Pat Metheny Trio
július 4., Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Pat Metheny A zenei koreográfia nagymestere © Gramofon

A 2005. május 24-én, ugyanezen a helyszínen a The Way Up című lemez anyagát bemutató turnéállomás után a glóbuszhírű gitáros most a friss album, a Day Trip apropóján érkezett hozzánk – Christian McBride bőgőssel és a korábban már a Pat Metheny Groupban is játszó Antonio Sanchez dobossal. Van benne merészség, hogy triózenét majd’ stadionnyi ember előtt játsszon, de Methenyben lehet bízni: senki nem kezdett fészkelődni másfél óra elteltével sem; ugyanolyan lelkesedéssel találkozott a három muzsikus, mint egy jó pár decibellel hangosabb, mozgalmasabb, hangszíngazdagabb Group-koncert során. A recepten (melyért sokan sírva könyörögnének) egyrészt az szerepel, hogy mindhárman elképesztő technikai tudással, muzikalitással, érzékenységgel megáldott zenészek, másrészt ott vannak rajta Metheny több mint három évtizede tudatosan épített pályájának vezérlőelvei.

A gitáros 1975-ben egy triólemezzel, a Bright Size Life-fal debütált – melyről most is felcsendült a címadó, albumindító szám. Metheny már ekkor szinte kész improvizatőr és zeneszerző volt, aki jazzt is játszik, meg annál kicsit többet is, s akinek a tonalitás és az atonalitás egyaránt barátja. Innen hitelesen lépett tovább egy, a tradicionális jazznél összetettebb formákat alkalmazó, a stílusokat kreatívan ötvöző, szakmailag szinte kikezdhetetlen, s egyben népszerű csapatjátékba, amely végül igazi sztárrá emelte. Ez a sztárpozíció ostya lett a Zero Tolerance for Silence és a Sign of 4 féle produkciók lenyeletéséhez, de talán a későbbi akusztikus trió- és kvartett-projektjei iránti érdeklődést, rajongást is befolyásolhatta. Meg kell vallanom, a Day Trip lemez nekem némi csalódást okozott: anyagát kissé egysíkúnak, hangzását Metheny javára aránytalannak éreztem. Így nem kevés súllyal esett latba korábbi, a Grouppal adott fergeteges koncertjeinek emléke akkor, amikor magam is a Margiszigeti Szabadtéri Színpad felé vettem az irányt ezen az estén. Fenntartásaim azonban a lemenő nappal távoztak.

A koreográfia nagymestere természetesen szólóban kezdett; először kedves akusztikus hangszerein, a baritongitáron, egy kilenchúrún és az extravagáns külsejű Picassón improvizált a rá jellemző légies, harmóniailag követhető, de nem triviális és a dallamot mindig előtérbe helyező játékmodorban. Itt-ott előtűnt egy ismert témaidézet, hogy fokozatosan tessékeljen be minket hangzó kertjébe. Aztán egyszercsak a pódiumon termett a ritmusszekció, hősünk jazzgitárra váltott, jöttek a régi slágerek, s már be is rántott minket a Metheny-ház kapuján. A Day Tripet elsősorban személyében idézte a három muzsikus: nem lemezbemutató, inkább „formációbemutató” volt az est. Hallhattunk számokat a Bright Size Life-on kívül a Still Life (Talkin’)-ról, a Metheny/Mehldau duólemezről és más albumokról is, s nem volt vitás, hogy Metheny bármelyik egykori palástjába bele tud bújni ez a hármas.

Hiába szaladgál négy ujjuk a bőgőnyakon föl s alá, nem sokan tudnak olyan tisztán dallamokat formálni a nagybőgőn, mint McBride. S nem sokan tudnak úgy függetleníteni, mint Sanchez, miközben ő – saját négy végtagján kívül – még két társának minden megmozdulására is képes figyelni. No meg pregnánsan, dinamikusan és mégis halkan játszani. Vagy akár hangosan – némi hozzáadott mesterséges zengetéssel –, mint a második ráadásként elhangzó, élénk reakciót kiváltó Back Arm & Blackcharge című bluesban, ahol Metheny Hendrix módjára zúzott, McBride pedig basszusgitáron „rosszalkodott”.

Bércesi Barbara
Gramofon Zenekritikai Műhely