2008. július. 10. 18:58 Utolsó frissítés: 2008. július. 10. 14:12 Gramofon

Sok revü, kevés zene a szegedi Turandotban

Puccini Turandotját tűzte műsorára idén a Szegedi Szabadtéri Játékok. A 150 éve született – a romantikus életrajzok szerint életvidám – zeneszerző, ha feltámadt volna, alighanem jót mulat a Csárdáskirálynőre emlékeztető produkción. Ünnepi gesztusnak azonban semmiképp sem tekinthette volna az előadást. Külsőségekben nem volt hiány, csudás ötletek szikráztak föl, de a katarzis elmaradt.

Puccini: Turandot
Rendező: Kesselyák Gergely, karmester: Selmeczi György
július 6., Szeged
A Szegedi Szabadtéri Játékok keretében

Turandot-partitúra
Szecessziós hangulatban
© Gramofon
Szeged vonzó, európai város: parkjai gondozottak, vendéglői hívogatók, a kultúrára figyelmet fordítanak. A nagy hagyományú Szegedi Szabadtéri Játékok műsorválasztása koncepciózus, bár könnyen húz a népszerűség irányába. Ez érthető, mert esténként négyezer jegyet kell eladni a hatalmas nézőtérre. Hogy a kilencvenes években megújított arénát érdemes volt-e ekkorára duzzasztani, abban nem vagyok biztos. Mert a „demokratizmus” jegyében ma minden előadás minden szereplőjét hangosítják – a natúr hang száműzetett a Dóm térről. Kár. A játékokhoz közel állók szerint ma mégis ez a legjobb mix az országban, így nem csekély rettegéssel gondolok rá, ugyan mi lehetett a Bakáts téren (Otello), és mi vár rám a Margitszigeten (Rómeó és Júlia)?

Mint zenei produktum, a szegedi Turandot jóformán értékelhetetlen: a szél dübörögteti a mikrofonokat, a dörmögő alapzaj is bosszantó, a kórus hangja késve érkezik, a főhős magához ragadja a hősnőt, és a két has harsányan csattan. A korszerű(?) hangtechnika egyelőre főként a negatívumokat emeli ki: költői piano nincs, mert az automatika azonnal fölhúzza a volument. A technika a szólistákkal is gépiesen bánik. Premier plánba hozza például, hogy a címszerepet játszó Rálik Szilvia orgánuma a középfekvésben (amely testes masszát kívánna) túl karcsú, egy-egy ponton a forszírozástól kissé lebeg is. Csak a magasságai imponálóan erősek, ám nem elég disztingváltak és kifejezők. Cselóczki Tamás, a nagy ígéretként beharangozott tenor főszereplő Kalafjából a stílus eleganciája hiányzik.

Kesselyák Gergely egy, a párizsi Moulin Rouge-ban honos, csillogó revüt vitt színre, ékköves holdsarlóval, röpködő démonokkal. Ezek a mű költőiségéhez – valamint meseszerűségéhez, amire a rendező nyilatkozataiban hivatkozik – nem illenek. Az előadás magyar nyelvű, angol felirattal. A Puccini-évforduló iránti gesztus lett volna az olasz nyelvű előadás, ami valamelyest leplezné az énektechnikai hiátusokat. Mert azt énekelni, hogy amore, mégis könnyebb, mint azt hogy szerelem. Nem is megy Herczenik Annának: „szirilim” kerekedik a szóból a legdrámaibb pillanatban. Liu-alakítása fájdalmasan jelentéktelen. Igaz, a rendező nem is nagyon exponálja azt a párhuzamot, amely végigvonul Puccini munkásságán, s amelynek lényege, hogy Turandot és Liu éppúgy összetartozó és egyenrangú, mint a taoista filozófiában a jin és jang.

Az előadás legjobb ötlete a három miniszter ábrázolása. Ping, Pang és Pong a kínai színházból ismert sárkányálarccal, és hosszú, kígyózó sárkánytesttel szerepel az első felvonásban. A másodikban levetik a sárkánybőrt, és egy dézsában mosakodva siratják el a békesség, a boldogság világát. Nyári Zoltán, Kóbor Tamás és Cseh Antal alakítja a minisztereket. A fiatal Cseh Antal hangja már most olyan recsegős, mintha harminc éve – és nem csupán néhány esztendeje – lenne a pályán. Selmeczi György a Szegedi Szimfonikusok élén energikusan tartja kézben az előadást, és igyekszik a maximumot kimenteni a rendezői „álomból” – a zene javára. Nem kérdeztem, de feltételezem, hogy ő sem tudna egyértelmű választ adni a kérdésre: érdemes-e szabadtéren operát játszani ma Magyarországon? A nyár még tartogathat meglepetéseket számunkra.

Albert Mária
Gramofon Zenekritikai Műhely