"Úgy hiszem, legfőbb oka annak, hogy a Szovjetuniót szeretem az, hogy néger vagyok és amerikai” – kezdte cikkét a Szabad Népben 1950-ben Paul Robeson amerikai színész, énekes és sportoló. „Ezt megmagyarázom önöknek. A mai Amerikában a négerek a háborúellenes és a fasisztaellenes harcosok első soraiban állnak. Erre a helyre az elnyomatás és a terror háromszáz éve alatt kerültek. Az én népem tömegei számára nincs demokrácia” – folytatódott a cikk, amelynek címe: „A néger nép és a Szovjetunió”.

A Szabad Nép 1950. szeptember 3-ai, vasárnapi számában, a magyar kommunista pártlap kilencedik oldalán közölték Robeson írását. A fekete polgárjogi harcosok előfutára, az USA első olyan színesbőrű egyetemistája, aki bekerült egy egyetemi elit diákszervezetbe, a Phi Beta Kappába a híres Rutgers University-n, ekkor már egy ideje nem utazhatott külföldre. Robesontól ugyanis 1950-ben az amerikai hatóságok megvonták útlevelét, és nem engedték ki az országból, erről éppen 1950. augusztus 23-án konzultált személyesen a washingtoni külügyminisztérium illetékeseivel.

Robeson egy évvel korábban egy párizsi diákkonferencián állítólag arról beszélt – sokak szerint azonban pontatlanul idézték ekkor -, hogy háború esetén az amerikai feketék nem támogatnák az USA-t a Szovjetunió ellen, mert másodrendű állampolgároknak számítanak hazájukban. Útlevelének bevonása valószínűleg ezzel a párizsi incidenssel függött össze, illetve azzal, hogy folyamatosan bírálta az USA-t a feketék megkülönböztetése miatt. 1958-ban viszont az amerikai Legfelsőbb Bíróság precedens jellegű ítéletben mondta ki, hogy valakinek a nézetei miatt nem lehet elvenni az útlevelét, ezért később újra utazhatott Robeson.

Ol' Man River

Az 1898-ban született Robeson 1950-ig – illetve 1958 után - világhírű basszbaritonként, továbbá a Szovjetunió és a népi demokrácia híveként turnézott világszerte, és közben az USA-ban élő feketék elnyomásáról szónokolt. Legismertebb száma az Ol’ Man River című volt, amelyet a harmincas évektől adott elő a Show Boat című musicalből. 1935-ben előadta Seress Rezső szomorú vasárnapját is Londonban. Egyetemistaként, jogi tanulmányai mellett ismert sportoló lett, majd színészettel és énekléssel kezdett foglalkozni. A Broadway történetében az egyik leghosszabb ideig műsoron lévő Shakespeare-darab volt az, amelyikben ő alakította Othellót. Robeson azonban szakszervezeti aktivista és békeharcos is volt, a gyarmatosítás és az amerikai feketék meglincselése ellen lépett fel a harmincas évektől kezdve, amikor egyre többször tűnt fel a Szovjetunióban.

Sokan kommunistának tartották, de amikor az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló washingtoni kongresszusi bizottság beidézte, nem volt hajlandó elárulni, tagja-e a pártnak. (Egyesek szerint nem volt az.) Élete végére teljesen elszigetelődött, csak halála után kezdték újra elismerni teljesítményeit. Filmjeit és dalait élete végén nem nagyon játszották az USA-ban, a tévék és rádiók levették műsorukról. A Szovjetunióban viszont elneveztek róla egy paradicsomfajtát, míg az NDK-ban egy utca és egy iskola viselte a nevét. Életét számtalan nehezen tisztázható magánéleti és más fordulat tarkította, kapott Sztálin-díjat, állítólag kíséreltek meg ellene merényleteket is, talán ezek hatására próbálkozhatott egy alkalommal - amikor tudatmódosító szert kaphatott esetleg, legalábbis a fia szerint - öngyilkossággal is, végül 1976-ban hunyt el, betegség következtében.   

