A Batthyány-kormány. A programadók © Barabás Miklós

Esszé lett magyar hazátok – tekerintjük ki Gyurgyák János Ezzé lett magyar hazátok című könyvének címét. Nem is hazudunk ezzel túl nagyot. A méretes terjedelem (660 oldal), a kazalnyi idézet, a felvonultatott tudományos apparátus megcsalhatja az olvasót, és megtévesztő lehet Gyurgyák saját véleménye is a „metaforikus esszé” végérvényesen irodalmi műfajjá válásáról (543.), ám a szerző egy történet, a magyar nemzeteszme és a nacionalizmus históriája fontos állomásainak bemutatása mellett önmaga számára (is) számvetést készít. Ahogyan Komoróczy Géza írja kritikus méltatásában: „A könyv keserű csalódás – vagy inkább kiábrándulás – monumentális értelmezése.”  Vagy ahogy Gángó Gábor szellemesen fogalmaz: „a szerző (nemzedékének meghatározó értelmiségije) politikai könyvet is írt, a magyar univerzum léptékéhez mérten valóban eposzi horderejű kérdésre keresve a választ: hogyan lett a reményteljes, ifjú Anekinből bakelitarcú Darth Wader?”  Történeti-politikai esszével van tehát dolgunk, amelynek legkiválóbb hazai műfaji előképei Bibó István és Szűcs Jenő magisztrális írásai.

Az, hogy nem csupán az eszmetörténeti téma fűrészporos pozitivista felmondását kapjuk, jó dolog, mert telefonkönyvet senki sem olvas szívesen. Ezzel együtt nagy szükség van az efféle lajstromokra is, ha valakit meg akarunk „találni”. Gyurgyák könyvét azok is haszonnal forgathatják, akik a nagyok (Széchenyi, Kossuth, Deák, Kemény, Jászi, Tisza, Ady, Szabó Dezső, Szabó Ervin, Szekfű, Németh László, Bethlen, Bibó) nemzetfelfogása mellett kíváncsiak Vajda János, Mocsáry Lajos, Grünwald Béla, Csécsy Imre, Fejtő Ferenc, Gömbös, Szálasi, Málnási Ödön, Révai József vagy éppen Molnár Erik hiteire, tévhiteire. (Nem véletlen, hogy a második csoportnál több keresztnevet kellett feltüntetni.) De ezt a monográfiát kellő eltökéltséggel akár egyvégtében is el lehet olvasni.

Feltűnő, hogy jó félévvel a könyv megjelenése után mennyire szegényes Gyurgyák munkájának kritikai fogadtatása a mostani mű részben előzményének tekinthető, 2001-ben publikált Zsidókérdés Magyarországon címűhöz képest. Kalapemelés a monográfia vitathatatlan erényei, a forrásgazdagság, a világos szerkezet előtt meg a témaválasztás bátorsága miatt, oszt jó napot. Nem tudni, nem kellően szexi-e a választott téma, vagy az óvatos (olykor lusta) magyar tudósi hozzáállásnak köszönhető a viszonylagos csönd.

Kivétel persze akad, s közülük is kiemelkedik a 2000 folyóirat szerkesztősége. Ők voltak azok, akik a „zsidókérdéskönyv” megjelenését követően rövid időn belül több írásukban, több számon át filézték ki Gyurgyák előző könyvét. Az egyik szerkesztő, Horváth Iván egyenesen az antiszemitizmus felszámolására buzdító politikai pamflettel lőtt vissza Gyurgyák ’burkolt antiszemitizmusára’. Spiró György szerint viszont a történész nem antiszemita, „annál rosszabb a helyzet: ő is kollektivista szemlélet alapján áll, mint annyian a magyar eszmetörténetben, szemléletében az egyénnek nincs helye”. A jeles író szerint Gyurgyák könyvében ’zsidót gyártott’. A szerzőre záporozó indulatos kritikák igazságtalanul sértő hangütésük mellett is számos jogos kifogást fogalmaztak meg a monográfia szemléletével szemben. Ezeket összegezte és rostálta meg 2002-ben higgadtan a nacionalizmusok kiváló kutatója, Trencsényi Balázs.

