Augusztus vége óta nem jár állami lakhatási támogatás több ezer kárpátaljai menekültnek. Vannak, akik alkalmi munkából ki tudják termelni a lakbért, másoknak a Máltai Szeretetszolgálat továbbra is finanszírozza a lakhatást, de rengetegen tűnnek el nyomtalanul a rendszerből, és olyanokról is hallani, akik arra kényszerültek, hogy visszatérjenek Kárpátaljára. Az utóbbi négy hónapban több érintett családdal és szállásadóval maradtunk kapcsolatban, hogy megtudjuk, hogyan élnek túl. Három helyszín, három különböző sors.
Ez a történet olyan emberekről szól, akik Magyarországon az állam számára láthatatlanok. Történetükből mégis egyre jobban körvonalazódik, rendszerszinten hogyan omlott össze a kárpátaljai menekültek segítése. Hogyan válnak emberek, köztük pár hónapos csecsemők, iskoláskorú fiatalok, egyedülálló anyukák és édesapák, akik háborús országból menekülnek, nem kívánatos betolakodókká Magyarországon.
Az állam mossa kezeit
Augusztus 21-től megszűnt a kárpátaljai menekültek állami támogatása. Azóta ugyanis az, mely ukrajnai menekültek jogosultak állami támogatásra Magyarországon, attól függ, hogy a település, ahonnan érkeztek, szerepel-e a háború sújtotta területek listáján. Ez minden hónapban a Közigazgatási és Területfejlesztési Minisztérium oldalára kellene feltölteni, ám július óta ugyanazok az ukrajnai megyék szerepelnek rajta, miközben az orosz agresszió folyamatos fenyegetettséget jelent, Kárpátalja nem. Még úgy sem, hogy novemberben az egyik legnagyobb támadást indította Oroszország békés ukrajnai célpontok ellen. Ha a lista frissülne, az sok kárpátaljai menekültnek jelenthetne újra támogatást.
Az intézkedés nyomán több száz családot fenyeget folyamatos kilakoltatás. Az állam a Máltai Szeretetszolgálatra hárította a menekültek elszállásolásának logisztikai és adminisztrációs feladatait, ez azonban teljesen átláthatatlan. Nem világos, van-e erre elkülönített költségvetés, kik és miért kapnak további támogatást, míg mások teljesen magukra maradtak, Pál Norbert menekültekért felelős kormánybiztos pedig sem a sajtó, sem a menekülteket segítő civil szervezetek erre vonatkozó kérdéseire nem felel. Becslések szerint 4000 ember érintett, ám a róluk készült dokumentumokat (már ha vannak ilyenek) senkinek nem adják ki.
Vannak, akik alkalmi munkából mégis ki tudják termelni a lakhatás költségeit, van, akiknek a Máltai Szeretetszolgálat továbbra is finanszírozza a lakhatást. Eközben rengetegen tűnnek el nyomtalanul a rendszerből: vagy tőlünk Nyugatabbra próbálnak szerencsét, de olyanokról is hallani, akik arra kényszerültek, hogy visszatérjenek Kárpátaljára.
Szentendre: Ahol senki nem került az utcára
Egy szeptemberi hétvégi estén, a szentendrei posta előtti téren gyülekezett közel 107 kárpátaljai menekült, köztük 60 gyermek. Legtöbben akkor már két éve Szentendrén voltak elszállásolva családi házakban, elégedettek voltak a szállásukkal, a gyermekeik jártak a helyi óvodákba, iskolákba. Volt olyan család, ahol kifejezetten jobban tanult a gyerek, mint Kárpátalján, az iskolaigazgató külön korrepetálást is szervezett neki, segítették az integrációban. Aztán jött az állami támogatás megvonása, és minden, ami addig biztos volt, veszélybe került.
A Kocsról kilakoltatott sorstársaiktól azt tanulták, láthatóvá kell válniuk ahhoz, hogy foglalkozzanak velük. Kocs volt az első hely, ahol helyi aktivisták hatására a független sajtó is elkezdett foglalkozni a támogatástól eleső kárpátaljaiak történetét. Ezért gyűltek össze a Szentendrén élők is, különösen, hogy az ott élők nagy része nem is tudta, hogy vannak menekültek a városukban.
Akciójuknak lett eredménye. Az önkormányzat felvette a kapcsolatot a szállásadóval, családlátogatásokat szervezett, a helyi családsegítő és menekülteket segítő civil szervezetek is aktívan részt vettek a probléma feltérképezésében és a megoldás megszervezésében. Bár azóta a családok egy része kicserélődött, senki nem került az utcára, erősítette meg lapunknak a szentendrei önkormányzat decemberben.
