A francia történész és filozófus, Michel Foucault munkái rámutattak arra, hogy a középkor, a premodern kor büntetési módszere volt a testi fenyítés. A szörnyű kivégzések, a kerékbetörések, máglyán megégetések, karóba húzások – az ókori keresztre feszítésekhez hasonlóan – látványosságként és elrettentésként is „példamutatóak” voltak.

A modern államok azonban elsősorban az elítéltek lelkére – például hosszú börtönbüntetéssel, és azt megelőző hosszadalmas jogi eljárásokkal – igyekeznek hatni, és a büntetések sem a közönség „szórakoztatására” szolgálnak, hanem inkább fegyelmező jellegűek.

Negyvennyolccal is dacoltak 1920-ban

1920 Magyarországán azonban a fokozatosan kiépülő Horthy-rendszer szembefordult ezekkel a tendenciákkal, a felvilágosodás és a polgárosodás folyamataival, és a nemzetgyűlés, az akkori parlament olyan törvényt szavazott meg, amely Foucault-i értelemben visszatérés volt a középkor büntetési módszereihez. Ez pedig a botbüntetésről szóló törvény volt, amelyet ugyan sosem alkalmaztak – de a róla szóló vita megmutatja, milyen társadalmi-politikai erők szabadultak fel (vagy el) az 1920-as években a polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság bukása, számos átmeneti jellegű kormány leváltása után.

Egy mai börtön – inkább a lélekre hatnak, nem a testre

Stiller Ákos

A botbüntetés egyébként nem az 1918-as polgári forradalom vagy az 1919-es Tanácsköztársaság elveit cáfolta meg, hanem az 1848-as törvényekkel és az 1871-es, kiegyezés utáni jogalkotással dacolt. Magyarországon ugyanis már 1848 után sem alkalmazták ezt a büntetési formát, amelyet – minden más testi fenyítéssel együtt – 1871-ben töröltek el. Mementó-sorozatunk e részében a „botról” szóló törvényjavaslat 1920-as vitáját követjük nyomon.

Név szerinti szavazás

A Pesti Hírlap 1920. szeptember elsején számolt be arról, hogy a nemzetgyűlés 25 fős szótöbbséggel, 66:41 arányban megszavazta a botbüntetésről szóló javaslatot „általánosságban”. (Manapság ez a törvények általános vitájának lezárását jelentené.) A szavazás egyébként név szerinti volt, ezt több mint harminc képviselő kérte.

A vita utolsó szónoka Somogyi István előadó volt, aki agresszív beszédet mondott a javaslat ellenzői ellen – írja a Pesti Hírlap. Somogyi kijelentette például, hogy „aki a javaslat ellen szavaz, nem való a parlamentbe”, mire a rend percekre felborult. A „zaj lecsillapulta után” az ülést levezető elnök „megintette, hogy a gyanúsító színezetű kijelentésektől tartózkodjék”. A Pesti Hírlap kiemeli, hogy gróf Apponyi Albert, aki szabadságon volt ekkoriban, külön azért jött el az ülésre, hogy a javaslat ellen szavazhasson. (Arról az Apponyiról van szó, aki „trianoni védőbeszédéről” vált ismertté, és aki ebben a vitában rendkívül modern álláspontot foglalt el.)

Ifjabb Andrássy Gyula, aki nem nevezhető a legmodernebb ideológiák hívének ekkoriban, szintén azzal tüntetett, hogy nem szavazott a „botról”. A Nemzetgyűlés alelnöke, Bottlik József pedig egyenesen a javaslat elleni mozgalom élére állt. Balszerencséjére Bottlik azért nem szavazhatott az augusztus 31-ei általános vita lezárásakor, mert éppen akkor elnökölt az ülésen.

A Nemzetgyűlés a részletes tárgyalást is megkezdte augusztus 31-én, de csak az első szakaszig jutottak a korabeli tudósítások szerint.

Zavarban a kormány

A Teleki Pál vezette, alig pár héttel korábban alakult kormány zavarát a törvénnyel kapcsolatban jól mutatja, hogy Tomcsányi Vilmos Pál igazságügy-miniszter azt jelezte, hogy eleget tett az „igényeknek”, és „mindazokat a rendelkezéseket, amelyek esetleg aggodalmat kelthettek volna, vagy kihagyta, vagy módosította”.

Rubinek Gyula – aki Teleki miniszterelnöki székére is szemet vetett már korábban, és talán még ekkor is voltak efféle ambíciói – kereskedelemügyi miniszterként szólalt meg. Rubinek elismerte, hogy „itt tiszteletreméltó meggyőződések küzdenek egymással. A kormánynak az az álláspontja, hogy a kérdést szabadjára hagyja”. Vagyis a kormány a parlamentre bízta a törvény elfogadását, nem akart egyértelműen állást foglalni, de mint később látni fogjuk, a másik miniszter, Tomcsányi aktívan részt vett a vitában és a szavazásoknál tulajdonképpen az ő javaslatai kaptak többséget. Rubinek azonban rögtön árnyalta is hozzászólását: hangsúlyozta, hogy a kabinet nem von le „semmiféle konzekvenciát”, figyelmeztetett azonban arra, hogy „a kormány a közvélemény nyomása alatt nyújtotta be javaslatot”. Ezzel tehát mégiscsak elismerte a kabinet szerepét az ügyben.

