A Wikipedia, a Twitter, vagy akár a Flickr fotómegosztó oldal nemcsak az interneten forradalmasították a kommunikáció és információkezelés eddigi formáit, de kulturális és társadalmi paradigmaváltást is jeleztek. A Wired magazin júniusi számában címlapsztoriként foglalkozott a jelenséggel, hogy a változásnak már nemcsak a szelét érezhetjük, de nap mint nap tapasztalhatjuk saját bőrünkön egy olyan, globális, kollektivista társadalom hatásait, amely alapjaiban változtathatja meg életmódunkat.

Bill Gates, a Microsoft egykori első embere korábban a „modern idők kommunistáinak” nevezte a nyílt forráskódú szoftverek támogatóit. S bár alapvetően hibás a szabadon fejleszthető alkalmazások készítőit a munkásmozgalmak lánglelkű forradalmáraihoz hasonlítani, egyvalamiben helytálló lehet a hasonlat: a mindenkit mindenkivel összekapcsoló globális hálózatnak köszönhetően a szocializmus merőben újszerű formája kezd kialakulni.

Persze ebben az online közösségben nyoma sincs öt éves tervnek, vagy az állam mindenható jelenlétének – sőt, éppen ellenkezőleg, amint ezt az iráni választás kapcsán kialakult helyzet is remekül példázza. John Gilmore aktivista, a szabadságjogokat árgus szemekkel figyelő szervezet, az Electronic Frontier Foundation egyik alapítója szerint ugyanis: „a hálózat a cenzúrát hibaként értelmezi és megkerüli”.

A cenzúrát hibaként értelmező hálózat tagjai Iránban © MTI

A digitális szocializmusból emellett hiányzik az osztályharc, s – egyelőre - a politika: a kormányzatok kizárásával a felhasználók csoportjai kulturális vagy gazdasági téren működnek együtt, sokszor pénzügyi érdekektől mentesen, a közös jó érdekében.

Gates hasonlata annyiban téves, hogy az ott megjelölt kommunizmus a szigorúan lezárt határok, központosított kommunikáció és felülről vezérelt ipari folyamatok világa. Ebben a közegben alakulhatott ki ugyanis a kollektív tulajdon fogalma, s a szabad piacot béklyóba verő, mindenható politbürók által összeállított ötéves tervek rendszere.

Ezzel szemben a digitális szocializmus a határokon és társadalmi csoportokon átívelő interneten fejlődött ki, lényegét tekintve pedig az egyes személyek autonómiáját erősíti, a centralizációval szemben. Az együttműködés megmaradt, ám ahelyett, hogy a „köz” számára elérhető kalapácsokon, vésőkön és talicskákon osztoznának a kommuna tagjai, mindenki által hozzáférhető szoftvereken, programozási felületeken (API), blogsablonokon és hasonló erőforrásokon dolgoznak, sokszor közösen, közös célért.

Történelmi háttere miatt maga a szocializmus szó – Kevin Kelly, a Wired számára is publikáló szabadúszó szerint – félreérthetővé teszi a fenti fogalmat, de mégis ez a kifejezés írja körül a legjobban azt a világot, amely olyan technológián alapul, amely valós erejét, hatékonyságát a közösségi együttműködésből, interakcióból nyeri. Sőt – érvel Kelly – amikor emberek tömegei dolgoznak együtt a közös jó érdekében, s munkájukat (amelyért nem kapnak fizetést) megosztják egymással, majd mindenki élvezi az így elért eredményeket, nem ördögtől való a szocializmus egyik formájának nevezni.

Nem ez az első alkalom, a kilencvenes évek második felében John Barlow, aktivista és egykori hippi „dot-communism” néven illete az akkor még csak csírájában létező jelenséget. Az ö meghatározása szerint ez „szabadon tevékenykedő résztvevőkből álló munkaerő”, decentralizált „bartergazdaság”, ahol nem létezik tulajdon.

Steven Chen és Chad Hurley, a YouTube két alapítója - ingyenes alapokon nyugvó médiabirodalmat hoztak létre © AP

Egy tényező hiányzik azonban a digitális szocializmusból, ez pedig az ideológia. A „mozgalom” követői nem osztoznak hitvallásukban, csupán a megosztáson, a felhasznált technológián és a felhalmozáson alapuló munkamódszeren.

Clay Shirky médiakutató 2008-as Here Comes Everybody (Itt jön mindenki) című könyvében négy csoportra osztotta ennek az új típusú közegnek a tagjait. Az emberek először csupán megosztják egymással az információkat, fényképeket stb., majd innen lépnek tovább az együttműködés, a kollaboráció, majd a kollektivizmus irányába. Minden lépcsőnél fokozódik a koordináció mértéke. A felhasználói csoportok elemzése Shirky szerint bőséges bizonyítékot szolgáltat ezek alátámasztására.

