A kultuszokat sokszor rajtakapják, hogy alig vagy semmi közük a történeti valósághoz (az „igazsághoz”), mégsem tekinthetjük őket szimpla hazugságoknak vagy leleplezhető legendáknak, mert bár valóban („utólagos”) konstrukciók, mégis képesek dokumentálni egy világot, egy korszakot, egy észjárást, még ha az sohasem volt magáé a kultusz tárgyáé. Merthogy a kultuszok nem a kultusszá tette tárgyról, személyről, eseményről szólnak leginkább, hanem a kultusz kitalálóiról, építőiről és működtetőiről, ha tetszik, az örökösökről, az utókorról. A kultusz megértésének/értelmezésének központi magva nem más, mint hogy miért is kultikus jelentőségű az a különleges valami a kultusz hívei számára. 

Petőfi Sándor 150 éven át tartó kultusza korról-korra formálódott, miközben mást és mást jelentett politikusnak, irodalmárnak, tanítónak vagy kisdobosnak. Petőfi különösen alkalmas volt arra, hogy kultikus figurává váljék. Élete, életműve és saját ambíciói, valamint a történelmi szituáció (saját kora), a vérzivataros XIX. meg XX. század találkozása nyomán született meg és cseperedett mind hatalmasabbá a kultusz-Petőfi, aki nem azonos a „valódi” költővel. „Lobogónk” ő, „égő csipkebokor”, „az istenek magyar kedvence”, „a lyra világcsászára”, akinek „minden jövendölése beteljesedett”, és aki nem veszhetett oda Segesvárnál, akinek „földi maradványaiért” több emberöltő múltán is érdemes expedíciót szervezni. 

Madarász Viktor képe (1875) a csatatéren haldokló Petőfiről. Hazám a porban © www.freeweb.hu/aranylaci

A kultusz-Petőfitől mi sem áll távolabb, mint hogy idomuljon a kordivathoz vagy építgesse saját kultuszát – miközben a húsvér Petőfihez ez nagyon is közel állt. A kultusz-Petőfi sohasem játszik szerepet, élete és művei teljes, zavartalan egységet alkotnak és kristálytisztán áttetszőek – miközben Petőfi Sándor romantikus szerepeket öltött magára, egyszerre akár többet is; és egyáltalán nem teljes fegyverzettel pattant ki Hungária koponyájából, bizony, neki is volt gyerekkora, és neki is volt mit takargatni.

A kultusz-Petőfi sokáig nyerésre állt, és árnyékban hagyta az irodalomtörténeti figurát. Szerencsére utóbbiról is mind többet tudunk, hála a szorgos irodalomtörténészeknek. Tavaly jelent meg Kerényi Ferenc monográfiája, amit a szakma máris alapműnek tekint. És Margócsy István is sokat tett azért, hogy lehántsa költő alakjáról azokat a rétegeket, miket rákentek a századok.

Margócsy nem csak Petőfi életének, hanem kultusz- és recepciótörténetének tudós búvára is. Ebbéli munkálkodásának újabb eredményeit közli a Holmi Petőfivel bőven foglalkozó augusztusi száma. Tudós szerzőnk vizsgálódásnak tárgya most Illyés Gyula Petőfi Sándor c. könyve, ami először 1936-ban jelent meg, de a többszöri bővítés, kiadás és rendszerváltás ellenére szemlélete mit sem változott.

Az irodalomtörténész–kritikus meggyőzőn, példák seregével leplezi le Illyés erőfeszítését, hogy a maga idealizált képére gyúrja Petőfi alakját. Margócsy elismeri ugyan, hogy Illyés „minden gesztusával” arra tör, hogy a korszak hivatalos kultuszával szemben fogalmazza meg saját Petőfi-képét, csakhogy „olyannyira kritikátlan elragadtatottsággal szemléli és mutatja be hősét, olyannyira abból a megkérdőjelezhetetlen alapfeltételezésből indul ki, miszerint Petőfinek minden megmozdulásában […] mindig az erkölcsi-politikai Igazság tökéletes képviselőjeként vagy inkább megtestesüléseként jelent meg”, hogy könyve nem a XIX. század költőjéről szól, hanem Illyés „igazságát ismétli, írja körül és sulykolja”.

Petőfi egykori monográfusa midőn tehát egy kultuszt lerombol, aközben bőszen épít egy másikat, ami legalább annyira kritikátlan és hódoló, mint a hivatalos. „Petőfiben az a megragadó, hogy jelleme éppúgy ragyog, mint verse. […] Mosolygok magamon, hogy hasztalan keresek rajta egy porszemnyi foltot is, képzeletem, ösztönöm nyomban lemossa, a ragyogás tökéletes” – kábítja magát s olvasóit Illyés.

Margócsy több fontos mozzanattal is foglalkozik, amelyek híven szemléltetik, hogyan manipulál a könyv szerzője. Mi most – némileg engedve az aktualizálás csábításának – csak azt idézzük fel, hogyan tálalja Illyés Petőfi elfojtásokkal terhelt viszonyulását szlovák gyökereihez.

