott, felszabadító orosz szerep következtében. Másfelől gyenge volt az ellenzék a kommunista rendszer idején a balkáni országban, ahol hiányoztak a kommunista párton belül is a reformerők.

Angol nyelven is megjelent a kötet

A magyar nyelvű kötet mellett Németországban megjelent ugyanezektől a szerzőktől - két szlovák kollégájuk tanulmányával kiegészítve – egy angol nyelvű kötet is, amely a Húsz év után. Az átalakulás okai és következményei Közép- és Kelet-Európában címet viseli. E kötetet Csaplár-Degovics Krisztián, Mitrovits Miklós és Zahorán Csaba szerkesztették, és a berlini OEZ-Verlag és a Terra Recognita Alapítvány adta ki közösen.

Václav Klaus ma is Csehország elnöke

A két szlovák kutató közül Martin Klus Szlovákia rendszerváltáskori és az utáni történetét, északi szomszédunk függetlenné válását követi nyomon. Az elmúlt húsz év nagyobb történései közül foglalkozik Csehszlovákia 1992-es szétválásával. Ezt a Klus által idézett közvélemény-kutatások szerint a választók többsége ellenezte, és csupán az akkori cseh, illetve szlovák legnagyobb pártok, továbbá vezetőik, azaz Václav Klaus (ODS) és Vladimir Meciar (HZDS) tárgyalták meg egymás között, figyelmen kívül hagyva, hogy népszavazást kellett volna tartani a kérdésről.

Klaus egyébként ügyesen cselekedett, ma is Csehország elnöki tisztét tölti be kormányfői tevékenysége után – tehetjük hozzá. Vladimir Meciar pedig többszörös miniszterelnökként, illetve időnként kormánypárti vagy éppen ellenzéki vezetőként két évtizeden át határozta meg a szlovák belpolitikát. 1998-ban megbukott ugyan a Meciar-kormány, de 2006-ban a Fico-kabinetet támogató koalíció egyik kulcsfigurája lett a volt miniszterelnök. Klus szerint közben Szlovákia sikerkorszaka jött el. 2000 és 2008 között megvalósult az ország európai integrációja, majd 2009-ben bevezették az eurót is.

Tomás Strázay viszont a nemzeti populizmusok feléledését elemzi két országban: Lengyelországban és Szlovákiában. Szerinte a posztkommunizmus idején „fontos kihívást” jelent a nacionalizmus és a nacionalista populizmus Közép- és Kelet-Európában. Strázay úgy véli, hogy mindkét általa vizsgált országban a politikai elit egy része nacionalista-populista jelszavakat hirdet. Ennek célja az, hogy homogenizálják választói bázisukat. Strázay össze is hasonlítja a két ország sajátosságait, a különbségeket és a párhuzamokat egyaránt vizsgálva az effajta populista politikák kapcsán. Az egyik fontos különbség természetesen adottság: Lengyelország ma már etnikailag homogénebbnek tekinthető, mint Szlovákia, ahol jelentős kisebbségek - köztük magyarok – is élnek.