Az egyik család, akikhez még szeptemberben ellátogattunk, azóta is helyben tudott maradni, a szülők találtak alkalmi munkát, amiből fizetik a bérleti díjat.
„Ha az utcán kell lenni, akkor is fogjuk iskoláztatni őket, ez nagyon fontos nekünk” – mondta akkor lapunknak, a kerítésnek támaszkodva egy családi ház udvarán egy húszas évei végén járó kárpátaljai apuka. A múló nyári nap melege segített, hogy a festék gyorsabban száradjon az udvaron álló emeletes ágy vázán. „Ezt ma hozták a Máltaiak” – ezt már felesége, Natalia tette hozzá. A házban, ahol meglátogattuk őket, három gyermek és két szülő él. A gyerekek 8, 11 és 14 évesek. Nagyon szeretik a helyi iskolát, ahol a tanárok segítenek nekik a korrepetálásban, odafigyelnek rájuk. Csak pár perc séta az általános, a a legfiatalabb gyerekük éppen akkor ért haza, amikor ott voltunk, leült a lépcsőre és vidáman válaszolgatott kérdésekre, mi a kedvenc tantárgya, mit tanult ma az iskolában.
A fiatal férfi már a háború kitörése előtt is „feljárt” Magyarországra dolgozni, főleg az építőiparban kőművesmunkát végzett. A beregszászi járásban éltek, de ismerősei mondták neki, hogy tudnak itt munkát. Járt Oroszországba is dolgozni, bár az nagyon messze volt.
„A legnagyobb fiam úgy nőtt fel, hogy szinte alig láttam, és ez nem volt jó, ezért jöttem inkább Magyarországra.” Egy ilyen munkaútról utazott éppen haza 2022. február 24-én, a határhoz érve valami furcsa volt: kitört a háború. Ezért már nem tért vissza Ukrajnába, hanem a családja követte ide. Február 27-én egyesült a család Szentendrén, a férfinak korábban munkát adó helyi vállalkozó ugyanis felcsapott szállásadónak, és a dunakanyari városban több mint száz családot szállásolt el. Ez két évig jól is működött, aztán hirtelen megvonták az állami támogatást, ami naponta 5000-7000 forintos összeget jelentett, amit menekültenként fizetett a szállásadóknak az állam. Ehhez a Helyi Védelmi Bizottsággal kellett szerződést kötnie a szállásadóknak.
A szentendrei kivonulás után a helyi önkormányzat nagyon aktívan elkezdett kampányolni azért, hogy ne maradjon senki az utcán. Megegyeztek a helyi üzletemberrel, hogy szeptember végéig még maradhassanak a menekültek. Ehhez rezsitámogatást ajánlottak fel, illetve családlátogatással és hatástanulmányok készítésével azt mérték fel, hogy milyen igények vannak és lesznek a jövőben. Sőt a Máltai Szeretetszolgálat vezetőjét is elérték mobilon, és rávették, hogy találkozzon velük, amire a Belügyminisztériumtól is érkezett valaki. Ez persze csak azokon a településeken működik, ahol van kapcsolati háló és elég lobbierő.
Tata: Oldják meg, ahogy tudják
Mások nem voltak ilyen szerencsések. Míg Szentendrén kivonulással tették magukat láthatóvá a menekültek és kaptak is segítséget, addig tőlük Tatán négy családot lakoltattak ki. Itt az a probléma is felmerült, hogy ha egy gyermek az utcára kerül, akkor a gyámhatóság köteles intézkedni. De nem így történt.
„Senki nem kap segítséget, nekünk sincsenek eszközeink, nincs olyan intézmény helyben, ami be tudná fogadni őket, a szociális intézményeken és hajléktalanszállókon nincs hely” – panaszolta lapunknak a helyi szociális alapellátó intézmény vezetője, Németh Zwickl Nikoletta. Azt is elmondta, hogy a Máltai Szeretetszolgálattal folyamatosan kommunikálnak, de azt az információt kapták, hogy nekik sincs szabad kapacitásuk a családok befogadására. Így lényegében az eddig államilag támogatott családok felé az volt az üzenet, hogy oldják meg, ahogy tudják.
