A rendszerváltás utáni években hiú ábránddá vált az, hogy a szekértáborokra oszlott magyar értelmiség - meghaladva a korábbi ellentéteket - közös hangra talál majd. A remény előbb a politikában, majd az irodalomban, aztán más művészetekben – még az építészetben is! - gyorsan elhalt. Mindezzel szemben kontrasztként jelentkezett a modern történetírás igénye: elfogultságtól és előítéletektől mentes - de legalábbis erre törekvő – szemléletet várunk a szerzőktől. Most éppen egy ilyen szellemben készült kötetről lesz szó.

Az elmúlt hetekben jelent meg a Napvilág Kiadónál az a Horthy-életrajz, amelynek szerzője, Turbucz Dávid meg kívánja haladni a (szélső)jobb- és (szélső)baloldali értelmezéseket, egy olyan életút kapcsán, amellyel ugyan a történettudomány az elmúlt évtizedekben már sokat foglalkozott, de Horthy-biográfia eddig még nem született.

hvg.hu

Turbucz tehát sem idealizálni, sem diabolizálni nem akarja Horthyt – ahogyan ezt Romsics Ignác akadémikus ajánlója is hangsúlyozza.

A numerus clausus

Az 1920 és 1944 között Magyarországot irányító kormányzó kultuszával, életével összefoglaló biográfiában, teljes életrajzban magyar szaktörténész nem foglalkozott a rendszerváltás óta. Talán nem véletlen, hiszen a téma rendkívül kényes, egy-egy jelző (vagy annak hiánya) elképesztő indulatokat válthat ki. Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg fővezéreként lépett fel 1919-ben. A hadsereg kötelékébe tartoztak azok a különítmények, amelyek elhíresültek az atrocitásaikról, a fehérterror jelenségéről.

Egy év múlva már Horthy Miklós a kormányzó abban az országban, amely aláírja a trianoni békediktátumot. Trianon évében, 1920-ban - a kormányzó egyetértésével - megszületik a numerus clausus, amelyről – Turbucz könyvében olvashatjuk – Horthy később így dicsekszik Hitlernek: „az első volt a világon, amely fennhangon hitet tett az antiszemitizmus mellett”.

De a kötet nem lenne az ami, vagyis egy tárgyilagos elemzés, ha nem derülne ki belőle, hogy milyen kontextusban került elő ez a kérdés a Hitler-Horthy találkozón. Horthy azért dicsérgette ugyanis 1943-ban a numerus clausust (a zsidók egyetemi felvételét korlátozó 1920-as jogszabályt), mert Hitler a magyarországi zsidóság megsemmisítésére, az abban való közreműködésre akarta rávenni a kormányzót.

Horthy Miklós aláírása a numerus clausus-ról szóló törvényen

Horthy ennek a követelésnek másfél évig állt ellen (1942 és 1944 között), aztán viszont a német megszállás - 1944. március 19. - után június végéig, július elejéig semmit sem tett a megmentésükre: Poncius Pilátusként inkább mosta a kezeit. Végül 1944 nyarán a nemzetközi tiltakozás hatására fellépett a pesti zsidóság deportálásával szemben.

Haditettek

Turbucz könyve tudományos ismeretterjesztő szándékkal is íródott, nem elemzi ezért a kormányzó döntéseinek (és nem döntéseinek) legapróbb részleteit. Igyekszik mindazonáltal megtartani az arányokat a kormányzó életpályájának bemutatásakor: a kétszázötvennégy oldalas kötet majdnem egynegyede foglalkozik Horthy fiatalkorával és tengerésztiszti pályafutásával.

Az eddigi kutatási eredményekre is támaszkodva, a könyv egyrészt megállapítja, hogy az antanthatalmak által felállított dél-adriai tengeri zár hatékonyságát a Monarchia hadvezetése alaposan túlértékelte az első világháborúban. Az 1917. május 15-i Otrantói-ütközet jelentősége - amelynek első szakaszában a Horthy vezette kötelék gyakorlatilag 47 halászhajót támadott meg, majd heves összecsapásra is sor került az ellenséges hadihajókkal -, nem volt olyan nagy, mint ezt 1919 után állították.

MNM Fényképtár

Másrészt az is kiderül az életrajzból, hogy a világháború utolsó évében, 1918-ban, Horthy hirtelen előugrása a ranglétrán, ellentengernaggyá és flottaparancsnokká való kinevezése nem jelentette azt, hogy fel lett volna készülve megnövekedett feladataira, illetve a megváltozott döntési helyzetekre és felelősségre. Horthy ugyanis nem kapta meg azt a kiképzést, amely őt egy egész flotta irányítására alkalmassá tette volna. A Szent István csatahajó olaszok általi elsüllyesztése - a legkomolyabb katonai kudarc, ami Horthy főparancsnoksága idején érte az osztrák-magyar flottát - pedig részben a hadműveletek rossz előkészítésének köszönhető. 

Gömbös és Bethlen

A könyv ezután rátér Horthy szerepére az első világháború utáni magyar politikában. A Horthy-kor negyedszázados történetét nem tekintjük át, de Turbucz rámutat Horthy vonzódására a jobboldali radikalizmushoz. A fehér katonatisztek, a különítményesek fehérterrorista akcióiért a fővezér közvetetten felelős, és csak Budapestre való 1919. november 16-ai „fehérlovas” bevonulása után kezdett mérséklő hatást kifejteni. S ezt is csak lassan tette. Kormányzóvá választása (1920. március 1.) után pedig hamarosan hátat fordított a radikális jobboldali katonatiszti támogatóinak, és a húszas évek folyamán a konzervatív Bethlen István gróf – 1921-től miniszterelnök – konszolidációs politikájának hívévé vált. (A bethleni rendszer konzervatív-autoriter jellege az 1980-as évektől, Romsics Ignác műveinek megjelenése óta a hazai történetírásban is elfogadottá vált.)