A Szabad Nép cikke

Visszatérve az 1950-ben, a Szabad Népben megjelent cikkére, ott kétféle szempontból értelmezhetők kijelentései. Egyrészt az amerikai feketék meglincseléséről szóló történetét nehéz lenne vitatni, ugyanakkor a Szovjetunió dicsőítése nehezen fogadható el mai szemmel nézve. A feketékről szólva így ír: „Munkába utolsónak vesznek fel bennünket, és elsőnek dobnak ki. A feketebőrű földművesek 70 százaléka földnélküli, habár a gyapot közvetlenül az ajtajuk előtt nő. Hatalmas többségük olyan házakban lakik, amelyekből láthatják az eget, a fákat, s a földet anélkül, hogy ki kellene jönniök.”

Paul Robeson

Wikipedia

Ezután furcsa részek következnek a cikkben: „Ötezer négert lincseltek meg” – írja a Szovjetunió nagy barátja, időpont megjelölése nélkül. Nem lehet tehát tudni, melyik periódusra gondol, és azt hihetnénk, hogy csak 1950-ben vagy a megelőző években halt meg ennyi afroamerikai az USA-ban. A cikk folytatásából egyébként kiderül majd, hogy nem így van. Robeson – pontosabban az írását hibákkal teletűzdelő fordító - felidézi, hogy „a lincselők közül egyetlen egy sem került bíróság elé. Egyetlen egynek sem kellett fizetnie szörnyű bűnéért”. (E sorokat közvetlenül ezután majd saját maga cáfolja meg, legalábbis részben, hiszen bíróság elé kellett állniuk egyes merénylőknek.)

"Maceo Snipesz halála"

„Maceo Snipesz, a második világháború veteránja a választások idején az Alabama állambeli Taylor Countiban szintén elhelyezte szavazólapját az urnában. Egy órával később feleségének és gyermekeinek a szeme előtt, saját házának küszöbén verték agyon. Gyilkosai nyugodtan távoztak, s ezeket mondták: megmondtuk maguknak, hogy ne válasszanak. De Maceo özvegye azt mondotta gyermekeinek: ’Ha megnőttök, ti is választani fogtok…’” – olvasható a cikkben.

Természetesen a fordító hibája, hogy az amerikai veterán nevét Maceo Snipesznek írta, Maceo Snipes helyett, Taylor Counti pedig helyesen „Taylor County”, azaz Taylor megye lett volna. Valószínűleg a fordító nem angolból, hanem oroszból próbálta kikövetkeztetni a neveket, de ezek angol írásmódja természetesen nem adható vissza a kiejtés szerinti cirill átírásból. (Robeson számos nyelven beszélt, többek között oroszul is, az sem kizárt, hogy oroszul írta a cikket, amit aligha a Szabad Népbe szánt eredetileg.) A meggyilkolt férfi, Maceo Snipes ügye egyébként máig lezáratlan. A Washington Post 2007-es híre szerint – a még élő hozzátartozók és polgárjogi aktivisták új eljárást kezdeményeztek, de más források szerint Georgia államban elutasították ezt a kérelmet. A Washington Post szerint kapuja előtt lőtte hátba négy fehér Maceo Snipes-t 1946-ban. A környéken ezután öt nap múlva újabb két lincselés történt, két fekete házaspárt is megöltek, köztük volt egy másik világháborús veterán is.

Truman idején

Az 1950-es Szabad Népben Robeson pontosítja a korábbi, ötezer lincsáldozatra vonatkozó kijelentését: „Kilencven négert lincseltek meg attól a perctől kezdve, amikor Truman elnök az állampolgári jogok védelmét hangoztatva uralkodni kezdett a Fehér Házban.” (Truman a második világháború végén került hatalomra, és vizsgálatot indított például Maceo Snipes halálának kiderítésére, akárcsak a szintén megölt két fekete házaspár esetében, azonban ezek eredmény nélkül zárultak a Washington Post 2007-es cikke szerint.)

