Honfoglaláskori lovas Feszty Árpádtól. Magas lóról az anyaföldre © hung-art.hu

Ha mástól nem, Indiana Jones-tól biztosan tudhatjuk, hogy a régésztől nem az igazságot kell várni, hanem a tényeket. A Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézete és az akadémia Régészeti Intézete etnogenetikai kutatásából az is kiderül, hogy ezek a tények felettébb aprócskák és csak rettentően sok megszorítással értelmezhetőek. Az ezredfordulón indult és a pénz fogytával egyelőre idén nyáron zárult az a kutatás, amely X. századi magyarországi emberi és állatcsontok genetikai jellegzetességeit vizsgálta. Az eredményekről a kutatók a Magyar Tudomány októberi számában számoltak be.

Az etnogenezis majdnem olyan, mint a foci, látszólag mindenki prímán ért hozzá, vagy legalábbis megvan róla a véleménye, leginkább a rögeszméje. A kocsmaasztalnál is elmélkedhetünk róla. Ehhez képest a népek eredetkutatása komoly, aprólékos, széles felkészültséget igénylő tudományos tevékenység, amelyet mostanában már etnogenetikai vizsgálatok is segítenek. Ám – mint ahogy a mostani kutatás vezetője, Bálint Csanád régész akadémikus írja – „a genetika segítségével sem »fejtettük meg« a magyar eredetkérdést, és az nem is »fejthető meg«”. Csínján kell tehát bánni az egyébként izgalmas új eredmények interpretálásával, és „messzebb menő következtetésekkel egyelőre nem lehet és nem szabad előállni”.

Kutatók és a közönség képzeletét egyként izgatja évszázadok óta, hogy kik is voltak őseink. A halszagú atyafiságot, a finnugor eredetet nehezen megemésztők vadabbnál vadabb magyarázatokkal örvendeztetik meg a nagyérdeműt. Az elegánsabbnak, daliásabbnak tartott hunok, szittyák (szkíták), avarok, irániak, japánok, pártusok szerepelnek a testvér- vagy anyanépek között. Az efféle szenzációs magyarázatok azonban ritkán vesznek figyelembe tudományos tényeket és játékszabályokat, illetve azt az aprócska körülményt, hogy a nyelvi, illetve a genetikai eredet a sokszor nem esik egybe. És főleg, hogy a nép vagy a nemzet történeti konstrukció, a mai értelemben vett nemzetfogalom pedig a XIX. század terméke, genetikailag pedig értelmezhetetlen, különösen így van ez a Kárpát-medencében. Bálint Csanád is leszögezi: a genetikusok populáció-fogalma nem azonos a nép fogalmával.

Korábban a történeti embertantól, később a vércsoportvizsgálattól várták a megoldást az etnogenezisek feltáratlan területeinek magyarázatára. A korlátokat mi sem jelzi jobban, hogy ott is, ahol teljeséggel ki van zárva a rokonság, egyeznek a vércsoport-gyakoriságok, például a madagaszkáriak, illetve az orosz katonák között – derül ki Mende Balázs Gusztávnak, a Régészeti Intézet archeogenetikai laborvezetőjének írásából.

Egy ország élcelődött Grespik Lászlón, aki a magyar és japán nép rokonságát „bizonyította” DNS-ük „azonos tekeredési szögével”. De nála jelentősebb tudósok, jellemzően nem történészek vagy régészek, hanem biológusok is meghökkentő „eredményekkel” rukkoltak elő. Egyik biológus akadémikusunk például az ukrán, lengyel, illetve a magyar genetikai állomány túlnyomó egyezése miatt arra a következtetésre jutott, hogy a szlávok valójában elszlávosodott magyarok. Miközben ennek még az ellenkezője sem igaz.

Ahhoz képest, hogy efféle vizsgálatoknál különösen indokolt az elővigyázatosság, a kutatók hajmeresztő hibákat vétettek, mert nem jártak el körültekintően. Czeizel Endre és társai például a mai budapesti lakosság genetikai állománya alapján akarták megrajzolni a magyar népesség genetikai jellegzetességeit és történetét. Köztudott, a mintavétel meghatározza a kutatás végeredményét. Nem lehet komolyan venni az olyan az etnogenetikai vizsgálatokat, amelyek mai, és nem korabeli (régészeti) mintákból dolgoznak. Bálint Csanád figyelmeztet arra, hogy már a X. és a XI. századi minták genetikai állománya között is jelentős a különbség.