Egy kilakoltatott családdal azóta is kapcsolatban maradtunk. Ferenc feleségével és a már itt született 5 hónapos gyermekével hosszú utat járt meg, mostanra Veszprémben találtak olyan szállást, amit ki tudnak fizetni. De nem volt könnyű az eddig vezető út. Miután kilakoltatták őket, több éjszakát a szabad ég alatt töltöttek. Pár estét a Keleti Pályaudvaron aludtak, majd egy Fejér megyei szálláson maradhattak átmenetileg. Erre a szállásra úgy találtak rá, hogy a Kocsról kilakoltatott menekülteket is itt szállásolták el. De míg utánuk továbbra is fizet támogatást a Máltai Szeretetszolgálat, Ferenc családjának már saját zsebből kellett volna havi 170 ezer forintért szobát bérelniük. Ezt a segédmunkás fizetéséből nem tudta volna kifizetni, mert a munka idényszerű, 10 és 11 ezer forint között mozog a napi fizetség. A tél közeledtével ezek a munkák is egyre ritkábbak, a fizetést hetente kapják kézhez.
Végül a Facebookon találtak rá egy veszprémi szállásra, ami egy nagy családi ház. Ezt a Tatáról kirakott öt családdal közösen bérlik, közös konyhán és fürdőszobán osztoznak huszonketten. Ráadásul két gyerek, akik 6 és 8 évesek cukorbetegek, és nem kapnak semmilyen egészségügyi segítséget, iskolába sem járatják őket, mert figyelni kell rájuk, ha leesik a cukruk, meséli Ferenc. A legtöbb telefonhívás végén rezignáltan hozzáteszi, „azt ígérték segítenek, lesz szerződés, de nem segített senki”.
Az minden helyszínen probléma, hogy az oktatási rendszerbe hogyan tudnak becsatlakozni a menekült gyerekek. Erre azért is nehéz megoldást találni, mert az iskolákból azzal utasítják őket vissza, hogy nincs elég férőhely, illetve sok az olyan gyerek, akik az utóbbi két évben nem jártak iskolába, és szinte teljes mértékben analfabéták.
Pedig ahogy azt az ENSZ gyermekjogi egyezménye is tartalmazza: „minden gyermek elsősorban gyermek”, és csak azután minden más, például menekült vagy hajléktalan. Vagyis gyermekek alapvető emberi jogai sérülnek, ha nem kapnak egészségügyi és oktatási ellátást.
Kocs: Ahol még mindig várnak
A Kocsról kilakoltatott családokkal is kapcsolatban maradtunk. Feltehetően a médiafigyelemnek köszönhetően róluk továbbra is gondoskodik a Máltai Szeretetszolgálat, kérdés persze, hogy meddig, hiszen minden hónap vége újabb kilakoltatási fenyegetéseket jelent. Nagy reményekkel várták az október végére kitűzött tárgyalásukat, ahol azt remélték, hogy a bíróság gyorsított eljárással kimondja majd, hogy joguk van a támogatáshoz. A Helsinki Bizottság által képviselt kárpátaljai nők és gyermekek tárgyalását azonban a tárgyalás előtti nap délután formai okokra hivatkozva elhalasztották. Új időpontot azóta sem kaptak.
„A kereseteket augusztus legelején benyújtottuk, soronkívüliséget és azonnali jogvédelmet kérve. Egyelőre hiába: az azonnali jogvédelem iránti kérelmünket, amely a családok elhelyezését átmenetileg törvényes keretek között biztosíthatta volna, a bíróság elutasította, a soronkívüliség elrendelésének pedig praktikus előnyei sehol sem mutatkoznak, hiszen az eljárás bő kettő hónapja tapodtat sem mozdul előre”- szól a Helsinki közleménye.
Megkerestük a Máltai Szeretetszolgálatot is. Annyit közöltek, hogy szervezetük „a kormányhatározatban foglalt feladatokat látja el, az állami ellátásban részesülő menekültek elszállásolását szervezi meg. Az erre jogosultak körét az illetékes kormányzati szervek állapítják meg, ugyancsak a jogszabályban meghatározott feltételek szerint. A méltányossági kérelem kedvező elbírálása jogosultságot jelent, de a Máltai Szeretetszolgálatnak nincs semmilyen döntési szerepe ebben. A kormányzati szervek megadják az ellátásra jogosultakat, a feltételeknek megfelelő személyeket és a pozitívan elbírált méltányossági kérelemmel érintetteket is.”
