Márai jogosítványa. Mindenre érvényes? © Petőfi Irodalmi Múzeum

„Már nem tudom, mióta, de nagyon elegem van Máraiból: ha meglátom újságban, meghallom műsorban a nevét, reflexszerűen kikapcsolnak az érzékszerveim, s van egy olyan érzésem, hogy az állandó citálásával sikerül őt megutáltatni, a földbe döngölni. […] Elvileg előfordulhat, hogy a Fidesz nagygyűlésén Márait idéznek, közben pedig az MSZP nagygyűlésén szintén Márait, mindkét helyen egeket ver az ünneplés, de aztán egyszer majd törvényszerűen találkozniuk kell egymással az utcán, s akkor mindkét Márainak vége; nos, onnantól beszélhetünk majd polgárháborúról. […] A kilencvenes évek elején Bibóval voltam így. Nem létezett politikai műsor a tévében, szónoklat fedél alatt vagy az utcán, hogy Bibó elő ne került volna” – írta 2006 karácsonyán Megyesi Gusztáv publicista. S nem ő az egyetlen, aki észrevette a jelenséget. Mint mondani szokás, Márai veszélyesen jól idézhető. És sokan idézik is. A jobboldali meg a baloldali, az antikommunista meg az antifasiszta is muníciót találhat írásaiban, sőt, a zsidóvédő meg az antiszemita is.

Márai orákulum lett. Példának okáért egy Orbán-beszédre vagy egy Gyurcsány-írásra az igazság fémjelét egyként szokás egy-egy frappáns Márai-idézettel ráütni. A két politikai szekértábor aggálytalanul képes megtalálni a maga Máraiját, miközben elvitatják a másik oldal jussát az „igazi” Máraihoz.

A jelenség tehát közismert, és a kisajátításért szokás a mai magyar véleményformálók felelőtlenségét vagy az általános műveletlenséget hibáztatni. Csakhogy a kihasználhatóságában maga az író is ludas – állítja Révész Sándor a Beszélő júniusi számában megjelent terjedelmes írásában. A történész–publicista kivesézi Márainak a 2006 óta idáig közölt A teljes naplójában megjelenő meghökkentő vagy ellentmondásos állításait. „Márai Sándor szépirodalmon túli életműve, elsősorban naplójegyzeteinek tömege fölöttébb alkalmas mindenféle kisajátításra és mindenféle kisajátítás cáfolatára. Részleteiben. Egészében pedig nem nagyon alkalmas semmire, mert a részek nem állnak össze – mélyebb és tartalmasabb – egésszé” – szól Révész Márai-hívők számára nyilvánvalóan letaglózó tézise.

Nem bajmolódnánk most az állítás „mélyebb és tartalmasabb” vizsgálatával, de megjegyezzük, hogy egy irodalmi naplótól talán túlzás is elvárni valamiféle kikezdhetetlen szerkezeti és gondolati szilárdságot. Nem az a műfaj. Az is igaz viszont, hogy nem Révész, hanem a Márai-rajongók tették magasra a lécet. Bayer Zsolt publicista szerint például olvassunk minél több Márait, és „figyeljünk nagyon Máraira”. De a Nobel-díjas Kertész Imre is „a korszak [a negyvenes évek] legtisztább, legátfogóbb és legfontosabb szellemi lenyomatának” nevezi a Naplót.

A kortörténeti értékét Révész sem vitatja, viszont ő egyáltalán nem tartja tisztának, sokkal inkább zavarosnak, önellentmondásokkal terheltnek, amit a mostani „teljes szövegű” kiadás csak még hangsúlyosabbá tett, mert olyan – sokszor az utókor számára nehezen emészthető, a Márai-ikonba belerondító – szövegek is megjelentek, amelyek eddig nem kerültek nyilvánosságra. De már a korábbi „csonka” kiadások is árulkodók – véli Révész, aki azon ámuldozik, „miként lehetséges, hogy a magyar szellemi élet ilyen széles közmegegyezéssel túlértékel egy ennyire inkoherens írásfolyamot”.

Márai akadémiai székfoglalóján. Szégyenpad és gyékény © Petőfi Irodalmi Múzeum

A kritikust olvasva azért motoszkált bennünk: nem túlzás-e számon kérni olyan naplójegyzeteket, amelyeket maga a szerző esetleg nem a nyilvánosságnak szánt. A Sorkövető legott rá is kérdezett Mészáros Tibornál, a Márai-naplók szerkesztőjénél, hogy vajon az író minden esetben a megjelenés célzatával vetette-e papírra gondolatait. A válasz röviden: lényegében igen. Ennek többször hangot ad naplójában, a megjelenés előtt álló 1949-es részben például egyik francia írókollégájára irigykedik, akinek több száz oldalnyi friss naplójegyzete jött ki kiadójánál. A mostani szöveggondozás során az is világossá vált, hogy megjelenés előtt az író csak ritkán dolgozta át gépiratait, akkor is inkább csak stilizált. A Petőfi Irodalmi Múzeumban a Márai-hagyatékot kezelő filológus szerint elsősorban gyakorlati okai voltak annak, hogy a Naplók rövidített formában jelentek meg. Az 1958-ban már emigrációban kiadott részébe például az író tizenhárom év jegyzeteit volt kénytelen belesűríteni. A válogatásnál Márai tekintettel volt kis példányszámban piacra dobott könyvei nyugati emigrációs közönségére, és elsősorban az emigrációs létre valamint a kommunista rendszer természetére vonatkozó feljegyzéseiből tallózott. Mészáros szerint ezzel együtt teoretikus kérdés, hogy vajon minden egyes mondatát a nyilvánosságnak szánta-e, amire nincs biztos válasz. „Utólag nincs módunk eldönteni, s akkor tesszük a legjobbat, ha csonkítás nélkül adjuk közre a Naplót” – összegezte szerkesztői álláspontját Mészáros Tibor.

