Voigt Vilmos a 2000 folyóiratban közölt írása szerint ma, ha cirkuszról beszélünk, leginkább három dologra gondolunk. A legrégibbi réteg a római arénákhoz kötődik, ahol vérengző imperátorok töméntelen állatot és embert áldoztak fel a közönség legnagyobb gyönyörűségére. A folklorista úgy véli, hogy bár valóban rendszeresen történtek effélék az ókori stadionokban, versenypályákon, színházakban és cirkuszokban, ezek a műintézmények sokkal több dologra szolgáltak, mint az ma köztudott. Az ünnepek megülésének, katonai diadalmeneteknek, gigászi lakomáknak, költői és sportversenyeknek, látványos bemutatóknak és a tömegek politikai célú felheccelésének is helyet adtak a római s bizánci cirkuszok. Érdekesség, hogy az áhítattal kezelt „Lehel kürtje”  nem harci kürt volt eredetileg, sokkal frivolabb célokat szolgált, a bizánci cirkuszi verseny rendezőjének vagy a pályabírónak a jeladója, korabeli „fütyölője” lehetett.

Az antik cirkuszok multifunkcionalitása tehát idővel kihullott a közös kulturális emlékezetből, megmaradt nekünk a tömeges és látványos keresztényirtás víziója. Mai „ókori cirkuszi” képünket leginkább a Ben Hur, a Quo vadis?, az Asterix vagy a Gladiátor filmek alakítják, nem Suetonius és más antik szerzők.

A második, korban sokkal közelebb eső jelentésrétege a magyar cirkusz szónak a közelmúlt vándortársulataihoz kötődik. A mutatványosok, zsonglőrök, bohócok, idomárok, erőművészek, mindenféle emberi gnómok szekereiken, később autókon és vonaton szállított sátraikkal, idomított állataikkal erősen beégtek a hazai kulturális emlékezetbe. A város szélén tábort verő, ott a népet egy ideig elkápráztató, majd útnak álló cirkuszosok figurái kitüntetett szerepet kaptak a szépirodalomban. Voigt írásából is kitűnik, az írástudó elit már aránylag korán, a XIX. században idealizálva, sőt nosztalgikusan viszonyul a cirkusz világához – a szabadság, az ártatlanság, a káprázat, a szélsőségek hordozójának tekintik a manézs a normális létezés kereteit kitágító, varázslatos, egyben nagyon is földközeli világát. Karinthy Frigyesnél a cirkusz egyenesen metafizikai térré válik.

A kétkezi emberek azonban egyszerűen csak élvezik, borzonganak, nevetnek, tátott szájjal bámulnak, és szívesen igénybe veszik a szolgáltatást. A cirkuszt sokáig nem vált el élesen a színháztól vagy a vásári mulattatástól, a műfajok a XX. században divergáltak, de nem végletesen, mert Voigt is számos példát hoz a színház és a cirkusz közelítéseire. 1934-ben például a Vígszínház egy egész évadot közösen vitt a budapesti Cirkusszal, a közönség legnagyobb örömére. A XX. század elején még hozzátartozott a magyar színházi élet hátteréhez a nyersebb, közvetlenebb, vagyis „cirkuszi” hagyomány, amit hol megőrizni, hol háttérbe szorítani, hol modernizálni próbálták – figyelmeztet a szerző.

A cirkusz harmadik jelentésrétege a magyar nyelvben nem intézményhez, hanem magatartáshoz kötődik, és a „rendetlenség, zűrzavar, veszekedés, látványos összeütközés szinonimája”. Ordibálós veszekedés, botrány, arénázás, durva dühöngés, ilyesmik. Voigt úgy találja, ma leginkább erre gondolunk, amikor a szót halljuk vagy használjuk.

A tudós szerző hatalmas kultúrtörténeti apparátust mozgat meg ahhoz, hogy körüljárja a kérdést, mit is jelent ma a cirkusz. Közben természetszerűen néhány hiba is becsúszik. Egyik kisebb, hogy az Utazás a Holdba c. filmet (1902) nem a Lumière fivérek, hanem Georges Méliès készítette. Az viszont tényleg meghökkentett bennünket, hogy mint többször is írja: manapság „az állatvédők követelésére megszüntették az állatszámokat”. Akkor meg hogy lehet, hogy a 120 éves Fővárosi (nem pedig Budapesti, ahogyan szerzőnk írja) Nagycirkusz ünnepi műsorán az alábbi attrakciók szerepelnek: „a porondon afrikai elefántok, tevék, láma, zebra, kígyó, majom és kenguru is látható”. De elég legyen a kekeckedésből!

Az írás igaz témája, mi ma a cirkusz. A tudós folklorista nem titkolja, nem találkozott még számára kielégítő definíciókkal. Alapjában véve erősen szkeptikus az elméleti megközelítéssel („mindeddig még egyetlen cirkuszelméletnek sem sikerült teljesen megmagyarázni a clown lényegét” – írja), nem úgy a történeti kutatásokkal, így külön is kiemeli a magyar cirkusz históriáját szorgosan dokumentáló Orlóci Edit munkásságát. (Megjegyzendő, hogy a kiváló cirkuszkutató elméleti irányú írásairól Voigt említést sem tesz.)

Voigt Vilmos végül arra a következtetésre jut, hogy a színházhoz vagy a templomhoz hasonlóan a cirkusz sem lehet más, csak az, ami annak nevezi magát. Lehet elégedetlenkedni a definíció trivialitásán, de hát a definíció is csak az, ami annak nevezi magát.

(2000, 2009/8)

zádori