Kőszeg Ferenc megjelenés előtt álló memoárjából közöl részletet az áprilisi Holmi. A történet, pontosabban a történetfüzér a fürdőszobában kezdődik és ott is ér véget. Az elsőéves bölcsészhallgató 1957. október 21-én este éppen imádott fürdőjére készül, hogy aztán december 19-én ülhessen bele abba a kádba, amelynek kedvéért „hajszál híján” besúgó lett. Ezalatt a forradalom utáni megtorlások mellékszereplőjeként előbb a Gyűjtőbe, majd a Gyorskocsi utcai fogdába kerül. A népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével gyanúsítják, mert a forradalom leverését követően röplapon szólította fel ellenállásra gimnazista társait. A deliktum halállal is büntethető. Bár hősünk esetében némileg enyhíti a kilátásokat, hogy kihallgatói legott azzal is megfenyegetik: és még egyetemre se járhat többet.

Az egykori szerkesztő, illegális ellenzéki, parlamenti képviselő és jogvédő gyakorlott elbeszélő. Emléktöredékeit, anekdotáit, korfestő megfigyeléseit nemcsak környezete, hanem a heti Beszélő, majd utóbb a Magyar Narancs kitartó olvasói is élvezhették. Némelyiket többször is papírra vetette, így a mostani könyvébe is bekerül jónéhány olyan sztori, amit korábban már így-úgy előadott. Csakhogy sokakéval szemben az ő történetei nem koptak meg, nem fordultak az emlékező ellen, nem leplezik le a „nagy mesemondót”, mert Kőszeg új történetváltozatai egyre pontosabbak, egyre árnyaltabbak, egyre gazdagabbak. Elbeszélése lebilencselő elegyét adja a szélsőséges szubjektivizmusnak és a részletező dokumentarizmusnak.

Az erdélyi emlékiratírók modorára is ráismerhetünk benne, történetei naturalizmusa és őszinte vallomásossága ugyanis egybecseng a XVII. századi Bethlen Miklós vagy a XVIII. századi Árva Bethlen Kata memoárjainak hangjával, ha azok nem lennének „valós eseményeken alapuló”, de mégiscsak fikciós munkák. Ám K. és Kőszeg, az elbeszélő és a szerző teljesen egy, biztosak lehetünk benne, hogy az irodalmi okok vagy egyéb földi hívságok miatt az emlékező szándékosan bizton nem kozmetikázik. Már-már önsorsrontó módon őszinte például a korábban megjelentett s most újra publikált Halálkrónika című írásában, amiben nagybeteg feleségének, Fekete Évának a haldoklását mondja el.

Fél éve írtunk arról, hogy mennyire hiánycikk honunkban a politikusi memoár műfaja. – A politikusi memoároknál elsősorban a státuszférfi formátuma számít, márpedig a rendszerváltás óta eltelt húsz év még nem termelte ki a fajsúlyos egyéniségeket. Rettentő sablonosok az életpályák, érdekes, igazán egyedi gyerek- és ifjúkor alig akad – indokolta lapunknak Kőrössi P. József, a Noran Könyvkiadó vezetője a színvonalas politikusemlékezések csekély számát.

Amennyire az előzményekből sejthető, hiszen művének teljes kéziratát nem ismerjük, ciklusokba rendezett írásaiból álló könyvével Kőszeg nem afféle szokványos politikusi emlékiratot alkotott, amelynek főhőse egyenes vonalú egyenletes mozgást végez a bölcsőtől a panteonig. Szerzőnk elbeszéléseiben nem „gravitál” valahonnan valahova, az útja egyáltalán nem magától értetődő, s noha a szociológiai determinációkat ő sem tagadja, inkább ínyenckedve szembesíti őket a szokatlannal, az atipikussal. Az egykori politikus – nyolc évig volt az SZDSZ parlamenti képviselője – írásaiban teljesen megszabadul a közszereplőség nyomasztó kötelmeitől. Igaz, aktív politikusként is csak tessék-lássék vetette alá magát nekik, a heti Beszélőben közölt írásaiban nyoma sem volt a pártszerűségnek, bár az Országgyűlésben általában fegyelmezetten szavazott.

Világszemléletében fontos szerepe van a szabad akaratnak (a döntési szabadságnak), de nála nem mindent felülíró, szigorú parancsként jelenik meg, hanem a kötöttségek és a determinizmusokkal szembeni makrancos és törékeny, mégis magasztos szembenállásként.

Valami ilyesmiről szól most közölt elbeszélése is, arról, mennyire kevésen múlik, hogy az ember morálisan vagy immorálisan cselekszik. Kőszeg nem relativizál, nem mossa össze az erkölcsöst az erkölcstelennel; világosan felmutatja a köztük lévő különbséget, de nem titkolja, hogy a jellemszilárdság mellett sokszor más (például jószerencse) is kell az erkölcsi magaslatokon történő megkapaszkodáshoz. Kőszeg antropológiája valóságismeretről tanúskodik, ezzel együtt optimizmust sugároz.

