Bokros Lajos. Típusos eltérés © hvg.hu

Bokros Lajos aligha sejthette, amikor május elején interjút adott az Élet és Irodalomnak (ÉS), hogy vele példázzák majd annak a közgazdász értelmiséginek a típusát, amelyik zavaros időkben megbúvik, majd a széljárást felmérve teli szájjal mondja okosságait, és bírálja azt a kormányt, amelyik nyögi „bátor” döntéseinek következményeit. Márpedig Mihancsik szerint a Gyurcsányt élesen kritizáló Bokros ilyen – derül ki a Mozgó Világ új számában közölt írásából. A kormányfővel szembeni személyes ellenszenven túl ugyan nem talál rá ésszerű magyarázatot, mitől vált ilyenné Bokros, de a kiváló rádiós-szerkesztő az ÉS-interjúból vett idézetekkel „bizonyítja” az egykori reform-pénzügyminiszter helyzetfelmérésének 11 „defektusát”. Ezek „szűkebben a közgazdászszakma, tágabban a közvélemény-formáló értelmiség magatartásában és vélekedéseiben is fellelhető tipikus – szerintem [mármint Mihancsik szerint] rossz, hibás, félrevezető – megközelítési módokat” leplezik le.

Szó se róla, Bokrosnak nincs egyetlen jó szava sem a mostani kormányról, és nem hajlandó figyelembe venni a jelenlegi siralmas politikai konstellációt, amelynek valóban fontos, bár nem egyetlen összetevője a Fidesz nihilista és felelőtlen ellenzékisége. A neves közgazdász tényleg szerelmes saját miniszteri reformteljesítményébe, de hát istenem, végül is van mire szerénytelennek lennie. Mihancsiknak azonban nem ez fáj, hanem az, hogy Bokros tabunak tekinti Orbán Viktor nevét, és nem teszi meg őt a hisztérikus és bénult közállapotok egyedüli felelősének. Magunk is tapasztaljuk, hogy sok nyilvános, de nem politikusi megnyilatkozásból hiányoznak az egyenes, érthető megfogalmazások. Igaza van Mihancsiknak abban is, és ezt szemléletes példákkal bizonyítja, hogy Bokros többször elkeni a felelősséget, amikor nem nevezi néven Orbánt és pártját, név szerint mindössze egyszer-egyszer szerepelnek. Csak hát az MSZP is csak egyszer neveztetik néven az interjúban, Gyurcsány is csak négyszer, noha végig az ő felelősségükről van szó.

Nehéz vitatni Bokros véleményét, aki az egymást követő kormányok felelősségét firtató Rádai Eszternek így válaszolt: „az idő előrehaladtával a hivatalban lévő kormány felelőssége egyre nő. A legutóbbi négy évben már ugyanaz a kormány volt hatalmon, természetes tehát, hogy ennek a felelőssége a legnagyobb”. Gondolnánk, ez így természetes. Hát nem mindenkinek.

Mihancsikot még a Gyurcsány-kormány(ok) felelősségének a megpendítése is kiborítja. „Azzal a politikai közhellyel ma már talán nem lenne szabad beérni, hogy a kormány és a kormányfő felelőssége mindig nagyobb, mint az ellenzéké.” Beérni biztosan nem kell, de e „közhely” igazságát megkérdőjelezni sem tanácsos, különben mi értelme felelős kormányzásról, képviseleti demokráciáról meg demokratikus közéletről merengeni.

Merész Mihancsiknak az az állítása is, hogy az egészségügy reform megfeneklésében semmi szerepe nem volt a kormányfőnek, jóval inkább – természetesen a főbűnös Fidesz mellett – az MSZP-nek. Mintha bizony Gyurcsánynak köze sem lenne pártjához. Bokros kritikusát az sem bizonytalanítja el, hogy Gyurcsány ugyanazzal a hévvel tud valami mellett, majd – a helyzet változtával – ugyanaz ellen ágálni. Ez persze demokráciákban előfordulhat, de az már aligha, hogy erre a hullámvasútra a választók örömmel ülnének fel. Mihancsik felült rá, és elképed, hogy más – legalábbis – hezitál. Az is ritka, hogy ekkora fordulatok után ugyanaz a személy maradhat kormányon. A békepárti Neville Chamberlain azonnal vette a kalapját, amikor kitört a második világháború, és jöhetett párttársa, a korábban is harcos állásponton álló Winston Churchill. De minek a történelmi példa, amikor a Csárdáskirálynőből is tudjuk: „új műsorhoz új férfi kell”. És hogy egy másik klasszikus passzust is idevegyünk egyenest az őszödi beszédből: ahhoz más madám kell.