De most vissza Révész írásához. A kritikusban írmagja sincs a tekintélytiszteletnek. Biztos lesznek bírálói, akik a „rossz” Márai-mondatok „kipécézését” majd azzal támadják, hogy Révész nem veszi figyelembe sem Márai személyiségét, sem a szövegek megszületésének környezetét. Az első vádpont – amennyiben persze lesz ilyen – csak részben áll meg. A kritikus ugyanis éppen hogy Márai személyiségével magyarázza a naplóíró sommás ítéleteit; miszerint „a Naplót egy nagyon bizonytalan ember vezette, aki bizonytalanságát sok határozott, de ellentétes értelmű állításban oldotta fel”. Úgy sejtjük, ez azonban nem olyan nagy baj. Hirtelenjében egy másik híres naplóíró jut eszünkbe: Széchenyi István. Ő is orákulum volt egykoron, és az ő naplója se sokkal koherensebb, mint Márai Sándoré, de ettől mág fontos olvasmány.

Nem akarunk tippet adni, de ha már fogást keresnek jövendő vitapartnerei Révészen, akkor a „történelmi” megközelítést hiányolhatják leginkább. A szerző Márai-bírálatának „mellékterméke” az Élet és Irodalomban publikált írás (Ki légyen antiszemita?), amely az antiszemita normatív megközelítését adja. Révész nézőpontja hangsúlyozottan mai baloldali liberális (politikailag korrekt), amely elutasítja és rasszistának (ezen belül antiszemitának) tekinti mindenféle kollektív tulajdonság tételezését. Vannak, akik értetlenül álltak az írás állítása előtt, sőt olyanok is akadnak, akik szerint a szerző antiszemiták mentegetésével kacérkodik. Erről azonban szó sincs, csakhogy a kiváló történeti munkákat író Révész ebben az esetben nem hajlandó tárgyát, az antiszemitát történeti szemszögből vizsgálni. Pedig, úgy sejtjük, a relativista megközelítés nem herélné ki az utókor határozott ítéletét, csak éppen árnyalná és igazságosabbá tenné.

Kicsit sajnáljuk, hogy a Márai-cikk később jelent meg, mint az ÉS-írás, sok mindent világosabbá tett volna a fordított sorrend. Aki még nem olvasta egyiket sem, kezdje a hetilap-publikációval, mert az antiszemita-dolgozat voltaképpen a Beszélő-közlemény méretes lábjegyzete, pontosabban a Máraival való foglalkozás elméleti desztillátuma, és megértéséhez feltétlen segít az „alapcikk”. Korábban Révész a mártír Nagy Imre snagovi jegyzetei nyomán írt először „zsidózó szentjeinkről”. Most Márai Naplóiban mutatja ki, hogy a zsidóüldözéseket szenvedélyesen elítélő író mennyire nem volt mentes az antiszemita előítéletektől, magyarán bár gyűlölte az antiszemitákat, maga is számos esetben kollektív és sajátlagos zsidó jellemzőkről és bűnökről írt. 1942 és 1989 között szám szerint 59 alkalommal.

Aki ilyesféle Márai-szentenciákat akar látni a zsidók kapzsiságáról, bosszúszomjáról, szellemi igénytelenségéről vagy fasizmusra való hajlamukról, búvárolja a Naplót vagy legalább Révész írását, de az internet is bőséges választékukat nyújtja. Ide terjedelmi okok miatt csak egyetlent citálnánk, az is leginkább a svábokról szól, s csak „érintőlegesen” a zsidókról. A passzus utóéletét Révész jelképesnek tartja, mi inkább érdekesnek. Gusztos Péter az SZDSZ – Új Generáció 2003. októberi emlékünnepén a következőt idézte az írótól: „A svábokat kitelepítik, mint tavaly a zsidókat, marhacsorda módjára hatják őket, száz- és százezer embert. A kollektív büntetés mint nemzetközi gyakorlat a legaljasabb elv, amivel ez a század megajándékozta magát. Tegnap a zsidók, ma a svábok, holnap a polgárság, aztán a laposfülűek…” Példaszerű mondat, akár mai demokrata önképzőkörökben is idézhető. Csakhogy A teljes naplóból kiderül (figyelem, Gusztos ezt még öt éve nem olvashatta!), hogy az elüldözött svábokról mást is állít: „Nem rokonszenves fajzat. De a zsidók sem azok.” Márai ugyan elveti a kollektív büntetés elvét – értékel Révész –, de maga is kollektív bűnökben gondolkodik. Ilyen bűnei vannak – a Révész kifejezésével – az antimindenes író szerint az úri középosztálynak, a polgároknak, a parasztságnak, a németeknek, az oroszoknak, a zsidóknak, a nőknek, a keresztényeknek, a kommunistáknak, a homoszexuálisoknak és horribile dictu a „tuskólábúaknak” is, akik „alattomos, ingerülten gonosz szándékkal felelnek a világnak”, és akiknél „a vakok sokkal harmonikusabbak”.

Révész szerint „Márai minden szégyenpadra odaférne. Wass Albert és Döbrentei Kornél mellé is, Kornis Mihály és Petri György mellé is.” Mi ebben már nem vagyunk ennyire biztosak, Wass és Döbrentei bizonyosan szívesen szorítana helyet maga mellett Márainak, fordítva azonban – hiába Révész erőteljes érvelése – aligha képzelhető el. Márai könyveit ugyan árulhatják szélsőjobbos szeánszokon Wasséval és Döbrenteiével egy gyékényen, de ő aligha árulna velük ugyanott. Azért ez is világos az életműből és az életrajzból.

(Beszélő, 2008/6)