De miféle jelentős különbségről beszélhetünk, ha tudjuk, hogy minden ember (homo sapiens sapiens) 99,9 százalékban azonos, és a különbségek legnagyobb része egyének között jelentkezik, nem pedig populációk között? Mit kell „megkaparni” ahhoz, ha az embereken belüli származási (ha nem is etnikai, de legalábbis területi) csoportjellemezőket akarjuk feltárni? Különös, de egy apró sejtszervecskének, a hosszú együttélés alatt „humanizálódott” baktériummaradéknak, a sejtmagban megbúvó mitokondriumnak köszönhetjük, hogy viszonylag egyszerűen kimutathatóak a típusos területi különbségek. Ugyan az emberi genomnak csak töredéke található meg benne (mindössze 37 darab gén a sejtmag mintegy harmincezréhez képest), de az legalább egyszerűsége miatt jól leírható. Az azonos mutációkat tartalmazó nukleotidsorozatokat nevezik haplotípusoknak (haploid = egyszerű), ezek alapján azonosítják az archeogenetikusok a haplocsoportokat, Európában hetet, amelybe a kontinens népességének 95 százaléka tartozik.

A Feszty-körkép részlete. Patanyomok a történelemben © hung-art.hu

Lipták Pál félévszázados történeti embertani (fizikai antropológiai), tehát nem genetikai vizsgálatai kimutatták, hogy a X. századi magyarországi embercsontoknak csak a 16,7 százaléka tartozik a mongoloid és az europo-mongolid rasszhoz. A mostani, csontokból végzett genetikai vizsgálat igazolni látszik a korábbi eredményeket, és szinte kísértetiesen ugyanezt az arányt mutatja. A 68 honfoglalás kori mintának csak a 16,2 százaléka képvisel ázsiai vonalat, a maradék 83,8 százalék európai haplocsoportba tartozik.

Nincs ezen tulajdonképpen mit csodálkozni, mert őseink vándorlásának utolsó nagy ugrása, a honfoglalás előtt ötszáz évig már Kelet-Európában éltünk, ahol a bronzkortól meghatározó az indoeurópai (régebbi nevén indogermán) népelem.

De hát akkor mi van az egyhetednyi keleti eredetű génekkel? – kérdezhetik. Nem lehet, hogy azok lennének az „igazi magyar” gének? Nem valószínű. A kutatók arra figyelmeztetnek, egyáltalán nem biztos az sem, hogy a honfoglaló magyarok hozták magukkal a nyereg alatt puhított ázsiai géneket, mert azok a korábbi, keletről nyugatra irányuló népmozgások során is megérkezhettek a Kárpát-medencébe. Sőt a népvándorlások korában a génvándorlás iránya olykor fordított is lehet. Bálint Csanád, a Régészeti Intézet igazgatója példákkal igazolja, hogy a nép- vagy génkeveredés a történelem magától értetődő, lényegi jelensége. Így például az egyik időszámítás kezdete körüli időből származó ázsiai hun temető halottjainak a 11 százalékát európai gének jellemzik – nem másutt, mint Mongóliában.

Aki nyílegyenes, töretlen ívű históriának szeretné látni a magyar nép genezisét, valószínűleg elégedetlen a szaktudósok eredményeivel, s persze továbbra is ragaszkodhat fantazmagóriáihoz. Illúzióink nincsenek, mítoszainkhoz, legendáinkhoz kapaszkodni szoktunk körömszakadtig. Bökönyi Sándor is hiába mutatta ki, hogy a szürke marha nem jöhetett be együtt a honfoglaló eleinkkel, hisz legkorábbi hazai leletei XIV. századaiak, autentikus kellékként mégis  szerepel Koltay Gábor Honfoglalás c. filmjében. Feszty Árpád millenniumi körképje a honfoglalásról, úgy tűnik, kitörölhetelen nyomot hagyott vizuális emlékezetünkön.

Aki viszont kedveli a szövevényes, életteli történeteket, bátran vidulhat. Mert mitől is lenne kevésbé érdekes és felemelő egy találkozásaiban, kapcsolataiban formálódó, a változásokhoz eredményesen alkalmazkodó nép története, mint egy „saját (genetikai) tisztaságát” megőrzőé? Míg az előbbi testestül-lelkestül megmarad, addig az utóbbinak meg – már ha egyáltalán valami – csak az emléke él tovább.

(Magyar Tudomány, 2008/10)

Zádori Zsolt