Ilja Ivanov szovjet tudós arra tett sikertelen kísérletet 1927-ben, hogy nőstény csimpánzokat emberi spermiummal termékenyítsen meg. Az egyik értelmezés szerint Sztálin utasítását követte, és élő „háborús gépeket” hozott volna létre. A másik változat szerint e furcsa násznak egyenesen a homo sovieticus, az eszményi szovjet embert kellett volna megteremtenie. Akkorra ugyanis az új hatalom szembesült azzal, hogy az ember átkozottul nehezen mond le a magántulajdon és a kölcsönösség iránti hajlamáról, és ennek a nyakasságnak, bizony, antropológiai oka van. A rezsim azonban nem kívánt letenni arról, hogy új embert „kovácsoljon” a régiből, ehhez szolgált volna genetikai adalékul a csimpánz. A történetet Galántai Zoltán tudománytörténész eleveníti fel a Beszélő legfrissebb számában.

A szovjet felismerést, hogy neolitikus őseink már biológiai és etológiai értelemben azonosak voltak a mai emberrel, voltaképpen a kortárs tudomány is igazolta. Csakhogy – véli Michael Shermer tudományfilozófus – éppen fordítva áll a dolog: nem az újkőkori őseink azonosak velünk, hanem mi vagyunk azonosak velük, és a szélsőségesen megváltozott körülmények ellenére valójában mi még ma is vadászó–gyűjtögető emberek maradtunk.

Linné emberei. Troglodita, lucifer, szatír és pigmeus

Az emberi természet része például, hogy ragaszkodunk az édes ízhez, a nagy zabákhoz és lehetőség szerint a minél kevesebb mozgáshoz, miközben a modern városlakó táplálkozásának alig van külső korlátja, és a korábban előnyt jelentő biológiai program mostanában ellenünk fordult. Saját, örökül kapott természetünket kell tehát megerőszakolnunk ahhoz, hogy kerüljük a túlzott és szénhidrátban gazdag táplálkozást, illetve hogy kiszálljunk az autóból. Mindezek bizonyítják: ami természetes, még egyáltalán nem biztos, hogy helyes, ahogy az sem, hogy ami természetellenes, az egyben helytelen is.

Galántai ez ügyben felidézi, milyen sorsra jutott egy szaporítási kísérlet az első világháborút követően Edinburgh-ban. A cél az volt, hogy minél inkább növelni lehessen a fejlődő országok állatállományát, ezért termékenyítettek meg mesterségesen nyulakat. Csakhogy az egyházaknak jó ideig sikerült megállítaniuk a kísérleteket, mondván, ami az állatoknál működik, az működhet az embereknél is – márpedig a szaporodás szex nélkül ugyanannyira „természetellenes”, mint a szex szaporodás nélkül. Ezt azóta a nyugati világban a legtöbben másképpen látják.

Szerzőnk arról elmélkedik, hogy a ma természetesként és univerzálisként kezelt "ember" fogalom valójában történeti képződmény. A rendszer- és nevezéktan megteremtője, a svéd Linné például 1735-ben a homo monstrosust (a torzszülött embert) még mint különálló emberfajt azonosította, amelyhez hozzátartoztak a patagóniai óriások és az egyheréjű hottentották.

A nem ember humanoidok régóta kedvelt témái a kultúráknak, többnyire felsőbbrendű közösség tekintett le így az alsóbbrendűre. Látszatra valami hasonló történik azokban a mítoszokban és mondákban, amelyekben ember és állat párosodik, mint Ivanov kísérleteiben. Csakhogy az állat képében megjelenő istenek – lásd a hattyúként vagy a bikaként hódító Zeuszt –, illetve a halandó nők nászából származó lények többnyire, bár isteni képességekkel rendelkeznek, mégis emberi formájúak. Nem is beszélve a totemista eredetmondákról, ahol az állat és az ember frigyéből származó nemzetség vagy törzs szükségszerűen emberi, noha valamilyen formában továbbörökíti a totemős legfontosabb tulajdonságát. Az alig burkoltan totemista elbeszélésben, az Emese álmában – hiába a turul vagy a kerecsensólyom – sem nőtt szárnyuk az Árpád-házi uralkodóknak. 

Ma természetesnek tartjuk, hogy az emberi nem egy és oszthatatlan, „születésétől fogva minden ember egyenlő”. Legalábbis jogi értelemben, a törvény előtt. Ám ezzel együtt számos megszorítás tehető. Az értelmi fogyatékosaknak vagy a kiskorúaknak a választásokról való kizárását például ma még természetesnek tekintjük. Míg a XIX. században azt fogadták el természetesnek, hogy a nőket, a vagyontalanokat és az iskolázatlanokat ne illesse meg választójog. A ma joggal szélsőségesen kirekesztőnek tartott politikai gyakorlat mögött az volt az ésszerűnek tetsző liberális premissza, hogy a közügyekben ne dönthessen az, aki nem rendelkezik a józan belátáshoz és a függetlenséghez szükséges tapasztalattal, vagyonnal vagy tudással. Persze attól, hogy valaki nem választhat, az élethez való jog és más emberi jogok még megilletik.

Galántai úgy látja, fejlődhet úgy is a jog, hogy nem az lesz majd az alapvető kérdés, ki ember és ki nem, hanem hogy ki számít gondolkodó lénynek. Szerinte az ENSZ által 1948-ban elfogadott és a nemzetközi érintkezésben is irányadó Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával pedig az lesz a baj, hogy az emberi  jogokat kizárólag az emberekre szűkíti le, más gondolkodó lényeket figyelmen kívül hagy.

A tudománytörténész spekulációja akár helyes is lehetne, ha csupán az elmúlt évszázadok jogkiterjesztő tendenciáit vesszük figyelembe. (Galántai érvelését erősíti, hogy Spanyolországban már a főemlősöket is jogok illetik meg.) Korunkban azonban egyre erőteljesebb egy ezzel ellentétes tendencia is, amelylyel jelentős csoportoktól vitatják el emberi mivoltukat és társadalmi tagságukat: a jogfosztásnak most legalább akkora sansza látszik, mint amekkora a jogkiterjesztésnek. Elméletileg persze az is elképzelhető, hogy kutyák, bionikus robotok vagy űrlények kapják meg az emberi jogokat, miközben egyes, egy ideje embernek tekintett csoportok (melegek, bevándorlók, cigányok, ateisták, keresztények) elveszítik őket. Ha több különböző állatfaj tulajdonságát egyesítő lényekről, kimérákról még nem is beszélhetünk, kimératársadalomra egyre nagyobb az esély.

(Beszélő, 2009/4)

Z. Zs.