Az első és legfontosabb kérdés, hogy egy kicsi és periférikus gazdaság, még ha a hátára púpozott adósságteher túl is lépte a GDP 123 százalékát, vajon okozhat-e jelentős károkat a hatalmas és erős európai valutaközösségnek?

Ahhoz, hogy komolyabb zavarokat idézzen elő egy euróövezeti ország egyensúlytalansága, el kellene jutnia a fizetésképtelenségig. Ennek a receptje ismert. Nemrégiben Magyarország is kis híján erre a sorsra jutott. Az állam kiadásai finanszírozására külföldi hiteleket vesz fel, csakhogy az egyensúly elvesztése miatt nőnek a kockázatok, így ha nem nőnek a bevételek  vagy csökkennek a kiadások, a piac erre azzal reagál, hogy csak nagyobb felárral ad újabb hiteleket. Az államháztartás finanszírozásához azonban ezeket muszáj felvenni, ami tovább növeli az adóssághegyet. Így a kölcsönöket még nehezebb lesz visszafizetni, a kockázatok tovább emelkednek, nem különben a hitelfelvételhez kapcsolódó felárak. Mígnem aztán eljön a pillanat, amikor a kockázatok már olyan nagyok, hogy a hatalmas hozamok reményében sem finanszírozza tovább a piac ezt a folyamatot.

Ekkor érkezik az államcsőd, vagy csobbannak a fuldoklónak bedobott nemzetközi mentőövek az Európai Uniótól, az IMF-től a Világbanktól vagy más szervezetektől. Görögország pedig lassan kimeríti piaci lehetőségeit. Nem csoda, hogy az eurózóna meghatározó országai és az Európai Központi Bank is sürgős intézkedéseket követelnek a görögöktől, amelyek az egyensúlyi állapot visszaállítása irányába mozdítaná el a gazdaságukat. Ehhez igen jelentősen kellene csökkenteni a kiadásaikat – például a közszféra béreit –, és igen jelentősen kellene növelniük az állami bevételeket – például a forgalmi adó drasztikus növelésével – méghozzá minél előbb. (A lehetséges forgatókönyvekről itt bővebben is lehet olvasni.)

De miért éppen szegény görögök körül van ekkora hűhó, hiszen a világban, sőt az euróövezetben is találni országokat, amelyek rettenetesen eladósodtak?

Való igaz, hogy a fejlett ipari országok között vannak olyanok (például Japán vagy Szingapúr), amelyek nagyobb adósságokat halmoztak fel, mint a görögök, mégsem aggódik az egyensúlyuk miatt senki. Nos ott mások a körülmények, más a belső piac, mások a külső hatások, s más az országok nemzetközi gazdaságban betöltött szerepe, súlya. Japán például a nemzeti jövedelemének közel a dupláját kitevő adóssághegyet hurcol magával, de a saját kötvénypiacáról mégis képes megfelelő finanszírozáshoz jutni.

A 60 millió lelket számláló Olaszország, amely az euróövezet egyik nagy gazdasága, szintén nagyon sokkal tartozik kifelé, a bruttó nemzeti össztermékének több mint 115 százalékával, ugyanakkor az adósságfinanszírozási teher szemben a görögök GDP-hez mért 13 százalékos kötelezettségeivel csupán 5 százalék körül van. És ez elég nagy különbség.

Bozóttűz Görögországban. Amit most kell eloltani, ahhoz nem lesz elég a vödör

MTI/EPA

Felmerül az a kérdés is, hogy vajon az adósságszint egyáltalán fontos-e, hiszen vannak olyan országok, amelyeknek igen alacsony tartozási állomány mellett is rosszul megy. Azt mindenki a saját gyakorlatából tudhatja, hogy kölcsönvenni időnként sokkal hasznosabb, mint a pénzhiányra hivatkozva nem tenni semmit. A kölcsönök ugyanis felhasználhatók beruházásokra, a munkaerő felkészítésére a felfelé emelkedő gazdasági trend idejére, ami lehetővé teszi az egyensúly gyorsabb helyreállítását. Térségünk közelmúltjának története jó példákkal szolgál. Magyarország kölcsönöket vett fel, s ezeket a vezetés a társadalmi béke fenntartása érdekében szociális célokra költötte az állampárti rendszer utolsó szakaszában. Ennek hatásait ma is nyögjük. Ceausescu Romániájában éppen fordított folyamat ment végbe. A korábban felvett hiteleket mind visszafizették, nem törődve a következményekkel, s nyomorba döntötték az országot.

A közelmúlt hatalmas bankmentő csomagjai az egész fejlett világban, de különösen az Egyesült Államokban, és persze az Európai Unióban, azon belül is az euróövezet országaiban óriási mértékben megemelték az államadósságok szintjét. Az unióban 2009-ben összesen 39 milliárd euró (durván 11 ezer milliárd forint) értékben vásároltak részesedést az államok a különféle pénzintézetekben. Ez ugyan kevesebb, mint egy évvel korábban a válság mélypontján, amikor erre a célra 104 milliárd eurót költöttek, de az adósság egyre csak nő. Olyannyira, hogy egyes közgazdászok például már Nagy-Britanniát is a pénzügyi válságövezetek közé sorolják.

A problémát az okozza, hogy a válság körülményei között a kamatok igen alacsonyra süllyedtek, csakhogy ez nem marad így örökké. A kormányok, amelyek elsősorban pénzintézeti részesedésekhez jutottak, ezeket eladhatnák, hogy a befolyó pénzből finanszírozhassák adósságaikat, de ennek aligha van realitása. Ezért az elkövetkező időszakban csak kevesebbet költhetnek el közcélokra, például oktatásra, egészségügyre, védelemre, infrastruktúrafejlesztésre, stb. Ez amellett, hogy az életszínvonal csökkenésében azonnal megjelenik (s a polgárok morgolódni fognak) a belső piac növekedését is visszahúzza, azaz a gazdaság nehezebben kapaszkodik ki a válságból, sőt akár vissza is süppedhet belé. A német, a francia vagy a holland adófizetők ezzel pontosan tisztába vannak, s érhető, hogy nem tetszik nekik, hogy az ő kontójukra akarják kitisztítani a görögök szennyesét. Ezért aztán egy kis segítséggel ugyan, de a görögöknek (akiknek fogadkozásait eddig sem nagyon hitték) alighanem hamarosan maguknak kell nekiállni a mosásnak.

Az unió legnagyobb problémáját mellesleg nem a görög stabilitás okozza, hanem egy elvi dilemma. Az euróövezetet összetartó Stabilitási és Növekedési Paktum szerint a görögöket már jóideje pénzbírsággal kellene sújtani a sorozatos szabályszegések miatt, most viszont lehet, hogy a felelőtlenségük következményeinek eltüntetéséhez támogatást kaphatnak. De vajon mi sarjadhat ki egy ilyen döntésből?

MZ