Gyurcsány madám személyesen legalább három műsort adott elő, erősen változó színvonalon és sikerrel. A demokrácia nem kedvez a héroszoknak, de racionális megoldásoknak azért teret ad. Ilyen ésszerű lépés volt, hogy az elbukott népszavazás után Gyurcsány megszabadult miniszterétől, Horváth Ágnestől, ahogy az is, hogy erre koalíciós partnere, az SZDSZ is kivonult a kormányból.

A helyzet értelmezéséhez adalékként hadd hozzunk fel mi is egy elsőre hajmeresztő párhuzamot. Friss az élmény, nemrég ismételte meg a Kossuth Rádió Borenich Péter 1989-es tanulságos interjúját Vida Ferenc bíróval, aki halálra ítélte Nagy Imrééket. A tisztességtelenségben megőszült vérbíró kifejtette, hogy már csak azért is kitart egykori halálos ítéletei mellett, mert Nagy Imréék „meg akarták akadályozni”, hogy azok – Gerő és sztálinista társaik – tegyék jóvá a hibákat, akik elkövették őket. Szemléletes példája ez a „bolseviki logikának”. Erre mondja Mihancsik, de hiszen Gyurcsány nem hibázott. De mikor nem hibázott: amikor adót emelt, vagy amikor adót csökkentett? Amikor magánbiztosítókat (-pénztárakat) akart, vagy amikor állami többségű pénztárakat óhajtott az egészségügynél, vagy esetleg amikor mindent visszaszívott?

A politika valóban a lehetőségek művészete, és demokratikus változatában nem elég választást nyerni, szövetségeseket is kell találni a kormányzáshoz, támogatókat a döntésekhez. Nem hinnénk, hogy a népnek mindig igaza van (már csak ezért is, Bokrossal együtt, hibásnak tartjuk, hogy népszavazás döntött költségvetési ügyekről), és roppant fáradtságos meggyőzni az áldozatvállalásról, amit tovább nehezít a demagóg politika rivális (lásd Fidesz) ügyeskedése. Ezzel együtt a nép a demokrácia megkerülhetetlen közegének számít, és ezt a politikusnak érdemes szem előtt tartania. A vízben könnyebb úszni, mint futni. Nem okos finnyásan a társadalomra mutogatni, mint teszi Mihancsik, valamint tették a népszavazás után elkeseredett kormánypártiak. És csak ideig-óráig hitelesítheti a politikai vezetőt az, hogy az ellenfele is nagy selyma, magyarán: Orbán horrorjaitól sem lesz nagyobb államférfi Gyurcsány.

Mihancsiknak több részletben igaza van. Főleg azokban, amikhez szerkesztőként, sajtómunkásként a leginkább ért. Például abban, mennyire kártékony a médiatörvény és a tulajdonosok által az újságírókra kényszerített „pártatlanság és kiegyensúlyozottság követelménye”, ami „ma bizonyos szempontból ugyanazt a funkciót tölti be, mint annak idején a pártközpont direktívái”. Mi is tapasztaljuk, hogyan kajálja meg hálásan a Fidesz kampányait a hazai sajtó. De az is kérdés, hogy a kormányerők miért nem képesek mindezt hatékonyan ellensúlyozni. Mihancsik mindenesetre Friderikusz szerkesztőjeként teszi a magáét, és saját meggyőződése szerint jár el.

Bokros kritikusának van javaslata arra, hogyan kellene a „pártossággal és a kiegyensúlyozatlansággal” (lásd: fideszes és buta sajtó) szembeszegülni. Azok az értelmiségiek, akik „ennek a konkrét országnak az állampolgáraiért is felelősséget éreznek, álljanak ki a nyilvánosság elé, és – nem jut eszembe plasztikusabb kifejezés – indítsanak kampányt azért, hogy a tisztességes emberi gondolkodás, beszéd és magatartás elismert érték legyen ebben az országban. Nem úgy általában, hanem a Fidesz képviselte normákkal (normanélküliséggel) szemben”.

Értjük Mihancsik hevületét, mégis elmorfondírozunk azon, hogy a közállapotok miatt elégedetlenkedők miért mindig a kampányban keresik a megoldást. Mint ahogyan azon is, hogyan kívánja a társadalmat az meggyőzni arról, hogy „az emberek közti közlekedésnek nem az agresszió és a rágalmazás a normális módja”, aki maga is agresszívan és rágalmazva lép fel az ellen, ami nem ínyére való (Bokros véleménye) és akit kártékonynak (Orbán és pártja) tekint.

Zádori Zsolt

(Mozgó Világ, 2008/6)