Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Sok baj van mostanában az „udvari művészekkel”. Intrikálnak, hisztiznek, elégedetlenkednek, megsértődnek, kérik a jussukat. Üdítő kivétel Koltay Gábor, aki mint hajdan a pártállamban, most Orbán Viktor rendszerében is megbízhatóan teszi a dolgát, hozza a tőle megszokott formát.
Illyés Gyula annak idején, a pártállami rendszerben, sokszor emlegette az „önszorgalmú kutyákat”, akik igyekeznek a „gazdi” kedvében járni, nyalják a kezét vagy lihegve rohannak a kiszemelt vad után, lábhoz hozzák a leterített prédát, hűségesen pacsit adnak, s elégedetten csóválják a farkukat, amikor úgy érzik, hogy megszolgálták a nekik járó csontot, koncot.
Ezek az ölebek és pitbullok a rendszerváltás után is tették a dolgukat, s június 4-én is szolgálták a gazdát. Trianon ürügyén ismét morogtak, acsarogtak, csaholtak, vadásztak, zsákmányt ejtettek. De a megemlékezésnek természetesen megvolt a másik vonulata is. Az „udvari művészek” (mostanában már így nevezik a falkát) egy része – mindenekelőtt a jobbos médiumokban – könnybe áztatta az országot. Ömlött a nemzeti giccs, lengtek a zászlók, sírtak a harangok, kerecsensólyom verdesett a lebukó nap fényében, pufogtak a frázisok, szinte lefolyt a képernyőről az önsajnálat, szívbe markolt a gerjesztett nemzeti fájdalom.
Részt vett ebben az M1 közszolgálati televízió is, amely ugyan napközben kimaradt a nemzeti búsongásból, de éjszakára azért sikerült beválasztania a „nagy produkciót”, Koltay Gábor tavaly bemutatott, a trianoni békeszerződés 90. évfordulójára készült népiesch, könnyzacskó-durrogtató, neobarokkos Vérző Magyarország című opusát.
Ha az ember újságíróként tanúja, részben ismerője volt az előző évtizedeknek, Koltay Gábor nevét látva-hallva nagy meglepetésekre nem számít. Koltay a hetvenes évek elejétől előbb az Illés-mítosz felépítésével, majd a zenekar feloszlása után annak ápolásával szerzett nevet magának. Filmrendezői karrierjét 1981-ben az Illés zenekar nosztalgiakoncertjéről készített film, majd 1984-ben az István, a király című produkció átütő sikere indította el, amiben döntő szerepet játszott az is, hogy ekkor már közismertek voltak jó kapcsolatai párt- és KISZ-vonalon egyaránt. (A rockopera bemutatója 1983-ban volt.)
E kapcsolatok lehetővé tették, hogy a „szelepelt nacionalizmus” engedélyezése révén részben kiszabaduljon a szabadság szelleme az addig gondosan leplombált pártállami palackból, s az előadás korábban elképzelhetetlen tömegsikert arasson, valódi forradalmi hevület nélkül.
Koltay ennek is köszönhette, hogy a későbbiekben a kiemelt állami ünnepségek (Forradalmi Ifjúsági Napok – március 15.) megrendezése mellett a felszabadulás 40. évfordulójára, 1985-ben megrendezhette a Hősök terére megálmodott, monumentális Itt élned, halnod kell című produkciót, amellyel tökéletesen kiszolgálta az akkori vonalas igényeket (1848-1919-1945).
Nemcsak a „dicsőséges Tanácsköztársaságot” ünnepelte, de megfelelően ábrázolta Trianont és a sötét, elnyomó Horthy-rendszert, s tűzijátékkal ünnepelte a tankokkal, dobtáras géppisztolyokkal bevonuló hős szovjet csapatokat is. Jutalma nem is maradt el, 1986-tól a Budapesti Művészeti Hetek és a Szabadtéri Színpadok igazgatója lett, könyvkiadót hozhatott létre, majd megkapta a Szabad Tér Színház igazgatói székét is.
Egykori elvtársaival azonban Koltay a rendszerváltáskor szakított, s mint annyian mások, ő is „megújult”. Kezdett „jobbra tolódni”, s produkcióival a hatalomra került Magyar Demokrata Fórum által képviselt politikai vonalhoz igazodott. A következő években azonban nemcsak az MDF-nek, hanem mindegyik aktuális kurzusnak eredményesen árulta az elképzeléseit, terveit. 1990-től sorozatban készíthette el az Illés-féle csapathoz, illetve a már nem is annyira „szelepelt nacionalizmushoz” kapcsolódó produkcióit, de ő koordinálhatta Antall József temetését, sőt, Győrnél egy útpályaszakasz átadásának rendezését is rábízták. Az MDF bukása után aztán előbb a szocikhoz tért vissza, majd 1998-ban a Fideszhez is könnyen kapcsolatokat talált. A Kurír című lapban fel is tették neki a régóta megválaszolásra váró kérdést: „A haragosok ellenérzéseit az gerjeszti ön ellen, hogy tavaly május óta a harmadik rendszer van hatalmon, s mindegyikben pozícióban ül. Hiteles maradt ennyi fordulat után?” A választ frázisokkal ütötte el, mint ahogy annak okáról sem beszélt, hogy miért szakadt meg kapcsolata az Illés-csapattal, s az első Orbán-kormány bukása után miért ragadt végleg a jobboldali holdudvarban, ráadásul számos produkcióját elsősorban a szélsőséges nacionalisták, irredenták, majd a Jobbik magalakulása után a szélsőjobb üdvözölte.
