Hegedűs Endre zongoraestje
július 10., Pesti Vármegyeház díszudvara

Hegedűs Endre Vannak elszánt hívei © Gramofon

A másik fegyvertény, ami jelzi kapcsolatát közönségével: egyetlen mobiltelefon sem szólalt meg a kétórás koncert alatt. Pedig tekintélyes műsort játszott: két Beethoven-szonátát, Bach Chaconne-ját Busoni átiratában, Chopin Barcarolláját és h-moll szonátáját. Hegedűs Endre jó érzékkel kommunikál a hallgatósággal. Minden műsorszám előtt néhány mondatos felvezetést tart, amolyan kedvcsinálót, amiből még a sok közhely ellenére is sugárzik a művek iránti szeretete. Innen tudtuk meg, hogy őt a Pathétique-szonáta lassú tétele ég felé tartó férfikórusra emlékezteti; hogy egy anekdota szerint honnan kapta nevét a Holdfény-szonáta; hogy milyen csodálatos harmóniamenet szól egy bizonyos trilla fölött a Barcarollában; hogy milyen klasszikus formálású Chopin h-moll szonátája és így tovább. Amikor azonban zongorázásra került sor, a képzeletbeli férfikar éneke nem tört az ég felé, csak sejteni lehetett, Hegedűs melyik trillát és melyik harmóniamenetet harangozta be az előszóban, a Chopin-szonáta állítólagos klasszikus formáltsága pedig az elveszettség érzésével párosult a hallgatóban.

Voltak még hiányosságok az egyébként kellemes hangulatú esten. A Holdfény-szonáta (eredeti nevén: cisz-moll szonáta, op. 27/2) nevezetes első tétele nélkülözte a zeneszerző által a kottában is kért érzékenységet (delicatissimamente), a c-moll „Pathétique” szonáta (op. 13) egy-egy nehezebb passzázsánál pedig érezni lehetett, hogy a hibátlanság érdekében Hegedűs nagyon koncentrál. Furcsa volt, hogy a Pathétique tragikus hangvételű, nyughatatlan fináléja után a közönség felé már mosollyal az arcán pattant fel a művész a hangszertől. Tetszett viszont ennek a műnek az első tétele: megvolt benne a beethoveni erő és akarat, a fojtott feszültség, a robbanékonyság.

Nagy dobása volt Hegedűsnek a híres Bach-chaconne Busoni-féle átirata a d-moll hegedűpartitából. Nem divat játszani, nem is sokan veszik a bátorságot hozzá, én is most hallottam először élőben. Érdekes módon, a Bach-remekhez hozzátett sok-sok ciráda és „pedálszósz” ellenére, ennél a darabnál néhány ütemig sem éreztem, hogy a művész küzdene az anyaggal. Hegedűs Endre kiváló képességekkel megáldott pianista, egyúttal jellegzetes jelensége a rendszerváltás utáni koncertéletnek. Többnyire maga rendezi hangversenyeit, próbál felszínen maradni. Mint ő maga is mondta, ennek előnye, hogy akkor játszik, amikor akar, és azt, amit akar. Talán már van annyira népszerű egy bizonyos közönségréteg körében, hogy rendkívül változatos repertoárjából több kuriózumot is elővehetne. De mindenekelőtt: a művész – ha művész – ne szavakkal, hanem művészetével kommunikáljon. Azzal taglózzon le, azzal lelkesedjen, azzal lelkesítsen. Játékával mutassa meg és mutassa fel, mi a számára csodálatos, azzal bizonyítsa be, miért éppen azt a művet vinné magával a lakatlan szigetre.

Várkonyi Tamás
Gramofon Zenekritikai Műhely