Szálasi párttagkönyve. Önigazolás

„A szovjetek és az angolszászok nyári hadászati meglepetése és terve teljesen kudarcot vallott, és csődöt mondott […]. Németek és japánok viszont igen nagy hadászati előnyökre tettek szert, nagy hadászati kezdeményezéseknek az előfeltételeit rakják le” – írja naplójában magabiztosan Szálasi Ferenc, a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom vezetője 1943. október 19-én. A nyugdíjas vezérkari őrnagy valóságérzékelését példázza, hogy a szövetségesek sztálingrádi csata óta tartó előrenyomulásáról nem hajlandó tudomást venni. Szeptemberben még egyenesen élcelődik egy nógrádi körorvos németajkú feleségének helyzetértékelésén, hogy Hitler már nem tudja megnyerni a háborút: „Nézsán! Egy körorvos felesége!! Remélem, a nő konyhában jobb sztratéga, mint a katonai események bírálatában.” Nem tudjuk, Szálasi hogyan főzött, de stratégaként csapnivalónak bizonyult, hiszen még egy vidéki doktorné is jó másfél évvel korábban látta a Harmadik Birodalom elkerülhetetlen vereségét, mint a magát a nemzet vezetőjeként vizionáló volt főtiszt.

Karsai László történész a Beszélő folyóirat márciusi és áprilisi számában publikálta Szálasi teljes úgynevezett „C”-füzetét. A napló nem volt tökéletesen ismeretlen, hiszen Beneschofsky Ilona, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár vezetője tartalmi összefoglalót készített belőle, és 1984-ben elemzésével egyetemben publikálta egy, még a történész szakma által is csak elvétve olvasott évkönyvben. Az elsősorban a magyar holokauszt kutatójaként ismert Karsai a napló elé írt kiváló bevezetőjében Bibó Istvánt idézve a korszak „hamis realista” típusához – a román Vasgárda-alapító Codreanu és a vallon Degrelle mellé – sorolja Szálasit mint olyan agresszív kispolgárt, akit a túlzott öndokumentálás, a morális igények állandó hangoztatása, ugyanakkor a tettekben is megnyilvánuló erkölcsi felelőtlenség jellemzett.

Szálasi mániákusan hitt isteni küldetésében, és valóban igyekezett dokumentálni minden gondolatát, még ha ezek nem is voltak számosak, eredetiek és mélyenszántóak. Haláláig többször is nekirugaszkodott a naplóírásnak, ezzel eszméi helyességét akarta saját maga és közönsége előtt is igazolni. A most közölt „C” rövid pályafutásának egyik válságos időszakában keletkezett, 1943. szeptember 15. és 1944. július 18 között; akkor, amikor pártja a nagy 1939-es választási siker után harmadára erodálódott, az uralmon lévő politikai elit és a német vezetés is páriaként kezelte. Az 1944. március 19-iki német megszállás felvillantotta előtte a halomra kerülés lehetőségét, de csalódottan kellett tapasztalnia, a Harmadik Birodalom nem rá, hanem másokra, megbízhatóbb kollaboránsokra tett.

A most közölt napló 151 számozott, műfajilag sokszínű „gondolattöredéket” tartalmaz. Van közöttük sekélyes világpolitikai és geostratégiai elemezés Csokonai Karnyónéja szeleburdi szolgájának, Lázárnak szellemi és nyelvi színvonalán. Egy példa: „Angliában két tábor van; mind a kettő fel akarja számolni az angol világbirodalmat, mert mindkettő tisztában van az angol világbirodalom teljes csődjével és hasznavehetetlenségével; az egyik tábor, Churchill a vezetője, a teljes beolvadást készíti elő az USA-ba; a másik tábor, Eden a vezetője, a szovjettel való teljes egybefűzést készíti elő. A zsidók mind a két eshetőséget játsszák meg.” Vannak kocsmai okoskodások, hevült víziók a történelemről és az emberről, mint például: „A három volt totalitás: az egyház mint univerzalizmus, a katona mint militarizmus, a zsidó mint plutokrata-marxista-judaista gazdasági rendszer meg fognak szűnni, és helyükbe a nemzet totalitásán épült nacionalista és szocialista világrend fog felépülni az ő teljes erkölcsi, szellemi és anyagi földgömbtotalitásában.”

Vannak – persze teljesen alap nélküli – jövendölései is. Erre íme egy jellemző példa: „Hitler, Mussolini, Sztálin, Roosevelt, Churchill egyszerre történő hirtelen halála esetén a német nép tudná a leghamarább beállítani a rendszerét kiváló átlaga, minőségi kiválósága miatt.” Akadnak „elméleti” – többnyire fajelméleti – zagyvalékai is, amelyeket túl sok Szálasin kívüli élő ember aligha érthetett meg, de ha értették is, azzal se mehettek túl sokra: „Faji asszimiláció nincs, de van népi asszimiláció, tehát nem elnémetesítés vagy elmagyarosítás, hanem elnémetesedés és elmagyarosodás. Ez elvitathatatlan. Sőt van elzsidósodás is, ahogyan van elzsidósítás is. A zsidó nem magyarosodik el, hanem legfeljebb az elmagyarosításig jut, tovább nem.”