Éppen ezért nem tartjuk véletlennek, hogy a 2000 szerkesztőségéből éppen ő kapta a feladatot az új opus bírálatára (rövidített írása a Magyar Narancsban is megjelent).  A folyóirat legjobb, műfajt teremtő rovata a Margináliák, sajnálhatjuk, hogy nincs minden lapszámban. Aki nem tudná, itt a szerkesztőség „kollektívan” bírál meg egy-egy valamilyen szempontból nagy jelentőségűnek vélt könyvet, legyen az szépirodalom vagy szaktudomány. Kicsit hasonlít az eljárás az alkotmánybírósági gyakorlatra. Van – általában egy – szakértő előterjesztő, akinek gondolataihoz a többiek hozzáfűzik a magukéit, van párhuzamos indoklás és ellenvélemény is. Olykor-olykor némelyik ítésznek annyi mondandója van, hogy külön cikket ír. Trencsényi alapcikkéhez Bojtár Endre, Czeglédy András, Kovács János Mátyás, Margócsy István csatlakozott lapszéli kommentárjaival, Szilágyi Ákos pedig külön írással jelentkezett.

Trianon-megemlékezők múlt pénteken. A félreértelmezők © Stiller Ákos

Trencsényi a könyv erényének tekinti, hogy „ha idegen nyelven is hozzáférhetővé válna, nemigen akadna jóhiszemű kelet-közép-európai történész, aki olyan kitételt találna benne, amely valamiféleképpen sértené nemzeti önérzetében”. Gyurgyák empatikus a nemzetiségi mozgalmakkal, és elítéli a magyar államigazgatás homogenizáló törekvéseit. A kritikus úgy látja, bizonyos pontokon (például Jászi Oszkár munkásságának megítélésében) Gyurgyák finomított a „Zsidókérdés” indulatos tónusán.

Aztán jönnek a kifogások. Azzal, hogy a szerző szorosan ragaszkodik a gondolkodók szövegeihez, elmarad a közgondolkodás, a gondolatok politikai, társadalmi környezetének bemutatása, így végső soron nem látható pontosan, mekkora súlyuk volt saját korukban a vizsgált eszméknek. Ugyanilyen probléma az is, hogy a különféle (nemesi liberális, radikális-urbánus, fajvédő-fajelméleti, konzervatív, népi, szocialista-kommunista) nemzetértelmezések a nemzetközi környezetükből kiszakítva tárgyaltatnak, miközben egyik sem tekinthető százszázalékos hazai szüleménynek. „Az a látszat, mintha ősnemzés útján jöttek volna létre” – fogalmazott korábban Komoróczy.

Gyurgyák Ernest Renan megfogalmazását teszi magáévá, miszerint a nemzet közös emlék a múltból és közös terv a jövőre. Ez azonban kevésnek látszik egy olyan angolnasíkosságú és folyamatosan alakot váltó fogalom esetében, mint amilyen a nemzet.

Trencsényi és mások is szóvá teszik Gyurgyák „hanyatlástörténeti” megközelítését.  Hogy egykor lett volna valami egység vagy annak legalább a lehetősége, és az valamikor megrepedt, széttört, és a törésvonal átjárhatatlan árokká szélesedett. És az erre a gondolatmenetre felfűzött eszmetörténeti egyéni „teljesítmények” – kivételt Gyurgyák szerint csak a XIX. századi nagy generáció jelent – tulajdonképpen mind hozzátették a magukét a szétszaggatottsághoz – a magyar alkat eltorzulásainak felelősei rendben fel vannak sorolva. A XIX. századi szaktörténész Gángó Gábor szerint Gyurgyákot ragaszkodása a reformkorban induló hőseihez is megcsalja, mert bizony már Széchenyi, Kossuth, Deák vagy Eötvös gondolkodásában benne rejlettek azok az irracionális elemek, amelyeket utódaik bontottak ki.