Koltayt mindez láthatóan nem zavarja, az elmúlt évtizedben sorra készítette a jobboldalon szívesen fogadott témákról (Velünk élő Trianon, A Napba öltözött leány, A Megfeszített) és személyekről (Mátyás király, Horthy Miklós, Wass Albert, Mindszenthy József) a filmjeit, s aligha csodálkozhattunk, amikor a 2010-es kormányváltást követően ismét a hatalomra került rezsim kedvence lett, s ugyanúgy elnyerte jutalmát, ahogy 1986-ban, a pártállam idején. A József Attila Színház élére került, gyakori vendége lett a politikai műsoroknak, a közszolgálati televízió hétvégenként műsorra tűzi a filmjeit, egyszóval ismét régi fényében tündököl, s most már nemcsak a mérsékelt konzervatív jobboldal, de a radikális szélsőjobb (barikad.hu, kurucinfo, hunhir) is dicsőíti, élteti.
Kijár a dicshimnusz a tavaly, családi vállalkozásban készült Vérző Magyarország című produkciónak is, amely valószínűleg fontos állomás a rendező életében (ő volt egyben a forgatókönyvíró is, zeneszerző: Koltay Gergely, szakértők: Raffay Ernő, Duray Miklós, Nemeskürty István, Tőkés László). A film bemutatója kapcsán Koltay úgy nyilatkozott, hogy „Mai gondjaink, társadalmi feszültségeink nagyrészt Trianonhoz vezethetők vissza. Ezért is kell folyamatosan kutatnunk a Trianonhoz vezető kül- és belföldi okokat, benne a XIX. század végétől eredeztethető saját mulasztásainkat és vétkeinket, s ezzel együtt a mindmáig 'velünk élő' trianoni problémák gyökereit.” Más alkalommal úgy vélte, hogy Trianonról még mindig nem beszéltek eleget a magyarok, nem fogalmazták meg a tragikus döntés miatt érzett fájdalmukat. Ezért a jövőben sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni erre, és megvizsgálni azt, hogy a XXI. század elején egy egységesülni akaró világban milyen lehetőségei vannak a magyar nemzet határok feletti újraegyesítésére, ahogy a politikusok megfogalmazták.
Koltay szavai édes muzsikaként csengenek a ma regnáló politikusi fülekben. Mint ahogy ebben a filmjében is igen – mondjuk így – „pártosan” látja és láttatja a trianoni traumát. Ennek kifejtésére itt és most nincs hely (Koltay tröténelemszemléletét, alkotói módszerét korábban a szakemberek már számos alkalommal ízekre szedték), de annyit azért érdemes megjegyezni, hogy egy ilyen „újraegyesítő” sorskérdésben előbb talán nemzeti konszenzusra kellene törekedni, s nem arra, hogy amikor egy alkotó a baloldalnak szolgál, akkor „elfelejti” a jobboldali nemzeti hagyományt. Amikor viszont a jobboldalt szolgálja ki, akkor elfeledkezik az országnak arról a feléről, amely más nézeteket vall az adott kérdésben. Belső béke, közös akarat, nemzeti együttműködés ugyanis csak akkor születhet, ha nem rekesztünk ki senkit, ha nem akarjuk ráerőltetni a véleményünket a másikra, ha leülünk vitatkozni egymással, ha nem erőszakoljuk meg – a politikai kurzus kínálta lehetőséget kihasználva – a nyilvánosságot a politikai marketinggel. A Vérző Magyarország ezért „csak” egy újabb propagandafilm. Mert egyoldalú, hatásvadász, s sok helyen hazug, hasonlóan az Itt élned, halnod kell című produkcióhoz, vagy a Horthyról készített filmjéhez.
Koltay – „udvari művészként” – láthatóan évtizedek óta komoly szerepzavarban van, hogy ki is ő tulajdonképpen. Filmrendező, forgatókönyvíró, felelős értelmiségi, nagyokat álmodó művész, pártpropagandista… Mindenkori elvbarátai azonban valószínűleg azt a küldetéses tudatot erősítik benne, hogy ő korunk egyik fontos és hiteles művészembere, aki igazgat, rendez, filmet készít, nyilatkozik, s meghatározó szereplő, mérvadó véleményformáló most a jobboldali holdudvarban is. Nem árt azonban, ha tudja, hogy a szétszakított Magyarország ma már nem Trianon miatt vérzik folyamatosan, hanem azért, mert hivatalos történelme az elmúlt évtizedekben pártapparatcsikok, politikai haszonlesők, eszmekufárok, ködlovagok, megmondó emberek, tanácsadók, bülbülszavú szóvivők, önszorgalmú kutyák és ügyes pártmarketingesek kezében volt és van ma is. Ők azok, akik minden korszakban aktuálpolitikai céljaik, s persze jól elfogott üzleti érdekeik érdekében formálják az ország múltját, jelenét és jövőjét.
