Bod Péter Ákos. Intés a sajátoknak © Müller Judit

Antall József minisztere, az egykori jegybankelnök figyelmezteti a jobboldali közönséget, a polgári erők esetleges választási győzelme sem teszi elodázhatóvá azokat a változtatásokat, amelyek tényleges versenyt, kiszámítható gazdasági viszonyokat, több innovációt és munkahelyet teremtenek – összefoglalva: jobb kapitalizmust eredményeznek. A Magyar Szemle legfrissebb számában megjelent írásának éppen az a veleje, hogy ez lesz – a reménye szerint – új, „polgári” kormány és általában is a jobboldal valódi „történelmi feladata”.

Mit is kéne tenni? A közgazdász szerző kész menüvel szolgál: a közoktatás, az egészségügyi ellátás, a nyugdíjrendszer, a jóléti rendszer átalakítása, a munka világának átrendeződése, a tudáshoz és a tanuláshoz fűződő viszonyainak átalakulása, a természettel való együttélés új szabályainak elsajátítása; a nyitott határokból fakadó köznapi változások megemésztése, illetve az euró bevezetése.

Csakhogy az elkötelezetten konzervatív, piacpárti gazdasági szakértő láthatóan nem elégedett a jelenlegi jobboldali ellenzék reformelkötelezettségével sem. És bár kritikája jóval élesebb a hatalmon lévőkkel, jelesül a Gyurcsány-kormánnyal szemben, nem titkolja, többet, távlatosabb politikát várna az övéitől is. 2006-ban a gyatra teljesítménye ellenére is maradhatott a Gyurcsány-kormány, ami nemcsak a felelőtlen ígérgetéseknek és a „valóság elrejtésének” köszönhető, hanem részben annak is, hogy az ellenzék „hihető és markáns program nélkül akart visszajutni a kormányba”. Bod szerint hiba alapigazságnak tekinteni, hogy mára a magyar politikában vereségre van ítélve, aki reformálni akar.

A reform ügye tehát nem reménytelen, és a valódi, az ellenzék által felkínált alternatívára sokan várnak. Mégis „a polgári oldal […] értékrendje és világképe ma sokkal problematikusabbnak látszik, mint valaha a rendszerváltozás óta” – figyelmeztet a 2006-os parlamenti választások második fordulójában még egy pillanatig az „egyesült jobboldal” kormányfőjelöltjeként is feltűnő professzor. A most sem látható fideszes program hiányán túl mi aggasztja még Bodot? Elsősorban a jobboldali nyilvánosság állapota és – a szerző megfogalmazásában – „kultúrmiépes” hangneme. Hiába van ugyanis az ellenzéknek saját médiája (tévéje, rádiója, lapjai), ha az alapvetően reformellenes: „zsörtölődő, panaszkodó, magába süppedő vagy éppen harsányan maradi”. Márpedig így a jobboldali sajtó (nyilván szándékai nélkül – fogalmaz megengedően Bod) a saját tábor egy részét elvezeti az állami beavatkozás és az államosítás visszavárásáig. Ami önmagában is helytelen, hiszen az a kurzus már nem jön vissza, de emellett csökkenti az új kormány mozgásterét. „Márpedig a következő kormány sikere alapvetően a saját tábor és az el nem kötelezettek viselkedésén múlik.”

(Magyar Szemle, 2008/5–6)