Számoló-cédula a XX. század elejéről. A kultúra alkímiája

„Sehol rossz szag ennyi vadember közt!” - lelkendezett  a Vasárnapi Ujság tudósítója, aki még azzal is megtoldotta beszámolóját: „Ez igazán bámulatos!” Az alkalom pedig nem más, mint hogy az 1896-os millenniumi ünnepségsorozat farvizén 250 nyugat-afrikai négert telepítettek le időszakosan Budapesten, hadd láthassák az ezredévi megemlékezésre sereglő atyafiak meg az érdeklődő fővárosiak, a magyaron kívül miféle népeket teremtett még a jóisten. A helyszín sem kevésbé különös: az állatkert. Persze a néger (az afrikai, a fekete) éppen ott honos, és éppolyan különös ritkaság volt mifelénk, mint az elefánt, a zsiráf, vagy – hát, persze – a majom.

Majom, ember

A Néprajzi Múzeumban nemrég nyílt A Másik c. kiállításról kiderül, nemcsak mostanság látják – jelesül a rasszista fociszurkolók – a fekete emberben a banánmajszoló csimpánzt, hanem így találta egykoron a tudós anatómus is. Edward Tyson (1650–1708) egy pigmeus tetemének boncolása után megállapította: az afrikai „másik” valóban élőlény, de nem ember. Tézise óriási karriert futott be, így például nem is oly régen az első szabadon választott magyar parlament emberi jogi bizottságának – egyébként civilben állatorvos – tagja is hasonló álláspontot hangoztatott. Tyson tényleg értett a szakmájához, csakhogy a kiállításhoz mellékelt csinos kis útmutatóból azt is megtudhatjuk, hogy valójában tudtán kívül csimpánzt (állatot) boncolt, nem pedig pigmeust (embert).

Nemhiába Évezredes hiedelmek, végzetes téveszmék, kulturális sokszínűség a tárlat alcíme, kiderül az is, hogy nem véletlen, milyen hiedelemnek vagy téveszméknek van esélyük túlélni még a legerősebb ellenbizonyítékokat is. Azoknak, amelyek az ember lényegéből fakadnak. Ilyen lényegi, törzsökös beállítódásunk a másikkal, az idegennel szembeni bizalmatlanság, félelem, agresszió, és ebből fakad, hogy nem fogadjuk el természetesnek a kultúrák, végeredményben az ember sokféleségét vagy, ha tetszik, másságát, illetve az emberiség faji egységét. Ez a sokszínűség botránya – fogalmaznak a pesti kiállítás kurátorai, Földessy Edina és Szántó Diana.

Faj és történelem

A kiállítás vezérfonala egy 1952-es könyvben is publikált előadás. Claude Lévi-Strauss, a századik születésnapját november ünneplő kulturális antropológus az UNESCO kérésére fogalmazta meg gondolatait. A Faj és történelem aktualitását az üzemi méretű népirtások adták, illetve az a felismerés, hogy a „(nyugati) civilizáció” embere sem szabadult meg a bestialitástól. Ezzel együtt Lévi-Strauss nem próbálja idealizálni a másikkal való együttélést, érthetőnek tekinti a másik (mint probléma) felismerését, és a toleranciát sem tekinti olyan szemlélődő magatartásformának, amely megértést hirdet mindennel és mindenkivel szemben, ami létezik vagy létezett. De igenis egy dinamikus, állandóan változó magatartásnak tekinti, amely arra a felismerésre épül, hogy az emberi kultúrák változatosak. Mindaddig, amíg nem vagyunk képesek megmagyarázni a kultúrák egyenlőtelenségét, sokféleségét, addig nem vagyunk képesek meggyőzően tagadni a fajok – a közgondolkodásban szorosan, ám igaztalanul összekapcsolt – egyenlőtlenségét. Lévi-Strauss szerint a megismerés, a tudás vezethet el ehhez a kívánatos állapothoz.