„Könyvemben azt a történelmi folyamatot mutatom be, hogy a renani nemzetfogalomban kulcsszerepet játszó ’roppant szolidaritás’ és ’mindennapi népszavazás’ hogyan szorult háttérbe, vagy egyenesen veszett el a magyar nemzetben” – írja vállalkozásáról a szerző (16.). Csakhogy nemzeti egységnek demokráciában csak háborús körülmények között van értelme – vélik többen Szabó Miklós történész követői; Komoróczy szerint pedig többpártrendszerben majdhogynem abszurdum.

Pedig Gyurgyák Epilógusában (Egy nemzet a pártok csapdájában a címe) világossá teszi, hogy szerinte nem az, és a nemzet hanyatlástörténete ma is tart. Nemzedékének (szerzőnk a szakkollégiumi mozgalomból jött, a Századvég c. folyóiratot szerkesztette, egykori társai a Fidesz vezérkarát alkotják) beolvasva így ír: „a XX. század nyolcvanas éveiben sokan reménykedtek – reménykedtünk – […] egy új reformnemzedék születik […]. Ebből a reformnemzedékből és szellemi reneszánszból azonban nem lett semmi: egymásra acsarkodó politikai-intellektuális csoportok, magukat államférfiaknak képzelő kisszerű politikai percemberkék, korrupt, dologtalan hivatalnokok, csekély intellektuális teljesítményt nyújtó értelmiségiek, hiányzó nagy művek. De mindenekelőtt politikai és érzelmi szempontból kettészakadt, múltját és értékeit nagyrészt elvesztett nemzet, darabjaira hullott […] társadalom, két nagy tehetségű, környezetéből magasan kiemelkedő, de a nemzet szempontjából meddő, öncélú és önpusztító küzdelmet folytató politikus. Ezzé lett magyar hazátok…” – szólnak Gyurgyák szenvedélyes sorai.

Tragikus világlátásra Kelet-Európában persze mindig van elég indok, és szerzőnk sem kezdő ebben. Már 1994 szeptemberében, az MSZP lavinaszerű győzelme és az SZDSZ koalíciókötése után – éppen a 2000-ben – festette fel a tragikus jövendőt, valamiféle „demokratizált Kádár-rendszert” vizionált, és a rendszerváltás nagy balekjainak, a csalódottaknak hirdetett – számunkra legalábbis vonzó – programot: „vissza a könyvtárba!”

Kérdés azonban, hogy 1989/1990-ben megszületett demokráciánk valóban csak újra az elvesztett lehetőségekről szólna, ami indokolja a vörösmartys pesszimizmust (tőle kölcsönzi Gyurgyák könyve címét). A széljegyzetíró Bojtár Endre szerint nem. Ő úgy véli, éppen abból származik a könyvet „átható, feloldhatatlan ellentét”, hogy a mű egyszerre akar objektív leírás, illetve hanyatlástörténet maradni. „Mert hát »valójában« mivé lett magyar hazánk? Olyan független országgá, amilyen utoljára ötszáz évvel ezelőtt volt, s amilyenné a szerző által legtöbbre tartott reformkori nemzedék álmodta: nem függ egyetlen nagyhatalomtól sem, s a civilizált Európa szövetségi rendszereinek önkéntes tagja. Hogy mégsem érezzük jól magunkat? Miért, Széchenyinek vagy Kossuthnak olyan boldog élete volt?” Egy biztos, a rossz hangulatban és borúlátásban töretlen a nemzeti egység, és híven követjük reformkori nagyjainkat. Abban viszont Gyurgyáknak lehet igaza, hogy másban sem ártana.

(2000, 2008/4)