Pártplakát. Erő, feszítés

A naplóírással a nyilvános fellépéseihez gyűjtött muníciót. Karsai szerint Szálasi politikai megnyilatkozásaiban feltűnően „őszinte és egyenes” volt, és gyakran az önmagának szánt gondolatai köszönnek vissza nyilvános megnyilatkozásaiban is. Azért vannak olyan részei is a „C”-füzetnek, amelyeket aligha osztott meg nyilvánosan mással. Kétszer is élcelődik például Jaross Andor belügyminiszter nevén („szaros”), a nácikkal lelkesen kollaboráló Sztójay-kormányt „plutokrata-marxista-judaista-álnemzeti-szocialista egyvelegnek” titulálja, másutt meg „zsidóbarátnak” [tényleg!] nevezi, és álkabalisztikus fejtegetéssel „bizonyítja”, hogy csak szart, nem pedig fizetésemelést lehet tőle várni. Az első számú nyilas máskor a német nácikra tesz keserű és szarkasztikus megjegyzéseket. Szálasi, aki egyébként kiválóan beszélt németül és a németségtől „el volt ájulva” – noha a hungarizmust feljebbvalónak tartotta a nácizmusnál –, különösen a megszállás első hónapjaiban sértetten, duzzogva teszi szóvá mellőzöttségét, amely 1944. augusztusában szűnik meg, de erről már a „C”-napló nem tanúskodhat, lévén, hogy júliusban véget ér.

Izzó zsidógyűlölete szinte minden bekezdésben tetten érhető. Ezzel együtt Karsai szerint, aki Szálasi-monográfiáján dolgozik, a „nemzetvezető” politikai portréja bizonyos mértékű revízióra szorul. Bár a németek ki akarták kényszeríteni a fővárosi zsidók deportálását is, mégis 1944 novemberében Szálasi megszervezte a „védett gettót” és szemet hunyt a semleges államok zsidómentő missziói felett. Karsai a hvg.hu-nak ezt azzal magyarázta, hogy októberben Szálasi erősen vágyott rá, hogy ne csak a tengelyhatalmak, de a semleges államok is elismerjék őt és rezsimjét; tehát nem azért vett vissza a zsidóirtásból, mert abban bízott, hogy az elbukott háború után kijátszhatja majd a „zsidókártyát”, hiszen vakon bízott a németek győzelmében.

„Az istenhit erejét és meggyőződését az anyatejjel szívtam magamba. Anyám keresztül-kasul itatott engem a hittel” – ömlengett egy helyütt a magát jó kereszténynek tartó és sokszor Jézussal példálózó Szálasi. A Beszélőben publikált naplóban egyenesen ezt olvashatjuk: „A nemzetiszocializmus az első hatalmas kísérlet, hogy az emberiséget a gyakorlati életben is összhangba hozza azzal az erkölcsi világrenddel, melynek Jézus Krisztus adott kifejezést tanításával és példaadásával.” Ehhez képest a papok, a klérus, Vatikán vagy a pápa írásának gyakran szereplő mellékfigurái, s csak a zsidók, a liberálisok meg a bolsevikok alábbvalóbbak náluk. „A földgömbünkön három szétporlódott közösség szövetkezett egymással […], és hozta törvényeit saját üdvére és az összes népek kárára: a zsidóság, a papság és a nemesség.”

Kiváló apropót ad a napló ahhoz is, hogy szembesüljünk azzal, miféle szocializmusról álmodozott a hungarista vezér. Horthy köre „zöldinges bolsevikoknak” tartotta Szálasiékat, jó okkal, mert államosító buzgalmuk és vérszomjuk a gyűlölt moszkvaiakkal rokonítja őket. A jólét alapját például 1943 szeptemberében így határozta meg Szálasi: „Először: meg kell állapítani és rögzíteni az élelem, a ruházat, a fedél és termelőeszközök értékösszhangját és árösszhangját. Másodszor: a családoknak olyan pengőmennyiséget kell adni, amellyel szükségleteit fedezni tudja az árösszhangolt [így!] termelésből. Ezt a két alapot törvényekkel és rendeletekkel kell a gyakorlati életbe átültetni, és hogy könnyebben érthetők is legyenek, akasztófát is állítani kell.”

A napló nem hosszú, de nehéz olvasmány, a nyelvezete primitív, amin Szálasi szószüleményei és a korabeli hungarista szleng („földgömbtotalitás, bitanguralom, morzsajólét, katasztrófabiztonság, új földgömbrend, emberféreg stb.) meg a tragikomikus elírások (például Koppány „borsót tört” Szent István orra alá) sem képesek enyhíteni. Még feltűnőbb azonban a gondolati sivárság és az elmeél tökéletes hiánya, meg a fanatizmussal palástolt aljasság. Annak, aki azt hiszi, hogy valamiféle tehetség (akár a „gonosz” zsenialitása) szükséges ahhoz, hogy valaki – akár csak pillanatokra is – történelmi szerephez juthasson, kijózanító olvasmányban lesz része. De persze ez is fontos tanulság.

(Beszélő, 2008/3 és 4)