Torz embrió preparátuma. Janus-arcú kultúra © Stiller Ákos

Tökéletes megértésről, azonosulásról persze nem lehet szó. Ezt bizonyítják a különféle etnonímiák, népelnevezések. A belső, a saját név többnyire a csoport emberi voltára utal, míg a külső elnevezés sokszor minősít, egyszerűsít, lefokoz, sért, megbélyegez. A pigmeusok általunk használt elnevezése például ökölnagyságút jelent, míg saját csoportnevük, a baka embert. Az eszkimók nyers húst evők, az inuitok emberek; a sziúk viperák, a dakoták szövetségesek; a nemitek (németek) némák, a Deutsche pedig nép. De mi magyarok is magunk előtt „emberek vagyunk”, míg másoknak a tíz törzs szövetsége (Ungar, Hungarian) voltunk.

A kiállítás egy a változatosságot jól szemléltető teremmel indít, amely több mint 160 embert formázó tárgyat, faszobrokat, öntvényeket, bábukat vagy éppen horgolt ruhájú vécépapírt leplező bábut vonultat fel. A háromdimenziós ábrázolás a tükröződéssel egészül ki, és miközben elámulunk a sokféle „emberen” a „tükörszobában”, eközben mi magunk bámulunk vissza önmagunkra. – Ilyen értelemben a kiállítás eredeti francia címe, a Nous autres, amelyben benne van a mi (nous) meg a mások (autres) pontosabb is, mint A Másik – mondják a magyar kurátorok. Mert hiszen ez a mostani tárlat a Néprajzi Múzeum, az Artemisszió Alapítvány és a genfi Néprajzi Múzeum közös kiállítása az utóbbinak a genfi kiállítása nyomán. A koncepció és sok tárgy Svájcból érkezett, de a gondolatiság idomult a magyar környezethez, és az itt bemutatott tárgyak nagy többsége is hazai közintézményekből való.

Kapa, fog

Ilyen például egy magyar parasztcsalád komplett kapakészlete, amelyet Fél Edit és Hofer Tamás 1959-ben gyűjtött a Heves megyei Átányból, és amely a maga módján plasztikusan mutatja be az egykori gazdálkodó famíliát. Furcsa „családi fotó” ez, de felettébb pontos. Kinek jut a rendes, kinek a répakapa, s kinek a horoló – rendje van (volt) annak.

Ennél persze látványosabbak azok a tárgyegyüttesek, amelyek a kulturális kuriozitásokat és egzotikumokat mutatják be. Nem mintha a rendezők csupán az emberi létforma szélsőértékeinek prezentálására törekedtek volna, sokkal inkább arra, miként tűnik természetesnek, magától értetődően emberinek a saját kultúráján belül élőnek az, ami a másik kultúra selyemgubójából nézve maga az idegenség, a totális érthetetlenség, a gusztustalanság, az embertelenség vagy az irtani érdemes állatiasság. A testkép, az étkezés, a vallás vagy a hatalom (úgyis, mint szervezett erőszak) rekvizitumai a hozzájuk kapcsolódó szokások és rítusok a máshonnan érkezőket gyakran elborzasztják.

© Stiller Ákos

A tetoválások, a testfestés, súlyos lábperecek, a kúpalakúra reszelt fog, a fülnagyobbítás, a lábkisebbítés vagy a darázsderekat formáló halcsontos fűző ott látható a múzeumi tárlókban. Amit az intézménybe látogató serdületlen ifjúság a maga pirszingjeivel és tetkóival nyilván elégtételként fogad tanáraik és szüleik nem kis bosszúságára. Csigaevő franciák, kutyaevő kelet-ázsiaiak, kutyazsírt sütő svájci nyugdíjas, sündisznózó romák, békacombot faló magyar paraszt – változatok az evés, a jóllakás témájára. És persze az is elgondolkodtató, mekkora – kultúrákon átívelő – repertoárja volt „a rettenet színházának”, a nyilvános büntetéseknek meg a kínhalálnak, és mégis mennyivel közelebb áll egymáshoz az időben és térben távollévő hóhérok mestersége, mint a különféle kultúrák szakácsaié.

Ellenpróba vízbefojtással

A vallási hiedelmek, rítusok és maguk a tételes vallások sokszor másokkal szemben fogalmazódnak meg, és többnyire a hitetlenek, a pogányok kiátkozásához, emberi lényegüktől való megfosztásához jutnak el. A kiállítás felidézi a valladolidi pert (vitát), amely azt volt hivatott eldönteni, hogy az indiánoknak van-e lelkük, magyarán emberek-e. És bár III. Pál pápa 1537-es bullája (Sublimis Deus) arra jut, hogy igen, így az őslakosok szabadságuktól sem foszthatók meg, de a conquistadorokat ez nem igazán feszélyezte sem kifosztásukban, sem kiirtásukban.

