A Pesti Hírlap 1920-ban vezércikkben emlékezett meg október 6-áról, az aradi vértanúk kivégzésének napjáról. Az írásból persze nem maradhattak ki az aktuális politikai helyzetre való utalások sem. „Mohács után a töröktől való félelem Ausztria karjaiba kergette apáinkat. Gyarmata lettünk a szomszédnak, s annyit sem tett értünk, amennyit a gyarmatért is meg kellett volna tenni az önérdek parancsolta okosság szerint. Egy talpalatnyit meg nem védelmeztek az ország földjéből a török elől, de elvettek belőle annyit, amennyit bírtak. Meg nem oltalmazták a nemzet jogait, de eltaposták, amennyire csak lehetett. S hogy mit várhatnánk tőlük a jövőben: megmutatták legközelebb is. Oltalmat adtak Kun Bélának csak azért, mert politika is belejátszott a gyilkosságaiba. Ők, akik meggyilkolták a tizenhárom tábornokot, csak azért, mert politika is volt hősi küzdelmükben!”

Vagyis a Tanácsköztársaság és az Ausztriával közös monarchia bukása után az osztrákellenesség jellemezte a magyarországi közhangulatot 1920 őszén. Nem utolsósorban azért is, mert ekkor még Burgenland sorsa nem dőlt el véglegesen, Ausztria benyújtotta igényét Nyugat-Magyarország egyes területeire Trianon után. E területek egy része - köztük Sopron városa - végül népszavazással döntött a Magyarországhoz tartozásról. Szintén fokozta a hangulatot, hogy a Magyarországi Tanácsköztársaság első számú vezetője, Kun Béla egy ideig Ausztriában tartózkodott Budapestről való elmenekülése után. (Kun elhagyta 1920-ban a szomszédos országot, később azonban többször is feltűnt Bécsben.)

1920: gyászmisék és beszédek

Ami a hivatalos megemlékezéseket illeti, a Pesti Hírlap így számolt be: „Ezerkilencszázhúsz október hatodikán éjnél feketébb a templomok szívében a gyásznap ravatalja; keserűbb és mélyebb a fájdalom az emlékező magyar szívében; s az ünnepre konduló harangok fönséges nyelve kiáltja a csonka földünk felett: hazátlanná lett az aradi tizenhárom! Búg a harang, mint a megrendült férfiszív, de jajja nyomán ércessé lesz zengő hangja: ma még hazátlanok, de valahol, a szívek mélyében, az erdők csöndjében, a Kárpátok ormain, a végtelen puszták csillagos éjében ott él az igazság, egyszer talpra ugrik és félelmetes és győzhetetlen öklivel magyarrá döngeti újra Arad földjét, és amiért a tizenhárom vértanúvá lett, szabaddá és magyarrá söpri az évezredes egész földet, Kárpátoktól Kárpátokig…”

Míg Budapesten a Mátyás-templomban tartottak gyászmisét, a legfontosabb beszédek talán Szegeden hangzottak el. Miután Arad helyett csak itt tudtak megemlékezést tartani a szabadságharc vértanúiról. A Pesti Hírlap szerint a „gyászünnepségre az ország minden részéből számos küldöttség érkezett”. A Szabadság-szobornál Zadravecz püspök mondott beszédet: „Aradiak, menekültek, kiüldözöttek, hontalanok, megbotozottak, meg tudom érteni a ti fájdalmatokat. Nekem is van egy sírhantom, szombaton ásták és tették abba a föld legédesebb édesanyját, megölte a szégyen, megölték a szerbektől kapott puskatusütések és nincs mód, mert a szuronyok elállják még a lelkem útját is, nincs mód, hogy gyermeki szívvel a frissen hantolt sírhalomra ráboruljak. Érzem hát fájdalmatokat, érzem kínjaitok mélyét.”

A beszéd után Sréter István honvédelmi miniszter mondott beszédet: „Ha a kolduló magyarból – úgymond – dolgozó munkás lesz, ha a magyarság kitépi lelkéből a pártoskodást, ha a magyarság kiveti lelkéből az anyagiasságot, az öncélúságot, akkor valóban lesz feltámadás. Tehát félre a könnyel, a félre a gyásszal, dolog, munka legyen a mi jelszavunk a jövőben, akkor azok, akik Aradon vértanúhalált haltak, mondhatom, nem haltak hiába.”

Vagyis a Teleki-kormány minisztere nem merte nyíltan hirdetni ekkor még a revíziós politikát, hiszen csak pár hónappal azelőtt írta alá a trianoni békét az előző kabinet, amelyet Simonyi-Semadam Sándor vezetett.

Hogyan emlékeztek Aradra 1950-ben?

1950-ben a Szabad Nép alig-alig foglalkozott október 6-ával, sokkal nagyobb teret szentelt a csehszlovák néphadsereg ünnepének, illetve egy egész oldalon csak arról írt, hogy egyéves az NDK.