Mindezek eredményeként a társadalmi berendezkedésnek egy olyan hibridje jön létre, amely leginkább az észak-olaszországi vagy baszkföldi manufaktúrákhoz, családi vállalkozásokhoz hasonlítható, amelyek dolgozói egyben tulajdonosok is, s az államtól függetlenül döntenek vezetőikről, valamint a bevételek elosztásáról. Csak az internet révén létrejött alacsony költségű, azonnali és mindenütt jelenlévő együttműködés tette lehetővé hogy a „digitális szocialisták” ötleteit és fejlesztéseit egymástól merőben különböző területeken integrálják és alkalmazzák, legyen szó nagyvállalati szoftverekről vagy kiskereskedelmi megoldásokig.

A számok magukért beszélnek: az Ohloh nevű cég, amely a nyílt forráskódú iparág teljesítményét elemzi, durván 250 000 embert tart nyilván, akik közel 275 000 projekten dolgoznak. Ez pedig csaknem a General Motors munkaerejének felel meg, még akkor is, ha a szóban forgó szakemberek jelentős része csak részmunkaidőben foglalkozik efféle fejlesztésekkel. A legfontosabb azonban, hogy ennek a hatalmas tömegnek egy jelentős hányada teljesen ingyen végzi a munkáját. Egy felmérés szerint a tavaly megjelent Fedora Linux 9 operációs rendszer fejlesztésébe mintegy 60 000 évnyi munkaórát fektettek a jórészt lelkesedésből dolgozó fejlesztők.

Természetesen ennél jóval nagyobb a száma az online együttműködésben érintett felhasználóknak. A YouTube videomegosztó forgalma közel havi 350 millióra tehető, a Wikipediához mintegy tízmillióan írtak bejegyzéseket – igaz, a szerkesztés, javítás sziszifuszi feladatai egy alig 2000 főt számláló csoport vállát nyomják –, több mint 35 millióan, több mint hárommilliárd képet töltöttek fel a Flickr fotómegosztóra. Ezek a számok remekül mutatják, hogy mekkora a közösségi média iránt az érdeklődés, s akkor még nem beszéltünk a Facebook hálózati oldal több mint 200 millió felhasználójáról. Forradalmakat pedig ennél jóval kisebb létszámú csoportosulások is kirobbantottak már.

Az internet egykori családias, megosztáson alapuló világára rátelepülhettek ugyan a nagyvállalatok és a profitorientált vállalkozások, ám az egyes emberekben rejlő segítőkészség nem tűnt el, épp ellenkezőleg. Amikor felmérést készítettek, melynek során közel háromezer nyílt forráskódú szoftverek fejlesztésével foglalkozó szakembert kérdeztek meg motivációikról, az ingyenes együttműködés iránti vonzalmukról, sokan adták azt a választ, hogy tanulni szeretnének, illetve új képességeket és tudást szeretnének elsajátítani. Továbblépve érdemes megnézni az olyan kezdeményezések sikerét, mint például a Kiva nevű, közösségi kölcsönökre szakosodott oldal. Első hallásra valószínűleg senki sem gondolta volna, hogy működőképes lehet egy olyan modell, melynek lényege, hogy különböző vállalkozásokat, vagy akár elszegényedett farmereket lehet kisebb-nagyobb adományokkal, mikrohitelekkel, kölcsönökkel támogatni, sok esetben teljesen ismeretlenül. Hasonló a helyzet a PatientsLikeMe nevű oldallal, ahol különböző betegségekben szenvedő emberek oszthatják meg egymással tapasztalataikat, panaszaikat, s akár orvosi leleteiket is. Sokan aggódtak, hogy az internetnek köszönhetően az ilyen bizalmas jellegű információk is kikerülhetnek a nyilvánosság elé, ám ahogy e fenti oldal sikere is mutatja, kifejezett igényünk van arra, hogy jobban megismerjünk másokat, s ugyanakkor hírt adjunk saját magunkról.

Ezt a tendenciát egyébként már most tetten érhetjük, hiszen egy-egy aktívabb internet-felhasználóról hamar megtudhatjuk, hogy éppen hogyan érzi magát, mivel úgynevezett státuszüzenetet hagy magáról a közösségi oldalakon (pl. Facebook), a Twitter mikroblogon, vagy akár az MSN üzenőszoftver profiljában. Emellett megtekinthetjük, hogy milyen weboldalakat talált érdekesnek, ha elmenti a címüket egy olyan linkmegosztón, mint például az URLguru, vagy a del.icio.us nevű szolgáltatás.

Barack Obama amerikai elnök Prágában - nemzetközi népszerűségét is nagy részben köszönheti az internetnek © Stiller Ákos

A digitális szocializmus tehát itt van, köztünk van, s több millió ember napi online tevékenykedésén keresztül szépen lassan változtatja világképünket és a társadalomról alkotott felfogásunkat. Ez pedig akár politikai szempontból is lényeges lehet, elég csak Barack Obama amerikai elnök kampányára gondolni, aki riválisahoz képest sokkal erősebben támaszkodott az internetes és a közösségi média által kínált eszközökre, s ezáltal jóval nagyobb tábort tudott maga mögé felsorakoztatni, mint a tévé- vagy rádióreklámokban bízó, „régi vágású” ellenfelei.