© Stiller Ákos

Arra, hogy nem csupán az európai ember nem döntött jól a kultúrák találkozásának, Amerika felfedezésének nagy pillanatában, Lévi-Strauss hoz egy példát, miszerint az indiánok is kipróbálták a Nagy-Antillákon, hogy a fehérek vajon emberek-e. Amihez azt a megoldást ötölték ki, vízbe fojtják őket, hogy meglássák, idővel vajon az ő testük is oszlásnak indul-e. Lévi-Strauss-nak ezt a példáját egy brazil antropológus zokon vette, mondván más a kiindulópont, az indiánok a fehérek isteni voltára voltak kíváncsiak. Biztos így volt. Ám az eredmény itt sem volt más, mint a gyilkolás, a halál.

A kiállítás nagy érdeme, hogy bemutatja azt is, hogyan jut el a másik utáni „tudományos” érdeklődés a másik elutasításához. Vagy hogyan ölt tudományos álarcot a rasszizmus. Az összehasonlítás, az osztályozás, a fejlődési (evolúciós) út megrajzolása, a mérés gyakran a megbélyegzésig, a kirekesztésig, a kiátkozásig, olykor a kiirtásig fut ki. A fajbiológiai kutatásokra gondolunk itt elsősorban. Pedig nem is hinnénk, hogy egy olyan ártalmatlannak látszó dolog, mint a „hangszerek genealógiája” mennyi mindenre ad lehetőséget. Georges Montandon (1879–1944) orvos és rasszológus előbb zenei szinten mutatta ki egyes népek elmaradottságát, hogy aztán a zsidókérdésért felelős francia tisztviselőként 1940-ben megírja a Hogyan ismerjük fel a zsidót? c. gyakorlati segédletet a „kétséges árjaesetek vizsgálatához”.

Földessy Edina és Szántó Diana kurátorok. A saját kultúra selyemgubójában © Stiller Ákos

A kutyazsír sem segít

Alois Hügi svájci nyugdíjas – aki nemrég végzett egy berni pásztor húszkilónyi zsírjának kisütésével – a Das Magazin újságírójának azon kesereg: „A kutyazsír mindenre gyógyír, kivéve, ha lélek betegségéről van szó. A lélek fájdalmán még a kutyazsír sem segít.” Segíthetnek-e sárkányfog-vetemény emberfajon Lévi-Strauss gondolatai vagy éppen a mostani pesti kiállítás? Túl sok jót nem remélhetünk, de tán a szavak és tárgyak elgondolkodtatnak a biztosnak hitt határainkról és elbizonytalanítanak bennünket a saját pállott kulturális magabiztosságunkban. A bölcs antropológus paradoxonja mindenesetre így szól: „Az a szemléletmód, amelyik kirekeszti a »vadembereket« (vagy bárkit, akit éppen »vadembernek« nyilvánítunk) az emberiség soraiból, nem más, mint éppen ezeknek a vadembereknek egyik legszembetűnőbb jellegzetessége.”

Kora újkori Bábel-ábrázolás. Őrtornyok és toronyőrök © Stiller Ákos

Egy adoma szerint az egyik amerikai kollégiumban egy Lévi-Strauss-idézet volt kiszegezve a falra az alábbi kiegészítéssel: „Ha ezt a mondatot egyszer megértem, akkor elmondhatom, hogy antropológus vagyok!” Valóban, nem könnyű olvasmány a Faj és történelem, de érdemes megbirkózni a nem túl hosszú esszével. Nem ígérhetjük, hogy az olvasóból egy csapásra antropológus lesz, de valamit megsejdíthet abból, milyen is lenne az a humánus világ, amihez nem valószínű, hogy közelebb vagyunk, mint 1952-ben.

Ha még sincs erejük antropológiai esszékhez, az is jó, ha felkeresik a kiállítást, és az útmutatóját is elolvassák. A tárlat A kultúrák közötti párbeszéd európai éve 2008 keretében valósult meg, és jövő április 6-ig látogatható.

Zádori Zsolt