A Szabad Nép 1950. október 5-én a mínuszos hírek között, vagyis a cím nélküli rövid híradások sorában szólt arról, hogy „OKTÓBER 6-án, a tizenhárom aradi vértanú halála évfordulóján az általános- és középiskolákban az ötödik órán ünnepélyesen megemlékeznek a nap jelentőségéről”. A lap ezzel aznapra el is intézte a témát, ezután beszámoltak arról, hogy a „KÖZÉRT harmincat új fiókot nyitott az elmúlt két hét alatt”, illetve megváltozik „a BUDAPEST-PÉCS közötti légiforgalom menetrendje”. Ez utóbbi hírből az is kiderül, hogy „megszüntették a közvetlen Budapest-Békéscsaba közötti légi járatot és helyette a Budapest-Szeged-Békéscsaba járatot indítják meg. A Szeged-Békéscsaba közötti utazás menetdíja 25 forint, oda-vissza 40 forint.”

1950: egy kis nacionalista pátosz

Aztán másnap, 1950. október 6-án mégiscsak írt valamit az ötödik oldalon a kommunista pártlap, a Szabad Nép az aradi vértanúkról. Ekkor is azonban főleg az éppen zajló koreai háborúban a kommunista északiakat sajnálták, némi nacionalista pátoszt azonban a cikk elején megengedtek maguknak.

„Október 6-a a gyász ünnepe nemzetünk történetében. Százegy esztendővel ezelőtt ezen a napon küldte halálba a dühöngő Habsburg-reakció a magyar szabadságharc tizenhárom hős tábornokát. A golyók, amelyek négy mártír szívét járták át – a nemzet szívét vették célba, a kötelet, amely a másik kilenc halálát okozta, egy nemzet nyakára készítették!” – ezt az idézetet más korban is írhatták volna, legfeljebb a „reakció” szó használata kelthetne gyanút az olvasóban.

Aztán a cikk keményebb hangot üt meg: „De sem golyó, sem tömlöc, sem a sűrű bitófák, sem az úri árulás nem tudta megtörni nemzetünket. A Habsburgok minden zsandára kevés volt ahhoz, hogy térdre kényszerítsék Hódmezővásárhely lázadó parasztjait, 1912 májusának forradalmi munkásosztályát. És Horthyék nem tudhattak olyan sötét börtönöket építeni, amelyekből ne világított volna ki szerte az országba – egy egész nép fényt adó sugaraként – a kommunisták bátorságának, bizakodásának olthatatlan lángja.”Innen már nyilvánvaló, hogy mikori a cikk, de azért érdekes, hogy sikerül az 1849-ben a szabadságharcot leverő oroszok dacára a Szovjetuniót éltetni: „A nép és az elnyomók évezredes harcában – hála a hatalmas Szovjetunió seregeinek – a nép győzött. A felszabadult nép kezébe vette sorsát, és a rabság országából a szabadság, a nyomor földjéből a felemelkedés hazája lett. Boldog és biztonságos életet ad hazánk a dolgozók millióinak, megtervezi a tudatos jövőt és sorra valóra váltja a terveket.”
 
„Mert ha hazánkban legyőztük is azokat, akik évtizedeken át október 6-nak szellemében tiporták sárba az ország becsületét, szerte a világon élnek és fenekednek ellenünk október 6. gyilkosainak utódai. Ezért a gyász napja nemcsak az emlékezés, hanem a figyelmeztetés napja is. Nemcsak a mártírokra emlékezünk – emlékezünk a gyilkosokra is. És emelt fővel, éber tekintettel egy évszázad alatt százszorosra fokozódott gyűlölettel keressük, figyeljük a gyilkosok utódait, a mai gyilkosokat” – írta a Szabad Nép 1950-ben. 

 De kik is ezek a „gyilkosok”? A Szabad Nép szerint „Szöulban vannak, Dél-Koreában vannak a száz év előtti hóhérok mai utódai. Szöulban, Dél-Koreában garázdálkodnak a mai Ferenc Józsefek, a mai Haynauk: a Trumanok, a MacArthurok, az amerikai imperialisták.” Ezzel az akkori amerikai elnököt, Trumant, illetve az USA térségbeli katonai parancsnokát, Douglas MacArthur tábornokot támadta a magyar pártlap.