Bethlen István gróf

Dudás Szabolcs

A harmincas években azonban Horthy kész akár Gömbös Gyula miniszterelnökként kifejtett diktatórikus törekvéseit is eltűrni, bár Bethlen továbbra is megőrzött valamit 1935-ig a befolyásából: a parlamenti többség ugyanis a konzervatív és nem a radikalizálódó jobboldali álláspont mellett volt. Horthy lavírozott tehát Bethlen és Gömbös között, míg végül döntött a kormányfő menesztéséről, amire Gömbös halálos betegsége miatt nem került sor.

1936 után Darányi Kálmán, Imrédy Béla és Teleki Pál azzal a feladattal kapott kormányalakítási megbízást, hogy ellensúlyozzák a belpolitikai folyamatokat (jobbratolódás) és a külpolitikai tendenciákat (Berlin befolyásának erősödése). Darányi és Imrédy nem tudott ennek - a szinte lehetetlen - elvárásnak megfelelni, el is veszítették Horthy bizalmát. Mindeközben maga a kormányzó sem tett meg mindent a kitűzött cél eléréséért. Bethlen István tulajdonképpen belső ellenzékként maradt Horthy tanácsadója, és még a német megszállás előtt, 1943-ban is a hitlerista vezetők – például Veesenmayer - egyik legfőbb problémája volt, hogy miként válasszák le Horthyról konzervatív-liberális tanácsadói körét.

Zsidótörvények és revízió

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Turbucz elhallgatná a Horthy-kor idején elkövetett szörnyűségeket. Beszél arról, hogy Horthynak tudnia kellett a magyar hatóságok által elrendelt és végrehajtott 1941-es zsidó deportálásokról (bár Horthy szerepével kapcsolatos levéltári iratok nem állnak rendelkezésre), amelyek Kamenyec-Podolszkij környékén sokezer ember halálához, majdnem húszezer áldozathoz vezettek. Ugyancsak szól a jogfosztó zsidótörvényekről, bár azokból nem húz folyamatos ívet 1920-tól, a numerus clausustól kezdve Horthy politikájában. Horthy antiszemitizmusát több korszakon át vizsgálja, és annak megváltozását, szelektív antiszemitizmussá történő átlényegülését is kiemeli.

Kamenyec-Podolszkij...

Turbucz felhívja az első határrevízió, az első bécsi döntés előzményeire is a figyelmet. 1938-ban Magyarország és Csehszlovákia – ha a magyarok is kompromisszumkészebbnek mutatkoznak – kétoldalú, nemzetközi jogilag tartósabb megállapodással is szabályozhatta volna az új határvonal megállapítását, így nem Hitler és Mussolini döntőbíráskodására bíztuk volna a Felvidék déli sávjának a sorsát.

Földosztást javasolt

Ugyancsak Horthy alapállásának megváltozására mutat rá 1943 kapcsán, amikor a kormányzó a földek 60 százalékára kiterjedő földosztást javasolt, amit a minisztertanács elutasított. Vagyis a korábban a földreformtól irtózó, Gömbös számára a földreformot kifejezetten megtiltó Horthy 1943-ban eljutott a földosztás programjáig.

Turbucz minden egyes mondatot – érezhetően – csak hosszas mérlegelés után írt le. Kifejezésmódjában igyekszik a bal- és jobboldali értelmezésektől eltávolodva tárgyilagosan elemezni. Nem ítélkezni akar, pedig ezt bizonyára sokan érzelmi alapon elvárnák tőle. Inkább megérteni akar – bármily furcsának tűnik ez például a holokauszt idején az ország élén álló, de a német megszállás miatt már nem „teljhatalmú”, mindazonáltal még mindig cselekvőképes kormányzó esetében.

Horthy bevonulása Kassára

A könyv befejező részeiben (nagyjából utolsó egytizedében) a Horthy bukása utáni évekre tér ki röviden a szerző. Itt – akárcsak a könyv más részeiben, folyamatosan reflektálva Horthy emlékirataira - rámutat arra, hogy a kormányzó önértékelése mennyire hibás volt, mennyire próbálta meg saját szerepét újraértelmezni, miként mentegeti magát a felelőssége alól, és igyekszik időnként másokra hárítani a döntéseinek ódiumát. Turbucz könyvéből azonban egyértelműen kiderül a kormányzó felelőssége a fehérterror vagy a második világháborúba való belépés miatt, de a zsidóüldözés tekintetében sem hallgatja el Horthy szerepét.

Megérteni a megérthetetlent

A könyv tehát tárgyilagosan elemzi a kormányzó politikai tevékenységét és élettörténetét. A fiatal, 27 éves szerző – aki két országos tudományos diákköri versenyt is megnyert történelemből és politológiából az elmúlt években - elfogultságtól mentesen mutatja be a tragikus korszakokon átívelő Horthy-pályát, és megpróbálja megérteni akár a megérthetetlent is. A műből kimondva-kimondatlanul azért kiderül, hogy Horthy ingadozó, gyenge, a saját vezérkultuszába belefeledkezett, időnként az erőszaktól sem visszariadó, történelmi fordulópontokon többször is rosszul döntő államfő volt. Döntései és nem döntései egyaránt hozzájárultak súlyos katasztrófahelyzetekhez, így a népirtáshoz is. Magyarország ugyan nem maradhatott ki a második világháborúból, de Turbucz szerint a kormányzónak komoly a felelőssége a történtekért, amelyek – tegyük hozzá - olyan károkat okoztak a magyarságnak és Magyarországnak, amelyeket még ma sem ismernek sokan.