A legszörnyűbb vérontásra Robeson szerint Dél-Carolinában, Greenville-ben került sor, „ahol a bíróság előtt 28 ember állt és bevallották, hogy meggyilkolták Willi Earlt. Egyesek összekötözték, mások leöntötték benzinnel, ismét mások hat lépés távolságból 60 töltényt lőttek a testébe. És végül néhányan beismerték, hogy meggyújtották benzinnel leöntött testét. A bíróság valamennyiüket szabadon bocsátotta.” Robeson ezúttal alighanem Willie Earle-ről írhatott, akit 1947-ben lincseltek meg.

Robeson szerint a szövetségi kormány nem lépett közbe. „Miért? Az ok nyilvánvaló” – szerinte. Az igazságügyi miniszter akkor Tom Clark volt. „Ugyanaz az igazságügyminiszter, aki később néhány liberálist üldöztetett, és a bírósággal legaljasabban visszaélve az üldözés legrosszabb fajtájához folyamodott, amikor megvádolta a kommunista párt 12 vezetőjét” – teszi hozzá Robeson. (Tom Clark valóban kommunistaellenes volt, de éppen a faji előítéletekkel szemben fellépett, amikor később az amerikai Legfelsőbb Bíróságban tevékenykedett. A rasszista megkülönböztetéssel szemben döntött akkor ugyanis. Miniszterként azonban saját elnöke sem volt vele elégedett: Truman saját „legnagyobb hibájának” Clark kinevezését tekintette – egy korabeli megjegyzése szerint, de nem a Robeson által említett esetek miatt.)

Amerikai imperializmus

„Az amerikai imperializmus nem hagyhat fel a négerek elleni leggaládabb terrorral mindaddig, amíg folyatja a Marshall-tervet, az Atlanti Paktumot és háborús előkészületeit” – olvasható Robeson cikkében, amely így folytatódik: „Oroszország – szoktam mondani -, a Szovjetuniónak puszta léte, a faji és nemzeti megkülönböztetés teljes megszüntetésének példája, amelyet az egész világnak adott, a Szovjetunió harca a békéért és demokráciáért a világméretű küzdelem minden arcvonalán – mindez a négereknek azt a reményt adta, hogy elérik teljes felszabadulásukat még napjainkban, még e nemzedék alatt.”

Az amerikai közéleti személyiség itt figyelmen kívül hagyta, hogy a sztálini Szovjetunióban milliókat öltek meg, a csecsenek és az ukránok, a balti népek szenvedéseit, a krími tatárok, a volgai németek vagy éppen a kárpátaljai magyarok megpróbáltatásait sem veszi figyelembe, pedig Robeson még találkozott is tatárokkal a Szovjetunióban. Aztán kijelenti: „Senkinek sem kell félnie, hogy kijelentse, hogy a Szovjetunió a népi demokráciák igaz barátja. (…) Az amerikai népnek nagy többsége el fog érni oda, hogy felismerje közös érdekeit a Szovjetunió népével és a fejlődő népi demokráciák népével.”

„Ma és mindig, antifasiszta voltam és harcoltam minden ember szabadságáért és emberi méltóságáért. Mi, antifasiszták, akik az amerikai demokrácia igazi védelmezői vagyunk, hatalmas felelősséget viselünk vállainkon. Nem vagyunk kevesen, akik hiszünk a békében és a barátságban. Hogyha nem fogunk félni büszkén mozgósítani képességeinket, akkor a világfasizmus erői megdönthetők, mind Európában, mind Amerikában és az Egyesült Államokban. És éppen ezért vagyok és mindig szilárd és igazi barátja leszek a Szovjetuniónak és a szeretett szovjet népnek” – zárta sorait a Szabad Népben Robeson.