„Jellasics egyenes leszármazottja, Tito”

„Száz éve Jellasics vezette hordáit a magyar szabadság ellen, ma Jellasics egyenes leszármazottja, Tito acsarkodik a határainkon. A nemzetközi reakció, amely száz éve vérbe fojtotta nemzeti függetlenségünket, új háborúra készül a világ szabad országai ellen, ellenünk, magyarok ellen is. Aradra gondolunk-e vagy Szöulra, a magyar nép régi, vagy a görög, jugoszláv, spanyol nép mai szenvedéseire?” – teszi fel a kérdést a Szabad Nép, amely azért igyekszik megnyugtatni az olvasókat: „De száz év óta nagyot fordult a világ. Száz éve Ferenc József, I. Miklós cár és a porosz király ’szent szövetsége’ volt az erősebb. Ma a szabad és a szabadságért küzdő népek az erősebbek. Száz éve széthúzás és árulás bontotta meg harcsorainkat. Ma Párt-vezette dolgozó népünk egységes, szilárdan eggyéforrott: ezt mutatta a Békekölcsön jegyzése, ezt mutatják majd a tanácsválasztások. Száz éve a függetlenségért harcoló magyar nép kis sziget volt az elnyomás tengerében. Ma egy hatalmas békefront bástyája vagyunk, olyan fronté, amelyben százmilliók küzdenek, amelynek vezére a legyőzhetetlen Szovjetunió” – zárja sorait 1950 októberében a Szabad Nép.

Ünnepségek a rendszerváltás idején

A rendszerváltás után különleges pillanatok jöttek el október 6. kapcsán is. Először volt mód például Aradon ökumenikus istentisztelet tartására, bár erre nem jöttek el a román ortodox egyház képviselői.

Szőcs Géza 1990-ben még romániai magyar politikusként koszorúzott

A Magyar Nemzet így számolt be az eseményekről 1990. október 8-án, az MTI-re hivatkozva: „Az aradi vértanúkra emlékeztek országszerte szombaton; a Kerepesi temetőben a Batthyány-család sírboltjában Antall József miniszterelnök és Jeszenszky Géza külügyminiszter helyezett el koszorút a kormány nevében Batthyány Lajos koporsójánál. A Szabad Demokraták Szövetsége nevében Demszky Gábor főpolgármester-jelölt, Béki Gabriella országgyűlési képviselő és Mihályi Gábor, Budapest V. kerületének polgármestere rótta le kegyeletét a Batthyány-örökmécsesnél. (A kommunizmus bukása utáni első szabad önkormányzati választások két fordulója közé esett 1990-ben október hatodika, így fordulhatott elő, hogy a Belvárosban már volt megválasztott SZDSZ-es polgármester, míg a főváros egészében a második forduló döntött Demszky javára.)

Újra előkerülnek a Kárpátok

Gyulán, a negyvennyolcas honvédtiszti emlékműnél az aradi vértanúk emlékére megtartott koszorúzási ünnepségen Für Lajos honvédelmi miniszter mondott beszédet. „A tizenhárom aradi vértanú úgy él a népben, mintha egyetlen gránittömbből faragták volna őket – mondotta a miniszter. – Az Aradon 141 éve kivégzettek különböző társadalmi rétegekből, s más-más nemzetből származtak, ám amikor kellett, tudták, miként kell együtt vállalni a sorsukat. Ha azt karjuk, hogy talpra álljon az ország, e tanításról nem feledkezhetünk meg. Mártírjaink áldozatvállalásának példája sem a magyarságtól, sem a Kárpát-medence más népeitől nem vehető el. Az aradiak vértanúsága az egész nemzeti közgondolkodásnak a része, s az is marad, míg magyarok élnek a Kárpát-medencében – fejezte be emlékbeszédét Für Lajos.”

Aradon, a vesztőhelyen emelt gránit obeliszknél „kegyeletes tiszteletadást tartottak” 1990-ben. A koszorúzáson Katona Tamás külügyminisztériumi államtitkár vezetésével magyar kormányküldöttség is részt vett. „A megemlékezést az egyházak képviselői arra használták fel, hogy 141 évi késéssel ugyan, de egyházi végtisztességet adjanak a vértanúknak” – írta az 1990-es tudósító. „Harangzúgások közepette ökumenikus istentiszteletet rendeztek az obeliszk mellett emelt szószéken, amelynek asztalára tizenhárom szál piros szegfűt helyeztek el. Innen imádkozott a vértanúkért Héjja János plébános, az erdélyi minorita rend főnöke, Mózes Árpád evangélikus lelkész, Kiss László, Tötős István, a baptista gyülekezet lelkipásztora, Reics Dimitrie szerb ortodox esperes, Kovács József református lelkész. A román ortodox egyház ígérete ellenér nem küldte el képviselőjét az ünnepségre” – derül ki a hírből.

Érdekesség, hogy a jelenlegi magyar kormány tagjai közül Szőcs Géza államtitkár akkor még az RMDSZ főtitkáraként vett részt az ünnepségen: „a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Országos Elnöksége nevében Bitay Ödön és Hosszú Géza, főtitkársága részéről Szőcs Géza és Velkov Károly helyezte el a kegyelet koszorúját” – írta a Magyar Nemzet, illetve az MTI.