Nemcsak a politika, hanem a gazdaság szereplői is jobban teszik, ha alaposabban szemügyre veszik a fent leírt társadalmi paradigmaváltást lehetővé tévő IT-ipar dinamikáit. Chris Anderson, a Wired magazin főszerkesztője, egyben a HVG Könyvek által magyarul is megjelentetett Hosszú farok című könyv szerzője szerint ugyanis „az óriásvállalatok, konglomerátumok ideje lejárt. Az üzleti élet jövőjében sokkal több kezdő kisvállalkozás (startup), kevesebb mamut és végtelen sok lehetőség rejlik.”

Jó példa erre az amerikai autóipar válsága, a Big Three néven emlegetett autógyárak (General Motors, Ford, Chrysler) krízise. A külső innovációtól mereven elzárkózó vállalatok ugyanis saját berkeiken belül intézték fejlesztéseiket, az elmúlt három évtized során is. A Harvard Business School professzora, Clayton Christensen Az innovátor dilemmája című könyvében ennek okát úgy fogalmazta meg, hogy a hosszú múltra visszatekintő iparágak sikeres szereplői ritkán karolják fel az innovációt, ezzel ugyanis saját – központosított – üzleti modelljüket veszélyeztetik.

Az amerikai autóipar egyik – mára megroggyant – oszlopa, a Ford a XX. század húszas éveiben kezdett mindent átfogó terjeszkedésbe. Ennek szimbóluma a Detroit egyik külvárosában, Dearbornban található Rouge nevű gigantikus ipari telep, amely a vertikális integráció megtestesülése. Az üzemet annak idején Henry Ford hozta létre, aki a totális kontroll eszközével vette fel a harcot a megbízhatatlan kis beszállítók késései, pontatlanságai ellen. A Rouge-ban minden volt, amire egy autógyárnak szüksége lehet: saját erőmű, acélgyár, több mint 150 kilométer belső vasútvonal, sőt, még saját kikötő is a Rouge folyó mentén. Egy ilyen nagyméretű ipari vállalkozás azonban nem kellően rugalmas, ráadásul kudarca komolyan megrengette az amerikai gazdaságot is. A kisebb, önálló, az újításokban élenjáró vállalkozások – akárcsak az IT-ipart forradalmasító startupok – ebből a szempontból jóval kisebb veszélyt, s jóval nagyobb mozgásteret engedélyeznek a cégek számára. Igaz, az autóiparban számtalan szabványnak, előírásnak kell megfelelni, ezért sokszor a gyártók nem vállalják az ezzel járó kockázatot és felelősséget. Ám, ahogy a Wired cikke remekül rámutat: a hasonló törvényi kötöttségek nem gátolták a gyógyszeripart sem abban, hogy kiszervezzék a kutatást és a tesztek lebonyolítását, ezáltal jelentős megtakarítást érve el (hiszen ezek költségeit a munkát végző kisebb cégek vállalták magukra).

Napjaink felülről lefelé irányuló munkaszervezése jelenleg úgy néz ki – legalábbis ami a detroiti autógyártó óriásokat illeti – hogy a cégek saját maguk gyártják a különböző alkatrészeket, vagy ők diktálják a szabályokat a beszállítóik számára. Ezáltal meglehetősen rugalmatlan fejlődési utat járnak be, ahol kevés a mozgástér az újító ötletek számára. A jövő modelljében – amelyet innovációs ciklusnak neveznek – a beszállítók a gyártóktól függetlenül állítják elő a különböző alkatrészeket, a nagy márkák képviselői pedig egyszerűen kiválasztják azokat, amelyeket a legjobban fel tudnak használni modelljeikben. Hasonló a helyzet, mint a számítógépgyártók esetében: miután az IBM megnyitotta a kaput a külső fejlesztők előtt, valóságos robbanás következett be, s a piacot elárasztották a különböző helyekről származó részegységek, a vásárlók pedig kedvük és igényeik szerint állíthatták össze a számukra megfelelő konfigurációt.

A jelenlegi gazdasági válság tarthatatlan helyzetet idézett elő, s a túlélés egyetlen módja – egyes szakértők szerint ha a Big Three tagjai nem léptetnek életbe gyökeres változásokat, egy évtizedben belül eltűnhetnek a színről – a rugalmasabb, a trendeket és az innovációt előtérbe helyező üzletmenet lehet, amelyben óriási szerepet kaphatnak a friss ötleteket és új technológiákat kifejlesztő kisvállalkozások, vagy akár a cikk elején felvázolt, online munkaközösségek egyaránt.