Csaba László

A szovjet birodalom összeomlása után rendszervákuum alakult ki. Ez a szovjet utódállamokban az ezredfordulóig is eltartott, térségünkben viszont elsősorban az uniós csatlakozás reménye siettette a „vadkeleti” szisztéma, avagy a gengszterkapitalizmus meghaladását. E vákuumban a korábbi bürokratikus rendszer szabályai már fellazultak, ám a piaci fegyelem még nem érvényesült – írja a História legfrissebb számában Csaba László, a Közép-európai Egyetem (CEU) közgazdász professzora.

A kelet-európai rendszerváltás(ok) egyediségét elsősorban az adta, hogy az összes gazdasági és társadalmi alrendszer egyszerre és egy irányban változott meg. Ez készületlenül érte az akadémiai közgazdaságtant. Leginkább azért, mert a fősodrát a hetvenes évektől kezdve egyre kevésbé jellemezte a rendszerben való gondolkodás; illetve mert „a szovjet rendszer visszaváltását piacira lényegében senki sem tartotta lehetségesnek”. A fősodron kívüli nagyszámú – országismereti tanszékeken vagy regionális intézetekben tevékenykedő – nyugati szakértőnek pedig nem volt kellő hozzáértése a folyamatok megértéséhez és modellezéséhez. Ugyanez igaz volt az olyan nagy tekintélyű nemzetközi intézményekre is, mint a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vagy a Világbank. „Ismeretanyaguk munkatársaik általános műveltségéből és érdeklődéséből adódó, tájékozott laikus jellegű volt és maradt” – fogalmaz fanyarul Csaba a történeti folyóiratban. És az európai intézmények felkészültségéről és leleményességről sincs túl nagy véleménnyel. Ezzel együtt az Európai Uniót vízválasztónak tekinti, amelyhez való csatlakozás reménye összerendezte a sorokat. Felgyorsult és határozott irányt vett az átalakulás azokban az országokban, amelyeknek esélyük volt az uniós tagságra. Szlovákia például ilyen, ellentétben Horvátországgal, amelynek csak mostanában nyílt kapu a közösségbe, és persze most már meg is látszik rajta.

De mi volt az átalakuló harminc ország közgazdász szakmájával, ők milyen utakat kínáltak? Csaba László három típusválaszt különböztet meg. Az egyik pusztán politikai fordulatként értelmezte az átalakulást, amely a már megindult szocialista reformfolyamat elől takarította el az akadályokat. (Nevezzük őket reformszocialista irányzatoknak.) A másik a nullpontról indulást vette adottságnak, és a radikális piacosítást meg a nyugati modellek kritikátlan átültetését tűzte zászlajára. (Liberális vagy neoliberális irányzatok.) A harmadik csoport a fontolva haladóké, akik narodnyik, harmadikutas vagy nemzeti modellt kínáltak.

Ehhez képest lett, ami lett. Csaba szerint azonban mostanra a nemzetközi közgazdászszakma biztosan tanult az átalakulásból. Például azt, hogy nincs szükség új közgazdaságtanra; revideálni kell a meghaladottnak hitt történeti és intézményei megközelítéseket, amelyek a korábban egyeduralkodó pozitivista, matematikai módszerek mellől kiszorultak a standard elemzésekből. Mert nincs arra technokratikus, „szakmai” válasz, hogy az optimális végeredmény érdekében mennyi szolidaritást meg versenyt érdemes vegyíteni az új rendszerben.

Az összefüggések és a körülmények együttese határozza meg a lehetőségeket – jöttek rá a trivialitásra a tudós közgazdászok. Nem rossz. Csak egy régi világrendszernek kellett hozzá összedőlni meg egy újnak szerencsétlenkedni – tesszük hozzá ezt már mi rosszmájúan. Miközben az is látszik, hogy a rendszereket nem csupán tudós közgazdák építik. És ez egyáltalán nem olyan nagy baj.

(História, 2008/4-5)