Petőfi vitathatatlan „tót” származása régóta izgatja a magyar közönséget. De holt biztosan nem lehet megmondani, hogy a kis Sanyi milyen nyelven tanult meg beszélni, és hogyan folyt a szó egymás közt otthon. „A szakirodalom a nagyon szűkös adatokra támaszkodva csak annyit tud megállapítani, hogy Petőfi apja jól, anyja rosszul beszélt magyarul” – összegez Margócsy. Ehhez képest Illyés azt vizionálja, hogy a „drága Hrúz Mária […] mosolyogva s óvatosan adja fia szájába a magyar szavakat”.

Illyés egyenesen hallgat Petőfi szlovák nyelvismeretéről, s csak a költő által később megtanult nyelvekkel említi egy csapatban. Nem is csoda, mert a szlovák nemzetiségi törekvésekről nincs túl jó véleménye, önképzőköreiket is csupán a „pánszláv agitátorok” manipulációjának látja.

Petőfi feltámadása Madarász képén (1913 k.). Táguló orrlikak © www.kieselbach.hu

Az író majd elolvad, amikor a magyar nép nemzetiségi toleranciájáról beszél: „A magyarok ugyan büszkék eredetükre, […] de ahogy vallási türelmetlenség nincs bennük, a nemzeti türelmetlenségük is oly kicsi, hogy szinte a nemzeti tudat hiányáig ér. Őszinte csodálkozás és valamiféle könyörület önti el őket, ha idegen nyelvet hallanak.” – Ha ez így volt, akkor miért írja másutt, hogy Petőfi és apja is feldühödött, amikor letótozták őket? – teszi fel a kérdést Margócsy.

Illyés makulátlan kultusz-Petőfijének jellemén az sem ejt foltot, hogy „megtagadja a szlovák Kiskőröst a magyar – azazhogy kun! – Félegyház kedvéért”, jelesül meghamisítja születési adatait. „Ő ne szállhatna szembe a valósággal? Helyesebben a látszat-valósággal?” – menti fel hősét. Így válik romantikus költői gesztussá, hetyke nonsalanszá Illyés elbeszélésében a részben karrierépítést szolgáló, részben a kor viszonyira reagáló praktika.

Mert bizony idealizáló leírását erősen ellenpontozzák azok a korabeli szövegek, amelyeket Margócsy közöl lábjegyzetben. A hazai tótsággal szembeni türelmetlenség nagyon is jelen volt a kor Magyarországán.

Kazinczy Gábor például így ír a Felföldről (a Felvidékről) 1839-ben: „Mintha világtenger szigetelne el bennünket, távol hisszük magunktól, érdekeinktől; s tudatlanságunkat, megszorítva a butaságok legbutább anyatej- és nevelésöröklötte magyar virágjával cziczomázzuk föl: a tót nem ember. Eltaszítánk magunktól e népet, mint korcsfaját az anyakebelnek, sőt szégyelljük őt mint a fattyúágat családunk tiszta sarjfájában. […] – Vegyük kérdőre a legmagyarabb magyart, ki nem lépte túl soha faluja határát, […], a legundokabb bánást elfogja feledni, de mondd tótnak, s halálharcz lesz, mit vele nyerendesz.”

Rónay Jácint nevezetes nemzettipológiai munkájában pedig ekként látja a magyarok és a nemzetiségek Illyés által felmagasztalt együttélését: „Büszke a magyar, különösen arra, hogy ő nem tót, nem német, hanem magyarnak született. Bizonyos személyekre vagy népekre hivatkozni nem mindig tanácsos; de a magyar s az imént említett népek közti súrlódás sokkal ismeretesebb, mint hogy titkolni lehetne [...]. Mondd a magyarnak, hogy német, s Debrecenben, Szegeden – neheztelni fog. Egyebütt, még a fővárosunkban is, valahogy csak megjárja; de nevezd tótnak hazánk bármely zugában, s haragra lobban. Sokszor tapasztaltam már, hogy hazánkban a német és a tót szégyellé magát annak vallani”. Vajon Petőfinél hogyan is lehetett ez?

Illyés azonban messze elkerüli az efféle kényes, valójában a legizgalmasabb kérdéseket. Elbeszélése egyenes vonalú, hősének jelleme, tehetsége, észjárása mit sem változik: a magyar nép megváltására hivatott zseniként születik és úgy is hal meg.

Mégsem kell kiátkoznunk vagy kicsinyelnünk Illyés kultusz-Petőfijét, nem csaló ő, nem akar ő készakarva becsapni bennünket. Ha tudjuk, hogy kultusszal állunk szemben, nincs mitől tartanunk. Margócsy tanulmányában éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy bizony rosszul teszi az irodalmár szakma (a „recepció”), ha Illyés „magával ragadó stílusú” könyvét a Petőfi-szakirodalom egyik kétségbevonhatatlan alapművének tekinti, miközben az valójában „igazi nagyszabású szépirodalmi alkotás”, sőt egyenesen „Illyés hetvennyolcadik magyar népmeséje”. Nem Petőfiről szól tehát, hanem parabolaként olvasandó: „benne nyilatkozik meg legszebben és legegyértelműbben a harmincas évek népi írócsoportjának ideologikus önképe, valamint irodalomszemléletének ideálképe. […] a népi írók utópikus példázatát adja meg, s e tekintetben dokumentumértéke is igen magas fokú”.

(Holmi, 2009/8)

zádori