Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Párizs székesegyháza fényesebben ragyog, mint valaha, de az évszázadok alatt felhalmozódott kosszal együtt mintha a történelmét is lemosták volna róla. Bár a felújítás még nem ért véget, ha a belső tér már nem változik, akkor az évtizedek múlva sebtében idelátogató turista azt se fogja tudni, mi történt az elmúlt öt évben a templom körül.
A 2019-ben leégett Notre Dame decemberi újranyitásán készült képeket elnézve arra számítottunk, a székesegyház olyan fényesen, már-már misztikusan fog ragyogni, hogy – akárcsak az Eiffel-torony – Párizs minden pontjáról látszódik majd. Kíváncsian vártuk a pillanatot, amikor először meglátjuk, valamiért azt hittük, egészen katartikus élmény lesz.
Ehhez képest a székesegyház nagyjából úgy fest a francia főváros panorámáján, mint az a tinilány az osztályképen, aki elfelejtette, hogy aznap van a fotózás. Gyönyörű, persze, mindig is az volt, de nem volt elég ideje rendesen sminkelni és pont leszakadt a gomb is a blúzáról. Nem baj, lesznek még jobb napjai, aki pedig jobban megnézi, úgyis tudja, hogy nem ez a lényeg.
Hetekkel a megnyitó után sem egyszerű bejutni, ahogy az várható volt, szinte minden turista első útja ide vezet. A székesegyház készült is erre, már jóval a megnyitó előtt működött (elvileg) a foglalófelület, a jegyek azonban annyira gyorsan elfogytak, hogy tényleg csak a legszemfülesebbek tudtak bejelentkezni, az utóbbi napokban pedig teljesen esélytelen volt időpontot foglalni.
A belépés azonban, ahogy eddig is, ingyenes. Bár a táblák szerint külön sorban kell várakozniuk azoknak, akik csak odatévednek, mint akik foglaltak, a Cité-szigeten tett első látogatásunkkor teljes káosz és kanyargó sorok fogadtak minket. Következő nap jobban rákészültünk, és reggel, nyitás után nem sokkal érkeztünk meg a székesegyházhoz. Akkor már kevesebbet kellett várni, mint a budapesti Bazilikánál, szóval érdemes korán kelni.
Sejteni lehetett, hogy ha a franciák felújítják a Notre-Dame-ot, az nem egy sima felújítás lesz, biztosan kerül bele valami csavar. Talán épp ezt lehetett a legnehezebb megálmodni:
mennyire lehet megújítani a világ egyik legismertebb épületét úgy, hogy ne tűnjön el belőle a több évszázados történelem? Ugyanúgy át fogja-e járni a látogatókat 2024-ben és a következő évszázadokban is, mint a tűzvész előtt?
Egy darabig még biztosan nem, a székesegyház egyelőre túl tiszta, szinte olyan, mintha egy új templomba sétáltunk volna be. Még a gyóntatófülkék is majdnem teljesen akadálymentesek lettek, nyomógombbal kell segítséget hívni hozzájuk.
Nem biztos, hogy olyan jó ötlet ez a mécsesezés – ez volt az egyik első gondolatunk, amikor megláttuk, hogy a gyertyákat nem cserélték le a sok más templomban egyre népszerűbb elemes verzióra, továbbra is kis lángok pislákolnak a több tucatnyi kápolna előtt. A Notre-Dame ilyen szempontból a tűzvész dacára is ragaszkodik a hagyományhoz, igaz, a mécsesekért lehet kártyával is fizetni az érintőképernyős terminálon.
Igaz, a Notre-Dame turistákra szabása nem most kezdődött, és egy kicsit talán sikerült is konszolidálni a felújítással. Az emlékérmeket nyomtató gépek diszkrétebb helyre kerültek és kevésbé agresszívan világítanak, az ajándékbolt is visszafogottabb lett, akárcsak az információs pult. Attól pedig nem kell félni, hogy így kevesebbet költenek az ide látogatók, az érmék egy része kifogyott, jelenleg csak pápás kapható, az ajándékboltnál pedig látogatásunkkor nagyobb volt a sor, mint a bejáratnál.