A részletes tárgyalásnál a kormány szerepe már jobban kivehető – Tomcsányi igazságügyi miniszter ekkor módosító indítványokkal állt elő. A miniszter azt javasolta, hogy az eredeti javaslattól eltérően a „következő bűncselekmények esetében alkalmazzák a botbüntetést: szemérem elleni bűntettek és vétségek; az ember élete elleni bűntettek; lopás, rablás, gyújtogatás, zsarolás, csalás, sikkasztás, orgazdaság s uzsora bűntette és vétsége, az üzletszerű árdrágítás, továbbá a közegészségügy elleni bűntettek és vétségek, meg a csalárd bukás bűntette és a vétkes bukás vétsége esetében”.

Hogy a botbüntetést illetően mennyire nem volt egységes a csak „Egységes Pártként" emlegetett akkori kormánypárt sem, azt jól mutatja egy szintén szeptember elsejei hír a Pesti Hírlapban. Eszerint a botbüntetés megszavazása miatt Nagy Pál kilépett a kormányzópártból. Ezután a lap azt is írja: „az a hír terjedt el, hogy Bottlik József 20-25 képviselőtársával együtt még e hét folyamán ugyancsak kilép a kormányzópártból”. Bottlik azonban cáfolta a lapnak ezt, vagyis a korábban kisgazda programmal a Nemzetgyűlésbe került nemzetgyűlési alelnök maradt az Egységes Pártban, de ez a középkori büntetési forma valóban megosztotta a politikai elitet.

A részleteket is megszavazták

A Pesti Hírlap másnapi, 1920. szeptember 2-ai számából kiderül, hogy a nemzetgyűlés szeptember elsején a botbüntetésről szóló javaslatot részleteiben is megszavazta. A részletes vitában a törvény első szakaszához módosítást nyújtott be Budaváry László. Ő arról ismert, hogy még a szintén 1920 szeptemberében elfogadott numerus claususnál – a zsidó vallásúakat a felsőoktatásból kiszorító törvénynél – is radikálisabb intézkedéseket sürgetett 1920 júliusában, például a tulajdonszerzést is korlátozta volna. Budaváry a botbüntetésnél is a lehető legkeményebben akart eljárni: azt indítványozta, hogy az árdrágító nőket is büntessék, és állítsák pellengérre.

„Gróf Apponyi Albert, aki bárha elvi ellensége az egész dolognak, ha már elfogadták a javaslatot, kénytelen az első szakaszhoz módosítást benyújtani” – írta a Pesti Hírlap szeptember 2-án. Apponyinak ugyanis „az az aggodalma, hogy annak az osztálynak mentalitása következtében, melyhez a bírói kar tartozik, bizonyos szociális differenciálódás fog a judikatúrában támadni. Egyes társadalmi osztályokat a bíró inkább fog botbüntetéssel sújtani, mint másokat, ezért kéri, hogy a szakaszból a következő szavakat: ’az elítélt egyéniségére és életviszonyaira’ – hagyják ki”. Végül a Nemzetgyűlés a szakaszt Apponyi módosításával fogadta el. (A tudósításból nem derül ki egyértelműen, de Budaváryt ezek szerint valószínűleg leszavazták.)

Tálió-elv?

A második szakasznál Budaváry javasolta, hogy „azt a katonai vagy rendőri közeget, aki ok nélkül botoztat meg valakit, ugyanannyi botbüntetéssel sújtsák”. Mindez már nem is középkori, hanem ókori büntetési elv lett volna, hiszen emlékezetes, a tálió-elv, a szemet szemért, fogat fogért elve inkább az ókorban és a kora középkorban volt divatos. Ezt már Tomcsányi miniszter sem bírta, és bár nem akart nyíltan konfrontálódni Budaváryval, azt mondta: „Ezt bízzuk a végrehajtási rendelkezésekre.”

Sziráki Pál viszont azt indítványozta, hogy a büntetést az elítélten ruhában hajtsák végre. Az indítványokat „28 szóval 22 ellen elvetették” – írja a Pesti Hírlap, idézve a közbekiáltásokat is: „Ötven! Kétszer huszonöt!”

Az ötödik szakasznál Pető Sándor a büntetés előtti háromnapos magánzárkát szükségtelennek mondta, mert az szerinte siralomházi látszatot keltene. Tomcsányi miniszter ezzel szemben azt magyarázta: „az intézkedésnek humánus célzata van. Azt akarja elkerülni, hogy az elítélt ne legyen előzőleg pellengérre állítva, és nem muszáj ennek pont három napig tartani, esetleg csak pár óráról lesz szó.” A szakaszt végül változatlanul fogadták el. A hetedik szakaszt aztán az igazságügy-miniszter javaslatára törölték.

A „botbüntetésről szóló törvényjavaslatot harmadszori olvasásban is elfogadták” – mindez már a szeptember 3-ai Pesti Hírlapban olvasható, vagyis előző nap harmadszor is rábólintott a nemzetgyűlés a középkori törvényre, amelyet – mint már említettünk – nem alkalmaztak a gyakorlatban.