Az Egy kád víz elbeszélésében a röplapozó és vizsgálati fogságban tartott 18 és fél éves egyetemistát is megkísérti az elbukás. Hogy kéthónapos raboskodását odahagyva végre rendesen tisztálkodhasson, „csak annyit” kellett volna mondania a beszervezésével megbízott BM-es Zalai Emilnek, hogy hajlandó vele időnként találkozni és beszélgetni. „Nem az egyetemre, nem a jövőmre gondoltam. Egy kád vizet láttam magam előtt, és hallgattam. Zalai úgy érezte, győzött, talán igaza volt. De meg akarta pecsételni győzelmét. – A kapcsolatunkról – mondta – nem beszélhet senkinek. Az édesanyjának sem. Ez volt az a mondat, amely szétpattantotta a szorongást. – Nem – mondtam végre boldogan.”

De nem szimpla megszabadulás-történetet olvashatunk. Kőszeg ugyanis beszámol arról, mennyire közel került ahhoz „egy másik fronton”, hogy végzetes hibát kövessen el. A kihallgatások során a röplapozás ügyében ugyanis azt a rossz taktikát választotta, hogy elismeri az illegális szervezkedést, „de ahogy az Ifjú Gárdában olvastam, hozzátettem: »nem vagyok hajlandó vallomást tenni a társaimról«”. Így kihallgatóinak előbb-utóbb meg kellett nevezni társait. Négyük közül hárommal így is tett, ami, szerencséjükre, se nem osztott, se nem szorzott, mert a BM-nél akkor már mindent tudtak, és elég idő eltelt ahhoz, hogy lássák, piti ügyről van szó. Kőszegen kívül csak barátját, Kovács Pétert (aki később művészettörténészként létrehozta az első magyar kortárs képzőművészeti gyűjteményt  Székesfehérváron) vették őrizetbe. De az emlékező ma sem menti fel önmagát: „Persze nem tudhattam,hogy nem fognak-e mind az ötünket börtönbüntetésre ítélni, kirúgni az egyetemről. A következmények elmaradása legfeljebb némi vigaszt nyújthat, de nem ment fel.”

Manapság, midőn kilátástalan és gusztustalan harc zajlik az 1956-os forradalom utólagos értelmezéséért és einstandolásáért, Kőszeg (akkori és mai) helyzetértékelése „kulcsot ad” a megértéshez: „Akármit is gondoltam azonban a zárkatársaimról (és akármit gondoltak is azok énrólam), az egy pillanatig sem volt számomra kérdéses, hogy az ellenségeim a zárkán kívül vannak, és ők maradnak az ellenségeim mindaddig, amíg az ő kezükben van a kulcs.”

De mi is volt számára a legelviselhetetlenebb a fogságban? A parázs politikai viták, a felismerés, hogy zárkatársai közül szinte senki nem felel meg a forradalmárokról alkotott ideálképének (jellemző módon, aki leginkább megfelelt annak, az bizonyítottan besúgó volt), vagy az állandó zsidózás? Nem. „A börtönben talán a piszok, pontosabban a mosakodás hiánya volt a legrosszabb. (…) A nyomasztó mindenekelőtt a kübli volt, az, hogy a húszliteres bádogedény fölé guggolva egymás előtt kellett ürítenünk. Ezt azonban tűrhetővé tette, hogy mindannyian ezt tettük, kölcsönösen elfogadtuk egymás szarását. Én azonban gyerekkoromtól kezdve megszoktam, hogy a papír használata után még meg is mossam a seggem, mint az arabok.” Amire persze nem nyílik módja, ahogy borotválkozni, a haját levágatni sem tudja.

A politika mellett a rabok 1957-ben leggyakrabban a szexszel foglalkoztak. (Ma leginkább csak az utóbbival.) Erotikus fantáziálások, orgiák igaz történetként vagy hamis románcokként adattak elő, éjszakára pedig maradtak a magányos fantáziálások, némely helyen – nem úgy a Gyorskocsi utcában, ahol tilos volt a pokróc alá dugni a kezet – némi maszturbálással megspékelve. Felnőtt fiatal férfiak között nincs is ezen csodálkozni való. Ahogy azon sem, hogy az összezártság idején szerzőnknek. „Nagyon konkrét erotikus álmom volt, méghozzá a zárkatársammal, aki különben jóképű fiú volt. (…) engem az álmom megrémített: szégyelltem és mélységesen titkoltam.”

Mint tán a fentiekből is kitűnik, a „nagy erkölcsi vagy történeti dilemmákhoz” való hozzászólás mellett Kőszeg elbeszélésében fontos szerep jut az 1957-es börtönmiliő kisrealista ábrázolásának. Figurák, vamzerek és kihallgatók, forradalmárok és balekok, illetve a nyomorult, sokszor állati helyzetek, amelyek a viszonylagos polgári jólét burkából kiszakított fiú számára különösen ijesztőek lehettek – ezek érzékletes ábrázolása teszi vérbővé és hitelessé Kőszeg írását.

A szerző minap ünnepelte hetvenedik születésnapját. Isten éltesse!

(Holmi, 2009/4)

Zádori Zsolt