A Mahagonnyt tehát elővette, bemutatta az Operaház, de egyelőre csak mérsékelt sikert jósolhatunk a produkciónak. Furcsa világ ez a mostani: miközben a mű minden sora egy az egyben érvényes a jelenlegi társadalmi helyzetre, valahogy nehezen viseljük, ha ezt direkt a fizimiskánkba mondják. Operabarátok közt szeretünk andalodni…

A Mahagonny az 1920-as évek terméke; a zenéjét a Kesselyák Gergely, a kettős premier karmestere remekműnek tartja. Nehéz vele egyetérteni. 1929-ben mutatták be például Bartók III. és IV. vonósnégyesét, Schönberg befejezte a Máról holnapra című operáját – vajon ezekre a művekre akkor milyen jelző illik? Kurt Weill kipróbált egy utat, egy stílust, ami érdekes volt. Történetileg nélkülözhetetlen alkotásokat hozott létre, éppúgy, mint a bécsi klasszika úgynevezett kismesterei, akiknek kompozíciói nem mérhetők az óriások munkáihoz.

© Éder Vera

Mi végre játszani tehát a Mahagonnyt? Logikus magyarázat természetesen adódik. Gyakorlatnak nagyon jó egy ilyen darabot kitűzni. Hogy a színház nem nyilvános tanterem? Nem elsősorban, de az is. A zenés színház olyan műfaj, amelyben a közönségnek fontos szerep jut. Érzékelhető volt a bemutatón, hogy egyeseknél a valódi brechti elidegenítés hiánya, másoknál a majdnem pucér go-go görlök verték ki a biztosítékot. Volt, aki kevesellte a primer utalást a devizahitelesek várható nyomorára. Másokat az LCD tévé kifüggesztése bosszantott. Én az erős idézőjeleket hiányoltam inkább: azt a pengeélt, amit iróniának gondolok, és amin jól egyensúlyozva ez az előadás biztos siker lehetne.

A magam részéről mégis sokkal több türelmet szavazok meg a háznak, mert bukdácsolva, néha orra esve, de mégis elindult az együttes a tavalyinál, tavalyelőttinél és azelőttinél intenzívebb és érdekesebb operajátszás irányába. Még messze vannak a céltól, de történik valami. Az például, hogy a kórus képes játékosként részt venni az adott műben. Nem mindenki azonos színvonalon; egyikük túljátssza a figurát, a másiknak suta még a mozgása, de senki sem lézeng céltalanul a színen – tudják, miről szól a játék.

© Éder Vera

Biztonsági okokból két szereposztással tűzik ki a bemutatókat, pedig némelyik produkció jó, ha egy garnitúrával perfekt. Nem az egyikkel vagy másikkal, hanem ma még vegyesen, de talán ez is változni fog. Herczenik Anna Jenny Smith-e például reveláció. Anita Page-re, a némafilmek sztárjára emlékeztet a sminkje, bár nem szőke – fantasztikus jelenség. Ő teszi ki legvilágosabban azokat az idézőjeleket, amelyektől a karakter teljessé válik; a hangja akkor is meleg, ha a szövege kegyetlen. A városalapító özvegy Begbicknéből Wiedemann Bernadett formál izgalmas figurát; az első szereposztásból Wendler Attila, Tóth János, Cser Krisztián, a másikból csak Kiss Péter képviseli Szikora János elképzelését. Kevés lírával, több nyerseséggel, amit az általa kitalált színpadkép is jelez.

Legyen az opera igazi színház! A cél elérésében nem a Mahagonny a legjobb az eszköz, mert nem elég időtálló mű. A lelki vadkelet bemutatásában a dalszínház még adósunk Puccini valódi remekével, A Nyugat lányával.

Albert Mária

Gramofon Zenekritikai Műhely