A menekültekről való gondoskodás pedig az állami feladatkörbe tartozik, tehát nem is elvárható, hogy ezt az önkormányzatok vagy civil szervezetek saját erőforrásból biztosítsák. A szállásadókra is nagy teher hárul, van ahol nincs szívük utcára tenni fiatal gyermekes családokat, de saját zsebből sem tudják finanszírozni az életüket. Bár több településen sokat segítenek, helyenként saját üzleti érdekeiket is meglátták a menekültekben. A szállásadók többnyire az építőiparban, turisztikában tevékenyek, vannak, akik önkormányzati közbeszerzések nyertesei, vagy egyházakhoz és a kormánypártokhoz bekötött emberek. Sőt, több vidéki panzió tulajdonosának is jól jött, hogy hosszú távra folyamatosan voltak fix bérlőik. Ez nem jelenti azt, hogy ne lettek volna segítőkészek, de ez is helyszínenként változott.
Az sem tiszta, hogy akik a Máltai Szeretetszolgálattal szerződtek, mekkora fizetést raknak el maguknak az elvégzett munka után. Azt azért több szállásadó is beismeri, hogy ha nem fűzné anyagi érdek a menekültekhez, nem vállalná a feladatot. Például azért sem, mert saját közösségeikben van, hogy rossz szemmel néznek rájuk, mert romákat szállásol el. Egy névtelenséget kérő szállásadó lapunknak elmondta, hogy több vidéki településen nem nézik jó szemmel az ott élő, nagyrészt roma származású menekültet, sok az előítélet. Azért sem szeretne beazonosítható lenni, mert ha a helyiek megtudják, pontosan hol élnek a kárpátaljaiak, abból lehetnek feszültségek, ezért „nem akarjuk premier plánba rakni a szállót”. Ennek ellenére próbálnak hidat képezni a lakosok és menekültek között, de „egyedül dolgozunk ezen, ami nagy teher” – teszi hozzá.
A rejtőzködés egyrészt szolgálhatja a menekültek érdekeit, másrészt azonban ki is szolgáltatja őket. Van olyan hely, ahol a szállásadó saját cégénél dolgoztatta a menekülteket szállásért cserébe, vagy a bérüket csak az üzletember boltjában vásárolhatták le. A láthatatlan élet pedig azt is jelenti, hogy sokaknak senki nem segít, jogaikat nem tudják érvényesíteni.
A köddé váló menekült családok problémája pedig megmarad. A szentendreiek nem tudják megmondani, hova indultak tovább korábbi szomszédaik, lehet, hogy a főváros felé, de az is lehet, hogy vissza Ukrajnába. Vannak családok, akik egy ideig még felveszik a telefont, egy idő után már mi sem tudjuk utolérni őket. Szinte lehetetlen nyomon követni vándorlásukat, mert már a számontartásuk is problémás volt. Nincs hivatalosan elérhető lista a szálláshelyekről és településekről, ahol eddig laktak. Ha tovább mennek Európába, menedékes státuszuk megmarad, vagyis nem lesznek „kijelentve” a magyar rendszerből. De már az utóbbi két évben is probléma volt, hogy habár jogvédő szervezetek tartottak családlátogatásokat, felszólításaikat és javaslataikat hiába küldték meg az illetékes minisztériumoknak, érdemi válasz nem érkezett.
Karácsony közeledtével a Magyar Helsinki Bizottság közzétett egy levelet, amelyet az egyik szállásadó írt Pál Norbert kormánybiztosnak. Az állam ugyanis nem csak a menekülteket hagyta magukra, de a szállásadókat is. A névtelen levélben az állam segítségét kérik, mert „emberi jóindulatból” nem fogják tudni eltartani a náluk rekedt családokat.
„Nem tudunk még egy olyan országról, ahol különbséget tennének menekült és menekült között” – nyilatkozta Simon Ernő, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának magyarországi szóvivője lapunknak szeptemberben. Háború idején ugyanis a teljes ország területe válságzónának számít, az utóbbi időszakban egyre sűrűbb és egyre kiterjedtebb orosz támadások Ukrajna területén is azt igazolják, hogy nem biztonságos visszatérni. A Magyar Helsinki Bizottság továbbra is aktívan követi a menekültek helyzetét, és azért is lobbizik, hogy az uniós belügyi alapból fizessék az albérletüket. A téma ugyanis már az Európai Parlamentben is napirendre került. Az, hogy a magyar kormány feltételekhez köti támogatásukat, sérti az átmeneti védelemről szóló uniós irányelveket. Ezért újabb kötelezettségszegési eljárás indulhat Magyarország ellen.