És lehet, hogy csak a reggeli órának tudható be, de kicsit szellősebbnek tűntek az oldalhajók, ahol tényleg lehetett nézelődni és nem nyomorogtak a turisták. Néhány éve gyakorlatilag Párizs második Disneylandje volt a székesegyház: sorban állsz, végigszenveded, csinálsz pár képet, zsörtölődsz a tömeg miatt, emlékezni ugyan nem fogsz rá, de nem baj, ezt is láttad, pipa.
Jelenleg a Notre-Dame úgy fest, mint amit alaposan kitakarítottak az ünnepek előtt.
Azzal a különbséggel, hogy ez a nagytakarítás több mint öt évig tartott és felfoghatatlanul sokba került. Az emeleten pedig nem is végeztek, oda még nem engedik fel a vendégeket.
A márvány viszont ragyog, a rózsaablakok szebbek, mint valaha, a töviskoszorú új ikonosztáza pedig olyan fényesen aranylik, hogy minden tekintetet azonnal megragad. Bár az ereklyét a megnyitó után ünnepélyesen visszavitték a Notre-Dame-ba, látogatásunkkor nem volt a helyén, de ez a látogatók áhítatából mit sem vett el.
Megújult a főoltár is, a már korábban is modern emelvény még extrémebb lett, leginkább egy hatalmas, bronzból készült kádra emlékeztet.
„A jelenlegi oltár Guillaume Bardet keze munkája, a 2019-es tűzvészben megsérült korábbi oltár helyére rendelte meg a párizsi főegyházmegye érseke, Laurent Ulrich. Anyaga: bronz” – valami ilyesmit olvashatunk majd várhatóan minden párizsi útikönyvben a jövőben.
Fájóan hiányzik viszont az épületből a tűzvész emléke.
Márpedig egy olyan épületnél, amelyik ennyire büszke több száz éves történelmére, elvárható lenne, hogy a 21. század legnagyobb csapásáról is méltó módon megemlékezzen.
Mert bár sokan vontak párhuzamot a baleset és a nyugat-európai kereszténység vélt vagy valós veszte közé, az épületben egy árva emléktábla sem került ki arról, hogy a Notre-Dame minden kihívást legyőzve megmaradt. 2019 áprilisában mindössze perceken múlt, hogy maradjon annyi az épületből, amit egyáltalán meg lehet menteni, majd hónapokig arról szóltak a hírek, hogy mi miért nem fog sikerülni. Elsőre kérdéses volt, honnan lesz meg a felújításhoz szükséges pénz, úgy tűnt, nincsenek akkora fák, amelyekből pótolni lehet a gerendákat, az orgona pedig menthetetlenül megsérült.
Egyelőre ellensúlyozza a Notre-Dame környéke azt, hogy a templomban nem rágják a szánkba, mi történt. Persze, most még mindenki emlékszik rá, és talán, ha az utolsó munkás is levonul, kikerül majd egy plakett is.
Mivel azonban még tart a huszártorony és a felső szintek felújítása, továbbra is daruk rondítanak bele az összképbe, a templomkert pedig építési terület, amelyet alaposan körbekordonoztak.
A Notre-Dame mögött óriásplakáton díszelegnek a felújítás hősei, egy szobrász, építészmérnök, ácsművész és egy villanyszerelő is. Ha pedig megkerüljük a székesegyházat, a kordont borító táblákról kiderül minden, ami az épületen belül nem.
Ezer köbméter követ használtak fel a falak és a boltozat újraépítéséhez, 100 méter hosszan pótolták a főhajó fa tetőszerkezetét, 4000 négyzetméternyi ólommal borították be a tetőt és 41 ezer négyzetméternyi követ suvickoltak tisztára. Összesen 846 millió eurót ajánlott fel a világ 150 országának 340 ezer adományozója a felújításra, amely 250 cég, illetve műhely munkájával valósulhatott meg.
Ennél sokkal érdekesebbek azonban a felújítás képei, amelyeken látszik, hogyan tisztították ragyogóan fehérre az elfeketedett szobrokat, hogyan szerelték szét az orgonát vagy retusálták a megsérült festményeket. Csak reménykedhetünk benne, hogy ezek a történetek jövőre nem tűnnek majd el a kordonokkal együtt, hanem valamilyen formában megmaradnak méltó helyükön, a Notre-Dame-nál.
