Mátyás és Beatrix közös címere a Thuróczy-krónikából. Az év koronája

Ha jól vesszük ki, akkor a tavalyi reneszánsz év központi szlogenje a „Gondold újra!” volt. Úgy tűnik azonban, mintha éppen maguk az agyonreklámozott tematikus év szervezői és a lehetőséget kihasználó kulturális intézmények nem vettek volna komolyan a felszólítást.

Marosi Ernő művészettörténész a BUKSZ legfrissebb számában veszi számba A reneszánsz éve kiállításainak tudományos eredményeit. A jeles tudós nem bíbelődik sokat a kiállítások megvalósításával, tematikai változatosságával, az évet meghirdető minisztérium koncepcióhoz történő sokszor feltűnően erőltetett megfelelési kényszerekkel vagy az olykor vásári kiállítás-marketinggel (lásd például a „reneszeánsz” szójátékot). Azért elhelyez néhány szurkapiszkát a lehetőségek láttán arányukat vesztette kollégákon. Mit mondjunk, valóban meghökkentő volt, hogy a Szépművészeti Múzeum egyiptológusai a „fáraók reneszánszáról” rendeztek tárlatot. A Közlekedési Múzeumnak pedig sikerült az Örök reneszánsz c. kiállítással egy az egykori „hétköznapok forradalmiságához” hasonlatos, semmitmondó fogalmat alkotni. Ha minden reneszánsz, akkor semmi sem az.

És Marosi elhümmög azon is, miként kaphatta az eredetileg Mátyás-jubileumi évnek szánt 2008 a reneszánsz év elnevezést, hát persze hogy „a gondviselés kifürkészhetetlen akaratából”. Meglehet, lehetett ebben némi szerepe az egykor koraújkori kutatóként nevet szerzett Hiller István miniszternek is.

„A felettébb trendy és jópofa verbális és vizuális marketing” látszólag csak bosszantja a Művészettörténeti Kutató Intézet kutatóprofesszorát, miközben leleplezi, hogy a tematikus év körüli habverés éppen a lényeget hivatott elfedni: tartalmilag nem egyszerűen sikerületlen, hanem üres vállalkozásról van szó.

Voltaképpen nincsen ezen mit csodálkozni, elég rápillantani a reneszánsz év portáljára, amelyen a rendezvénysorozat „filozófiájaként” a következő talányos szöveg szerepel: „A reneszánsz kor örökségének üzenete: »Az ember felelős saját sorsáért!« Ma is olyan korban élünk, mikor szükségünk van arra, hogy újragondoljuk a kultúrához, a természethez, a társadalomhoz és a hagyományokhoz fűződő viszonyunkat, hogy megteremtsük az új, önmagával és környezetével harmóniában élő aktív ember fogalmát, aki múltját és jövőjét egyaránt magában hordozza.”

A tematikus év logója. A buli színe

Marosi így busong: „Láthatóan nincs becsülete a tudománynak és az elvont rendszerezésnek, több az empíriának, legtöbb a látogató elbűvölésének a mai magyar múzeumban. Ennek belátása is lehet az év eredménye.”

Noha ítészünk megközelítése „egyoldalúan meritokratikus”, mert a kiállítást szigorúan „tudományos műfajnak” tekinti, és nem veszi figyelembe, hogy az egyben népszórakoztató látványosság is (állítólag több mint hárommillió látogatót fogadtak a különféle rendezvények), a művészettörténész-akadémikus kritikája alapos. Látszólag csupán két fogalom (a reneszánsz és a humanizmus) használatának problémáival gyürkőzik, de közben bemutatja, hogy a kiállítások „fogalmi hozadéka nagyon szegényesnek mondható, s ezen kívül még tisztázatlannak és elavultnak is. Ebből ered a reneszánsz alapvetően morális értelmezése, afféle szellemi body buildingként. Ami persze a fogalom historikumának tökéletes mellőzését jelenti” – írja Marosi.

A tudós professzor írásában – ami egy novemberi előadásának szerkesztett változata – bemutatja a reneszánsz fogalmának történetét, amely legkorábban nagyjából a XIX. század közepén terjedt el. „Többnyire azonban még azt a gyanút sem vetik fel a publikációk [katalógusok, kiállításvezetők], hogy a kérdéses olasz urak és hölgyek aligha franciául nevezték meg a maguk ízlését, ha ugyan volt erre igényük” – ironizál a kritikus. Az sem aggálytalan, hogy Mátyás korát reneszánszként ünnepeljük, mert az legalább annyira a gótika időszaka is.

Ezzel együtt a sok-sok közül talált érdemes kiállításokat is, persze nem a legnagyobb csinnadrattával hirdetetteteket (pl. Szépművészeti A Mediciek fénykora c. vernisszázsát), hanem az Országos Széchényi Könyvtár Vitéz János-, illetve az Iparművészeti Múzeum Beatrix hozománya c. tárlatát. Ezek „világosan megfogalmazott kérdésre világos választ adnak".

S hogy mi a baj a fogalmak „végletes trivializálásával”, mi is a probléma a téma, a reneszánsz morális értelmezésével, az aktualizálással, a mai kornak szóló üzenettel, imperatívusszal? A dohogó Marosi szerint „valószínűleg egy egész generációt sikerült meggyőzni arról, hogy reneszánsz minden sok- (minimum két-) oldalú ember, aki felelősségteljes munkája mellett szeret enni-inni stb., többféle meggyőződést is képes ápolni magában, esetleg mérget kever; s már humanista, aki vesz Fedél nélkült, és egy százalékot felajánl valamelyik állatmenhely számára”.

A művészettörténész bizonyosan túlértékeli egy ilyesféle tematikus év hatását, s ő lehet, hogy triviálisnak tekinti, de mi kifejezetten üdvösnek tartanánk, ha a rendezvénysorozat legalább ilyen módon hatna a serdületlen ifjúságra – ha már négymilliárdot költöttünk rá. Erre azonban semmi esély.

(BUKSZ, 2008 tél)

Zádori Zsolt