Sokat idézett bon mot-ja, hogy „politikám abból áll, hogy nincs politikám”. Ez persze szellemes, de soha nem volt igaz. Tény, hogy Lincoln szerette magát szerényen olyan folyami hajóshoz hasonlítani, aki nem az előre tervezett utat követi, hanem a „hajó menetét mindig csak addig a pontig jelöli ki, ameddig ellát”. (Mark Twaintől tudhatjuk, hogy hiba lenne az akkori folyami hajósokat lebecsülni, már csak azért is, mert a Mississippi jobb révkalauzai többet kerestek, mint az amerikai elnökök.)

Csakhogy Lincoln politikáját egy-egy homokpad vagy örvény rövid időre eltéríthette ugyan, de a kitűzött céljaihoz mindvégig következetesen ragaszkodott. Hahner Péter történész a Magyar Tudomány júliusi számában sorra veszi, hogy mik is voltak az amerikai polgárháború véres időszaka elnökének vezérlő csillagai.

A legfontosabb célja a nemzeti egység helyreállítása volt, tulajdonképpen mindent ennek rendelt alá. A déli államok, a Konföderáció lázadása az Unió ellen csak utólag tűnhet lefutott meccsnek. Mert igaz ugyan, hogy az északi államok gazdasági, pénzügyi és népességi fölényben voltak, de – mint arra Hahner felhívja a figyelmet – számtalanszor fordult már elő a történelemben, hogy a függetlenedni vágyó gyengébbik fél rákényszerítette akaratát az erősebbre. Így történt ez Svájc, illetve a Német-Római Császárság, Hollandia, illetve a Spanyol Birodalom, vagy éppen az Egyesült Államok, illetve a Brit Birodalom esetében. Ráadásul a Konföderáció győzelméhez elég lett volna az Uniót rábírni arra, hogy belenyugodjék a déli államszövetség elszakadásába. És ennek az esélye 1863-ban meg is volt. Az északi demokraták között erős békepárt alakult, mivel a lakosság megelégelte a háborúskodást (a polgárháború következtében több mint egymillióan haltak meg), a magas adókat és a központi kormányzat megnövekedett hatalmát.

Lincoln nálunk elsősorban mint „a rabszolga-felszabadító elnök” ismeretes. Való igaz, hogy politikai pályafutása elejétől erkölcsi alapon utasította el a rabszolgaságot, de elnöksége alatt mégis alaposan átalakult a hozzáállása a „négerkérdéshez”. Faji szeparatistának indult, aki nem hitt a rasszok békés együttélésében, hogy aztán élete végén már készen álljon arra, hogy a feketéket az amerikai demokrácia egyenlő polgárainak tekintse.

Eleinte úgy vélekedett, hogy mivel a rabszolgamunka nem hatékony, így magától összeomlik a rendszer, és nem siettette az emancipációt. Azzal is felháborította a rabszolgaság eltörlésén fáradozó abolicionistákat, hogy egészen 1862-ig úgy gondolta, legjobb lenne a feketéket vissza-, pontosabban áttelepíteni Afrikába (Libériába). Csakhogy a déliek nem akartak „önként” megválni „négereiktől”, akik viszont nem akartak Afrikába települni, amihez az Unió egyébként sem adott volna pénzt. Így maradt az egyoldalú elnöki deklaráció, amely 1863. január elsejétől katonai szükségszerűségre hivatkozva szabadította fel a „lázadók” területein élő rabszolgákat.

Hahner cikkéből kiderül, hogy külpolitikai megfontolás is állt e lépés mögött. Mégpedig az, hogy a déliek lehetséges európai szövetségeseinek, Franciaországnak és Angliának a közvéleményét Lincoln a maga oldalára akarta állítani. Ezzel együtt az elnök nem csupán taktikai megfontolásokból cselekedett, idővel megerősödött a hite abban, hogy a feketéket is megilletik a Függetlenségi Nyilatkozatban lefektetett emberi jogok.

Az Egyesült Államok egysége iránti eltökéltsége és sikerei a választókat is meggyőzték. Már első elnökké választása is meglepetés volt, és a szerencsés körülményeknek köszönhette, a Demokrata Párt ugyanis több jelöltet indított. Ösztövér megjelenése (192 cm-es volt és csontsovány) pedig taszította kortársait – a legcsúnyább elnöknek, sőt embernek nevezték. Arra még kevesebben számítottak, hogy újraválasztják. Aztán mégis így történt. Pedig szinte önsorsrontó módon elutasította azokat a praktikákat, amelyek erősíthették újraválasztási esélyeit, sőt a hadiállapot során akár el is halaszthatta volna a szavazást, de éppúgy, mint egykor az angolokkal hadakozó Washington, ő is hitt a demokrácia felsőbbrendűségében. „Választások nélkül nem lehet szabad kormányzatunk!” – mondta.

Mert miközben igazi patriótaként küzdött országa egységéért, virtigli demokrataként nagyon izgatta, hogy bebizonyítsa a népének és a világnak: szemben az akkori (és a mostani) nézetekkel a demokrácia igenis képes megvédelmezni a szabadságot és az egyenlőséget – akár a belső ellenségtől is.